vissza a főoldalra

 2016.07.01. 

Csurka István: Nyomasztó szétbogozhatatlanság

Mai életünk jelenségeinek, összefüggéseinek feltárásához, programkészítéseinkhez feltétlenül hozzátartozik az elmúlt évtizedek megismerése, pontosabban a leváltott rendszer belső szerkezetének velejéig romlott, korlátolt működésének, aljasságának feltárása, megértése. Valójában mi magunk, az átélők és átvészelők, a túlélők sem tudjuk, miben éltünk. Most látjuk csak, hogy annak idején aránylag ellenállás nélkül elfogadtunk elfogadhatatlan dolgokat. Még magunkra nézve bántó, sérelmes, megalázó beavatkozások felett is szemet hunytunk.

Magunkba zártuk a gonoszságot. Már amikor megtörtént, akkor sem fordítottunk elég figyelmet annak az aljasságnak a megértésére, ami körülfolyt bennünket. Azt hiszem, hogy ezek a dokumentumok és hozzájuk fűződő történetek hozzájárulnak majd az 1956 után kialakult rendszer mibenlétének, sunyi, lapos, középszerű gonoszságának a megismeréséhez. Minden részletében, mindegyik megnyilvánulásában, humánusnak kikiáltott félrenézéseiben és kommunista szigorában, osztogatásában és fosztogatásában éppen úgy buta, gonosz, bután-gonosz, sunyi és lábszagú rendszer volt ez, a műveletlenség és a középszerűség tombolása, elvetemült alakok dáridója. De ez sem az irodalom, sem a történettudomány, sem a szociográfia által nincs még kellőképpen feltárva, megírva.

A rendelkezésemre álló dokumentumokat három csoportban adom elő, de egyszersmind igyekszem az időrendet is tartani. Az első csoportban a magánéletembe való behatolásokat mutatom be. A második tömbben igyekszem az íróként való ellenőrzésem és a közéleti szerepem megfigyeléseit összegyűjteni. A harmadik kazalban politikusi szerepvállalásom szerteágazó, gyakran más megfigyelt személyekre vonatkozó anyagai kerülnek. Az 1986-ban ellenem elrendelt bizalmas nyomozás, amely természetesen kiterjed az egész akkori ellenzék és az MDF szemmel tartására is, látszik ma a leginkább politikai adunak. Ebből részben választ kaphatunk arra is, hogy miért alakultak 88-89-90-ben úgy a dolgok, ahogy alakultak. Ellenfeleink, az akkori kormány és a Párt káderei, akik ma is politikusok a demokráciában, sőt a demokrácia élharcosai mostan, Európában jó pénzért, sok hazaárulásért elfogadott szociáldemokraták, naponta megkapták a rólunk szóló jelentéseket. Européerként csámcsoghattak magánéletünk eseményein, szokásainkon, tudtak terveinkről, céljainkról, minden gondolatunkról. Valójában ők rendelték el ellenem és társaim ellen a bizalmas nyomozásokat azért, hogy megakadályozzák a rendszerváltást. Hamiskártyások. Azok voltak előtte negyven évig, azok ma is. És pontosan ugyanilyenek a fiataljaik, akik ma csatlakoznak hozzájuk, s azzal mentegetőznek, hogy azokban az időkben még nem is éltek. A hamiskártyás-technika köztük elvtársról elvtársra száll.

Feltételezhető, hogy az a hálózat, amelyik akkor ellenőrzött bennünket, ma is működik, esetleg valamely idegen titkosszolgálat részeként, és pontos információkat juttat el hozzájuk, vagy a sorsunkat kint intézőkhöz a terveinkről, indulatainkról, céljainkról és a hozzájuk képzelt eszközökről.

A szervek átbújása már akkor megkezdődött. Maga az anyaszervezet, a KGB is csak úgy tudott fennmaradni, hogy részlegesen idegen zsoldba szegődött. A Stázival is ugyanez történt. Magyarországon sem csak őrző-védő káefték alakultak meg magánnyomozó irodák, hanem nyilvánvalóan szervezett átszegődések is.

Most már tapasztalatokkal bőségesen megrakodva tudom, hogy az a szervezet, amely 1986-ban elrendelte és végre is hajtotta ellenem a bizalmas nyomozást, nem szűnt meg azzal, hogy 1989. december 5-én utolsóként feloldotta az ellenem elrendelt nyomozást, és az akták egy részét eltüntette. Az utolérhetőségét szüntette meg, és átmentette magát részben a CIA-ba, részben a KGB egyes orosznak, ukránnak megmaradt részeibe, de főként a Moszadba. Ellenőrzés ma is van, és ez kiterjed a kormányra is és a kormány minden szervére. Az ellenőrzés célja azonban megváltozott. Ma nem a Szocialista Renddel szembeni ellenállást akarják elfojtani, nem a szocialista rendszert védik meg tőlem, és nem is a tőkés rendet, hanem azt az elitet, azt a bankárkasztot, azt az idegen érdeket, amelyik kiárusította az országot. Ma a nemzeti politika áll ellenőrzés alatt, ennek a lépéseit fürkészik, és ezt akarják céljai megvalósításában megakadályozni. Jövőképünket ellenőrzik, személy szerint azokat a magyarokat, akik magyar jövőt képzelnek el a magyarságnak. Ma a globalizmus céljainak keresztezése olyan, mint régen a Szovjetunió avagy Lenin sértegetése. (Erről lesz majd szó bőségesen, mert egyik főbűnöm Lenin sajátos minősítése volt.) Ma a függetlenségért való küzdelem bűn a liberális hatalom szemében.

Ezért szükséges megtudnunk, megértenünk, hogyan dolgoztak ugyanezek húsz, harminc, vagy éppen tizenvalahány évvel ezelőtt. Lehetőségeink korlátozottak. Csak azoknak az iratoknak alapján ítélkezhetünk, csak azokon derülhetünk – mert ilyen is lesz –, amit méltóztattak hátrahagyni, amit nem zúztak be, vagy nem vittek magukkal új rejtekhelyükre. A mai közélet, politikai élet számos jelensége azt mutatja, hogy a nemzeti erők megfigyelése és számontartása, akadályozása ma is folyik. Ellenem, hozzátartozóim ellen már az Antall-kormány elrendelt bizonyos titkosszolgálati eljárásokat, adatgyűjtéseket, holott akkor sem én magam nem álltam olyan állami kinevezés előtt, sem hozzátartozóm nem esett olyan rendelkezés hatálya alá, hogy őt valamiért át kellett volna világítani, mégis nyomoztak utána. Turkáltak a kapcsolatrendszeremben.

A MIÉP megalakulása idején, 1993-tól kezdve, s aztán a Horn-kormány hivatalba lépése után már nyomatékosan és félreérthetetlenül érezhető volt a hatóság jelenléte gyűléseinken. Ekkortájt alakítottak meg egy részleget a Nemzetbiztonsági Hivatalban, az úgynevezett „Extremistákat megfigyelő” osztályt, amelynek a jobb- és a baloldali szélsőségesek megfigyelése volt a feladata. Ez leginkább velünk, MIÉP-pel foglalkozott. Természetesen eljárt a „kopaszok”, a „bőrfejűek”, a különböző menetelő szervezetek, csoportok ellen is. Hamar rájöttünk, hogy ezek közül a műnyilas vagy félnáci szervezetek közül sokat maga a titkosszolgálat hozott létre, és miután ezekkel különféle gyanús akciókat hajtatott végre, a sajtónak már csak hozzánk kellett ragasztani ezeket. Láthattuk, hogy minden azért történik, mert belőlünk szélsőségest, nyilast kellett csinálni. Ha erőszakkal, hát azzal.

Az igazság az, hogy 1993–94–95 táján soha nem lehetett biztosan tudni, hogy milyen szerv ellenőrzése alatt vagyunk, hivatalos magyar vagy belföldinek álcázott külföldi-e a közbiztonsági őrizetünk. Gyűléseinken meg-megjelentek olyan személyek, akik külföldi újságírónak adták ki magukat, budapesti lakást is igazoltak, netán még interjút is készítettek, de hogyan-hogyan nem, amikor odasodródtak az ember mellé kezükben a mikrofonnal, mindig előkerült egy ismeretlen ember, egy nagyhangú MIÉP-es, akit nem ismert senki, és ez indíttatva érezte magát, hogy harsányan antiszemita kijelentéseket ordibáljon. Esetleg kiforgatva valamelyik korábbi kijelentésemet, írásomat. És az újságíró pedig csak dolgozott szenvtelenül. A környezetem, a helyi MIÉP-szervezet az egésznek a drámájából jóformán semmit nem vett észre. Felfedni, elmagyarázni reménytelen dolog lett volna, mivel az emberek óriási többségétől olyan mérhetetlenül messze van mindez, annyira fogalmuk sincs ezekről a dolgokról, ezeknek a cseles eljárásoknak a mibenlétéről, céljáról, hogy a magyarázkodás csak zavart keltett volna. Ma már egy kicsivel képzettebbek és tapasztaltabbak vagyunk mindannyian. De már ránk van ragasztva a szélsőségesség bélyege, és ellenségeinknek sikerült egész Európában elterjeszteniök a ránk vonatkozó rágalmakat. Voltaképpen nemcsak ellenünk, hanem az egész nemzeti oldal, a nemzeti gondolat ellen van ez az egész kitalálva. Szélső jobboldaliaknak azért kell lenniök, hogy velük szemben legyen középjobb, azaz olyan gyengített nemzeti erő – gyengített vírus –, amelyik elhallgat bizonyos tényeket, összefüggéseket, amelyik eltűri a liberalizmus hegemóniáját, sőt elő is segíti, amelyik fejet hajt a bankvilág előtt, amelyik partner a privatizáció magyart lenullázó módszereiben. A szélsőjobb fogalmával és rémével az egész nemzeti oldalt tartják sakkban, s a voltaképpen korántsem szélsőséges, még csak nem is igazán jobboldali MIÉP mellé azért ragasztanak oda jelentéktelen, csak ordítozó, szélsőségesen viselkedő, Wehrmacht-egyenruhás, karszalagos csoportokat, hogy az 1944-es múlt visszatérésének rémével riogatni lehessen, és hogy a magyar jövő felől való gondolkodást olyan korlátok közé szorítsák, amelyben az érdekvédelem, s a magyar elem megnehezül vagy egyenesen lehetetlenné válik. Nem a nácizmus az ellenség, hanem az a gondolat, amelyre ráfogják, hogy náci gyökerű. Ha azonban valamely társadalom túlságosan sok erőt, eszközt, figyelmet fordít nem létező vagy teljesen jelentéktelen veszélyekre, jelenségekre, s ha emiatt a közfigyelem hamis irányba fordul, akkor a jelentéktelen, sőt nem is létező veszély elhárítói felfúvódnak, jelentőségük egészségtelenül feldagad, kiválasztott demokrácia-őrség keletkezik.

A demokrácia-őrség sajtóbeli hatalma segítségével megteremti a félelem légkörét és az amúgy is nehezen élő emberek körében az egzisztenciális szorongást. Azokban pedig, akiknek mint értelmiségieknek ellent kellene állniuk, kialakul a  rituális elhatárolódók köre. Erről még lesz szó. Ahol privilégiumok vannak, ott korrupciónak is kell lenni. A demokrácia őreinek privilégiumai átfolynak a korrupcióba, és kialakul a privatizáció nyerteseinek és vagyonosainak szűk köre. Így a demokrácia őrei elsősorban afölött őrködnek, hogy a nép sohase tudja meg, honnan hová áramlik a pénz. És hogy mennyi. A korrupció és a rituális elhatárolódás intézményesül.

Az állam egész szerkezete elromlik, összetekeredik, mert az álveszély elhárítására alakult erőkből valódi hatalmi központ épül ki, amelyik a nemzet életbevágó törekvéseit is képes csírájábán elfojtani. Ennek a hatalmi központnak, amely továbbra is úr a sajtóban, most az a célja, hogy a jelenlegi, Fidesz vezetésű kormányt megakadályozza abban, hogy nemzeti érdek szerinti cselekményeket hajtson végre, hogy kiszabaduljon az ellenőrzése alól, és változatlanul célja ezeknek a MIÉP, és minden jellegzetesen nemzeti erő kiküszöbölése, hatalmon kívül tartása.

A nemzetköziséget hirdető liberális, globális erők számára igen fontos, hogy ne alakuljon ki szolidaritás a nemzeti erők között. A nemzeti oldal mindaddig legyen széttagolt, amíg egyenként fel nem morzsolódott. A szélsőségeket ítéljék el a nem szélsőségesek. A még nem szélsőségesek. Ez a rituális elhatárolódás.

Miben áll ez? A rituális elhatárolódás nem feltétlenül és nem kizárólagosan politikai nézetek közti különbségtétel és szétválasztódás. Mert ha csak az volna, nem volna benne semmi rituális. A politikai nézeteknek az a természetük, hogy erősen különbözhetnek egymástól. Az elhatárolódásnak csak akkor lesz rituális jellege, ha az elhatárolódó személy egyúttal meg is alázza magát. Rendszerint úgy, hogy azt a másik magyart, az ártatlan nemzettársat ítéli elfogadhatatlannak, piszkosnak, embertelennek, gonosznak, alrendűnek, aki ugyanilyen erővel a barátja is lehetne. A rituális elhatárolódásban mindig az a megalázó elem, hogy bizonyíték nélkül kell emberiségen kívülre helyezni valakit.

A rituális elhatárolódás történelmi előképe az inkvizíció. Csakhogy az inkvizíció jezsuitái többnyire meg voltak győződve halálos ítéletük helyessége felől, amikor máglyára küldtek egy tudóst, vagy egy-egy pogánynak és gonosznak tartott spanyol zsidót. Most ilyen Loyola Ignácos hevület nincs a rituális elhatárolódást követelőkben, amikor egy-egy antiszemitának kinevezett ember sokszor hosszadalmas kiközösítését végrehajtják.

A rituális elhatárolódásban az elhatárolódásra kényszerülő ember nemcsak áldozat, hanem közreműködő is, az inkvizítor pedig többnyire cinikus. A bizonyítás hiánya és a kényszer, amellyel az elhatárolódás végre van hajtva, valamint az elhallgatott és elfojtott beismerés – nekem ez valójában nem a megyőződésem – jelenti az elhatárolódó megalázódását. Tudja, hogy szemmel van tartva. Önmaga előtt beismeri, hogy kényszer alatt cselekszik és azt is, hogy gyáva az ellenállásra. A rítusban ezt a gyávaságot bátorságnak, a demokrácia melletti kiállásnak tüntetik fel. A rituális elhatárolódás minél fontosabb személy ellen irányul és minél magasabban jegyzett személy végzi el, annál nagyobb nyilvánosságot kap. Eredménye kettős. Akit kirekesztettek, az esetleg az utolsókat rúgja, azt mindenképpen megfosztották valamijétől. Egy lehetőségtől. Aki a rituális gyilkosságot elkövette, feljut valahová. Vagy megmarad a posztján. Ez is nagy eredmény. Vádalku nélkül nincs rituális elhatárolódás. A rituális elhatárolódás mindig egy kis hangtalan gerinctörés.

Az első nagyarányú rituális elhatárolódást Kádárék akkor hajszolták végig a magyar írókon, amikor az ENSZ tárgyalni kezdte a „magyar ügyet”. A megtorlás, a még sűrű terror ideje volt ez. Elhatárolódni mindenkinek a forradalomtól kellett. Ellenezni kellett a „magyar ügy” tárgyalását. Egy körmönfont, hamis szöveg aláírásával kellett elválasztania mindenkinek önmagát attól, amit tegnap még legbensőbb énje minden rezdülésével szeretett, csodált, féltett.

A magyar írók egy másik része még börtönben volt akkor. Az elhatárolódó nyilatkozat aláírása azt is kilátásba helyezte, hogy az aláíró ezzel az önmegtagadásával enyhébb elbírálást eszközöl ki írótársainak. Esetleg felmentést. De azt is sejteni lehetett, hogy az aláírásáért majdan nem lesz felmentés. Majdan, egy jobb korban, amikor már nem lesz ilyen kerékbetörés. Igaz, ez a kor akkor végtelenül távolinak tűnt föl. Az inkvizíciós hatalom megenyhülő szigora, amelyben megjelenés, kenyér, vaj is felsejlett az aláírás nyomán.

Ebben az első 56 utáni inkvizíciós akcióban már megmutatkozott az eljárás lényege. Zord funkcionáriusok jártak körbe az ívvel, vagy hivatták be a tekintélyesebbeket az őrzött irodákba. Sokan aláírták. Köztük volt 1964-ben meghalt apám is. 1945-ben bezáródott előtte minden kapu, nem is gondolhatott arra, hogy írásból éljen meg, s a fia internálva volt. Neki később elkezdtek megjelenni az írásai az akkor népieseket is közlő Népszavában, engem pedig nem vittek vissza Kistarcsára. Ezek az én legnehezebb éveim voltak, de én mégis elleneztem az aláírást. Ez a „magyar ügyben” történt író-aláíratás a rituális elhatárolódás alapesete.

Természetesen ma is vezényelnek ilyesféle lelki csuklógyakorlatokat. Ma már a színészi képesség is számít. A legmagasabb körökben az elhatárolódót, az akadémikust, a főpapot, a kétszeres díjast annyira át kell hogy hassa a meggyőződés, a felháborodás, hogy ne egyszerű magánelhatárolódó legyen belőle, hanem néptribun. Az egyetlen helyes igazság megszólaltatója.

Az egykori kommunista égbolt ma liberális égbolt. A mai liberális mag, amely az elhatárolódásokat szervezi, a kommunista pártban keletkezett, s előzőleg legfeljebb reformkommunista volt, mindenesetre csak olyan múltú egyén, akinek semmi erkölcsi alapja nincs önmegtagadást, másik magyartól való elhatárolódást követelni. Ahhoz, hogy mégis ezt tehesse, üldözötté vagy legalább az üldözöttek védelmezőjévé kell válnia. Kiterjedő, áradó legendaképzés veszi kezdetét. A hatalom csúcsain élő demokrácia-őrség tagjai, akik a korrupciós, privatizációs vagyonból is hegyeket birtokolnak, félelmek között élő, visszaszorított emberként jelennek meg, reformkommunista múltjuk is megannyi hányattatással van teli. Őket most is mindig agresszió éri.

S lesz gyorsan még egy erényük: ők maguk sohasem hajtottak végre rituális elhatárolódást. Pedig a Párt elvárta tőlük. Az inkvizítor gerinces. Csak az gerinctelen, akit rákényszerítenek, hogy egyék a testvére égett húsából.

A rituális elhatárolódásokat szervezők, kikövetelők így eszközük által, kínzószerszerszámaik miatt válnak ellenszenvesekké. Rituális elhatárolódást kihajtani valakiből ma már csak rejtett agresszióval lehet. Az agresszió ma is áthatja az életet, mint az ötvenhat utáni megtorlás, de rejtve marad és elsősorban egzisztenciális jellegű. Meg akarsz élni, gazdagodni, gyarapodni akarsz, karriert akarsz? Figyelj arra, mit mondasz ki és mit hallgatsz el.

Ma is van „magyar ügy”, nem az ENSZ közgyűlése előtt, hanem a lelkiismeretünk előtt.

Az agresszió a sajtóban jelenik meg. Mivel a liberális vagy ma már globális hatalom fennmaradása szempontjából a féken tartás létkérdés, és hogy az agresszió a demokrácia keretében rejtett tudjon maradni, azaz ne öltsön rendőri jelleget, az agressziót a sajtóba kell rejteni.

Ezért számukra a sajtó, a közvélemény-formálás létkérdés. Miután ezt megszerezték, állandóan és folyamatosan tematizálják a közvéleményt. Meghatározzák az elfogadható, a nyugati mintájú magatartásokat, beszédtémákat, kijelölik az elítélendőket, osztályozzák az elfogadható, korszerű gondolatokat, lebontva ezeket egészen a helyes mondatokig, kifejezésekig. Ehhez az is szükséges, hogy ezeknek a témáknak, kifejezéseknek a megerősítésére időnként magas helyekről, tekintélyes emberektől megerősítés érkezzék. Mert a cinikus liberálisok szeretik, ha helyettük mások beszélnek. A nemzeti tudat feldarabolását tulajdonképpen bérmunkában végeztetik. A legjobb hentesek a saját jogú eredeti tekintélyek, azok a nagyok, akik már az életművüket féltik, mint Galileo Galilei. A tekintélyek java része természetesen a kor sanyarú viszonyai között teremtett tekintély, favorizált, ajnározott ember, aki tudja, hogy csak addig töltheti be posztját, kaphatja magas fizetését, ameddig kielégíti ezeket a liberális elvárásokat. Ha valakit magasabb polcra helyeznek, mint ami képessége szerint jár neki, ha valakiből nagyobb írót csinálnak, mint amilyen nagyságra tehetsége predesztinálja, annak útja szükségszerűen vezet a rituális elhatárolódás mocsarába. Az ilyen tekintélyek aztán igyekeznek egyéni színt vinni a szélsőségek elítélésébe.

A gonosz rítus önálló fejlődésnek indul, színesedik. Állandó szövegelemek képződnek. Kialakul az „unk-ünk” végződés reneszánsza. A rituális elhatárolódó mindig „unk-ünközik”. Csak azt nem mondja soha, hogy kollaborálunk.

Ma már viszont, a tévékorszakban bizonyos elszürkülést tapasztalunk. Ritkulnak a bölények. Kialakul az elhatárolódáson belüli elhatárolódás művészete, és szépen megérkezünk a skizofréniába. A hazudozás technikáját mégis inkább a bűntudat fejleszti.

Mert hát, miről van szó? Egy másik magyart kell megtámadni. A szélsőségesnek nyilvánított embert kell kiszorítani idegen érdekek képviseletében, de az idegen érdekeket el kell rejteni. Ezért kellenek a szóvirágok, az egyéni hang és a magyarság történelmére, nagyjaira, vértanúira való hivatkozások. Művészi tökélyre van fejlesztve az elhatárolódás művészete. Ma az elhatárolódó mindig nyájas, talál jó szavakat is amellett, akitől éppen elhatárolódik, megállapítja tehetségét. De a legmagasabb helyekről elhangzó kinyilatkoztatásokban is benne marad valami kényszeredettség, egy kis szemlesütés, valami vékony pír, mint amilyen a homoszexuális férfiak orcáján rózsálkodik fel, azokén, akik a női test szerepét játsszák a kedvelt futamokban. (A nép közönségesen „köcsögöknek” nevezi ezeket.) A hatalmas fizetésű, hatalmú, intézetet, osztályt, médiumot vezető hivatásos elhatárolódó szeme rebbenésében, félmondatában, elvétéseiben is ott rezeg a korábbi követelmény, az egykori, ifjúkori kushadás, amikor először tett elhatárolódással hűségnyilatkozatot, hogy osztályvezető-helyettes lehessen. Mert Magyarországon minden értelmiségi legalább sejti, hogy 45–46-ban nem úgy történtek a dolgok, ahogy tanulta, hanem másként. Mert mindenkinek megadatott, hogy bekerült olyan boros társaságokba, ahol felszakadtak az emlékek, és a helyi tekintélyek és üldözöttek szája megnyílt. És 1956 minden családot érintett. Úgy házasodni, hogy egyik fél családjában se legyen érintett, meghurcolt, bebörtönzött, földjétől megszabadított, tanyája-lerombolt, nem lehetett. De hát az elhatárolódásokra is egzisztenciák épültek.

Ez ennek a világnak a nyomasztó szétbogozhatatlansága.