vissza a főoldalra

 2016.07.08. 

Csurka István: A forradalom minden tette tiszta, jogos és közérdekű volt

Amikor szédülten, csuromvizesen kiszálltunk a rabomobilból, reflektorok fénye esett ránk és hatalmas vasajtókkal elzárt térben, komor falak és drótkerítések között találtuk magunkat, aztán betereltek bennünket a börtön földszintjére, egy hosszú folyosóra. Ismét a fal elé kellett állnia mindenkinek. És aki nem állt elég közel, dülöngélt, hátra vagy oldalvást mert fordulni a szomszédjához, arra máris záporoztak a szidalmak és a gumibotütések is. A hangnem az „Óberhéhez” – itt tudtam meg a cellában, hogy az alvilág nyelvén így nevezik a Deák téri főkapitányságot – képest is eldurvult. Volt a fogadtatásban valami olyan gyűlölet, mint amilyet a pufajkások szemében láttam letartóztatásom éjszakáján. Azt természetesen akkor, a fal előtt feszítve nem tudtam megállapítani, hogy ezek a smasszerok többnyire erősen ittasak voltak, sőt akkor is csak sejtésem lett erről, amikor bekerültem az irodába és ronggyá vertek.

Két beszkártos között álltam. Az autóban nem láttam őket. Komák, összetartozók voltak. Egyáltalán nem voltak megilletődve, mintha már jártak volna itt. Amikor az őrzőink odább, a másik oldalon ütlegeltek valakit, engem kihagyva átsziszegtek egymásnak, szinte mulatva a dolgon. Ilyenféléket: „na, most megkapod a magadét, szaktárs, a jampeceket meg is talpalják, mostál lábat?” Csupa jó kedély áradt belőlük. Mindketten a BESZKÁRT fekete egyenruháját viselték, amelyen már nem volt semmilyen rangjelzés. Az egyik kalauz volt, a másik villamosvezető. Még azon az éjszakán egy zárkába kerültünk. Majdnem ugyanezt a félvállra vett rosszsors-viselést véresre verve is megőrizték. Magatartásuk, férfiasságuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy el tudjam viselni a magam megaláztatásait. Nekem is kacagva illett sziszegnem, amikor fent a zárkában, jó két óra múlva egyetlen hernyóselyem ingem és az ötvennégyes gólyabál előtt a Teleki téren vett, diákszállószerte elegánsnak mondott kékesszürke zakóm véres cafatokban, szálanként szedték ki a vállam, a lapockám szinte égett hurkáiból. Jajgatva, de minden kétségbeesés és elérzékenyülés nélkül ápoltuk egymást, de mikor hajnal felé ledűltünk, forgott velem a világ, a rémes képek a csendben a retinámra fagytak, és a verés a csendben vált égbekiáltó, eltűrhetetlen gyalázattá. A csend fájt ekkor rettenetesen.

Mi hárman ott a folyosón elég közel álltunk ahhoz az ajtóhoz, amelyiken egyenként beszólították a falnál állókat. Hátulról kezdték, ránk később került sor. Mi közvetlenül is hallottuk azt, ami odabent történik. Ordítás, jajgatás, tompa püffenések. Ez késztette a két beszkártost az élcelődésre. Az a tény, hogy senki sem ússza meg. Akit bevittek, azt meg is verték, de nem mindenkit egyformán. Megpróbáltam elképzelni, mi és hogyan folyik odabent, fel akartam készülni.

Minden másképp történt.

Közvetlenül az ajtónál egy íróasztal mögött két figura ült: egy rendőr meg egy rab. Ez csíkosban volt és iszonyúan visszataszító ábrázata volt. Ezek vették fel az adatokat. Annyira meglepődhettem, hogy rabot találok egy ilyen cselekmény középpontjában, hogy észrevevődött rajtam, és ezért a rab mindjárt ellenségemmé vált. Szemben a belépővel egy cingár, ingujjra vetkőzött, vérben forgó szemű, rendőrnadrágos férfi állt, gumibottal a kezében. A nagyobbacska terem egyébként tele volt pufajkásokkal, fegyőrökkel, akik egymásra rakott padokon vagy dobogókon ültek, álltak. Mindegyiknek a kezében forgódobos géppisztoly volt. Lehettek vagy tizenöten, húszan. A géppisztolyok többnyire mind rámeredtek arra, aki belépett. Az egésznek az volt a jelentése a megverendő számára, hogy a műveletben mindenki részt vesz és valamelyik fegyver akármikor elsülhet.

Az első kérdést a rendőrírnok tette fel, ez adatfelvevő kérdés volt, a másodikat már a rab. Ez cinikus, sértő, a forradalmi tevékenységre vonatkozó alákérdezés volt, mire a cingár rendőrnadrágos odapattant és bizonytalan válaszom miatt szájon vágott.

Meglepődtem.

Még félre sem tudtam fordítani a fejem, nem értettem. Számomra az volt a képtelenség, hogy ez a kis bajszos, cingár alak, akire, ha ráfújtam volna, elszállt volna, megütött és én még csak nem is gondolkozom azon, hogy visszaüssek vagy akár valamit is tegyek. A rendőrírnok feltette a következő kérdést, amelyből kiderült, hogy diák vagyok, főiskolás. Ettől a bajszos felbőszült és a gumibottal kezdett verni, szitkok kíséretében, sőt a padról is felálltak vagy ketten-hárman és azok is elkezdtek püfölni a sajátjukkal. Ezek között volt tagbaszakadt, erős ember is, amelyik sokkal keményebbet tudott ütni, mint a cingár. Záporoztak rám az ütések, de állva maradtam. Közben a főverő többször az arcomba vágott, egyik ütése az orromat érte, eleredt a vérem. Közben folyt az adatfelvétel, kérdezték az anyám nevét, az életkoromat, mindent, amit ilyenkor kell, s ha a szédüléstől vagy a magam ápolásától, törölgetésétől, netán a fájdalomtól lassabban válaszoltam, akkor újabb ütéssel serkentettek.

– Hány ávóst akasztottál fel? – kérdezte a rab. – Egyet se – mondtam. – Hazudsz! – vágta rá a magából kifordult főnök és újabb ütések következtek, majd mivel a keze is véres lett az arcomba csapás után, odaküldött a mosdóhoz. A mosdókagyló jobbra, az írnoki asztallal szemben, de egy kicsit beljebb a helyiség közepe táján volt, mindenki jól ráláthatott, aki bent volt a teremben. Ahogy behajoltam és bevizeztem az arcom, megszólalt valamelyik hátul a padon: – Nézzétek, mekkora valaga van! Akkoriban kilencvenkilós lehettem, és a súlylökéstől erős, vastag combjaim, altestem volt, de már egy kis súlyfelesleg is rakódott rám, hiszen már abbahagytam az atletizálást, és nyilván rám feszült a nadrág amint belehajoltam a mosdóba. Odaálltak mögém vagy hatan, vagy talán mindenki, aki a szobában volt és arra köteleztek, hogy még akkor is mossam az orrom, az arcom, amikor a vérzés már elállt, és nagy röhögések között elnáspángoltak gumibotjukkal. Ez jó hecc volt nekik, valakit akkor ütni, amikor az orrát mossa. Mindegyiknek volt valami megjegyzése.

Aztán a cingár főnök javaslatára fel kellett egyenesednem és akkor a felső részeimet ütötték. Mert megállapították, hogy én mint diák, nagyon veszélyes bűnöző vagyok, aki nem is érdemlem meg az életet. A bordám, a lapockám, a vállam jól bírta, a seggem is, a vesémre viszont nem kaptam egyetlen ütést sem, nem verték le a vesémet, ami maradandó károsodást okozhatott volna. Ezért örökké hálás vagyok nekik.

Körülbelül két és fél, három hetet töltöttem a Gyűjtőben. Az első éjszaka rám fagyott véres ingének élménye után itt az éjszakák lettek, azt hiszem, nemcsak az én gyötrelmeim, hanem mindenki rémlátásainak forrásává. A nappalok is telve voltak általános fenyegetéssel. Valami mindig döngött, dübörgött. Akár a trepnin, azaz a zárkák előtt körbefutó acéllap padlózatú erkélyen, akár odalent a betonfolyosón verte oda csizmája sarkát a smasszer, az bent a zárkában ágyúzás volt, amely vagy közeledett hozzád, aki ezt figyelted, vagy távolodott. Valakit visznek, vonszolnak valahová és az ordít.

Te is lehetnél.

Az éjszakák azonban esti elcsendesedéssel kezdődtek, amikor megpróbáltál elaludni. Elalszol, lelked kisimul. Hajnalban valakit átvisznek a vesztőhely előszobáját jelentő kis fogházba. Erre riadsz fel. Valakit lelökdösnek megkínozni, már nem először, és ezért ordít. Kegyelmet kér.

Ki kér kegyelmet? Erre mindig felriadt az ember, és ráébredt, hogy nem álmodik, nem a rémképek gyötrik, hanem ez véres valóság. Kint a folyosón, ami ugyanez a tér, akármikor sorra kerülhetsz.

A fogházban ekkor tehát nemcsak kedvtelésből, elfajzott szadista hajlamok kiélésére folytak valójában céltalan verések, noha azt is meg-megismételték, hanem kihallgatások, kínvallatások, módszeres kínzások és valószínűleg agyonverések is. Ezeket az ember bent, cellája mélyén csak hallotta, és moccanatlanul kísérte figyelemmel a vackán. Nehéz volt újra elaludni egy-egy ilyen felriadás után. Valószínűsödött, hogy annak a sorsa, akit éppen vernek, agyonütnek, bármikor lehet az ő saját sorsa is. A három hét során is legalább kétszer előfordult, hogy valaki megőrült.

Még borzalmasabb volt, amikor az üvöltözés és vonítás egy bezárt szobából tompítva szűrődött fel. Olyan éjszaka talán nem is volt, hogy valaki ne kiáltott volna segítségért. Férfiak sírtak, bömböltek. Nők jajveszékeltek. ,,Meghalok, emberek, megölnek!” De nem bizonyos, hogy ezt kiabálta, mert nemigen lehetett érteni. Csak a végtelen fájdalmat beszívni a sötét éjszakából, amikor semmi fény nincs. Mi a második emeleten voltunk. A kicsiny, magasan lévő rácsos ablakon alig-alig derengett be valami. A legszebb üzenet odakintről a 28-as villamos távoli, csak igen nagy csendben hallható csikordulása volt, valahonnan a Rákoskeresztúri Köztemető környékéről. Ez jelentette a hajnalt. A Deák tér betonsüllyesztője sokkoló volt, de ehhez képest ideiglenes.

Velem ott, a Gyűjtőben semmit nem közöltek egészen az utolsó előtti napig, amikor alá kellett írnom, hogy magam is kérem közbiztonsági őrizetbe helyezésemet. Pedig itt, első zárkámban mindenben volt részem, ami a klasszikus börtönélet része és rájöhettem arra is, mit nem bírnék ki semmiképpen. A magánzárkát.

Semmitől nem féltem, csak ettől. Az éjszakai ordítások, a megőrülés mindig onnan tört elő. Láttam is, hogy milyen ez az elkülönítés, mert voltam egy napig, vagy kettőig házi is, azaz kondércipelő, s ebédosztáskor beláttam a kitárt zárkaajtókon. A magánzárkában ilyenkor felállt egy férfi, akinek a tekintetét egyszerűen nem lehet elviselni. Az arca össze van verve, látod, hogy néz, de nem lát, s túl van mindenen, mert a mögötte lévő szenvedések, megaláztatások már átlendítették az öntudata túlsó partjára, amelyben már nincs érzékelés, nincs idő. Azt hiszem, magánzárkában nem tudtam volna éjszakánként elviselni egy másik megkínzott, eszét vesztett áldozat őrjöngését. A közös zárkában legalább a többi felriadó lélegzetvételére, átkozódására lehetett támaszkodni. Magánzárkában át kell élni és végig kell szenvedni a másik kálváriáját. A magánzárka kínjainak, hangjainak szétárasztása valószínűleg szándékosan történt. Az egész börtönszárnyat terrorizálták vele. Itt ekkor csak mi, friss politikai foglyok voltunk. Közbűntényes megkínzásáról nem tudok, arról azonban igen, hogy egy-egy súlyos ítéletű gyilkos, mackós rabló részt vett a kínzási heccekben.

Az ötvenhat utáni börtön folklórrá vált, de csak egy szűk körben. Csak azok mertek egymás közt és családjuk körében beszélni róla, akik együtt voltak, megélték. A rengeteg szenvedésről, a kivégzésekről a nyolcvanas évek végéig nem esett szó nyilvánosan, vagy ha igen, a rabtartók elbagatellizálták. Ezért a társadalom nagy része még most sem tudja, milyen gyalázat történt a magyarsággal ezekben az években, micsoda tengernyi szenvedést kellett elviselniök százezreknek. Ehhez fogható aljasságot, kegyetlenséget, nemzet- és népellenes tettet még soha nem követtek el egyetlen európai nemzet ellen sem. A Gyűjtőnek abban a szárnyában, ahol bennünket vertek, kínoztak, mindenki ártatlan volt. Aki harcolt az oroszok és az ávósok ellen, arra először ezek, az ávósok és a szovjetek lőttek rá, amellett előbb a bajtársa elesett, és az is a hazáját védte. A magyar forradalom nemhogy nem a gyilkolás és a leszámolás, de még csak nem is egy forradalom szándékával, hanem a javítás és az önmagunk felemelésének a szándékával kezdődött el. A forradalom minden tette tiszta, jogos és közérdekű volt. Még a betört kirakatból sem emelt ki senki egyetlen zsebkendőt sem. Aki írt valamit, akit megválasztottak a forradalmi bizottság tagjának, elnökének, aki a Munkástanácsban szervezte az életet, az ellátást, a munka megindítását – a demokráciát! –, az a közjót szolgálta. Ellenünk csak hamis vádat képviselhettek. Még mindig képtelenségnek tartottuk az egészet, ami majd el fog múlni, mert ekkora igazságtalanságot nem tűrhet el a világ.

Később aztán kiderült, hogy a világ azt is elnézi, hogy embereket halálra, életfogytiglanra és hosszú évekre ítéljenek, azért, mert egy ideig az életükben jó emberek, jobb magyarok, teljesebb emberek voltak.

A börtön borzalmaival sötétségével és bentiek és kintiek megkeseredésével mindig annak a történetnek a szépségét, emberi teljességét és gyönyörűségét kell szembeállítani, amiért kit-kit bevittek, megbüntettek. Az egész ötvenhatos történetnek csak úgy, csak akkor van értelme, és csak úgy kellene rögzülnie a nemzet emlékezetében, ahogyan a világraszóló Nap-fényességre pokolian aljas szovjet és Kádár-sötétség borult. A legszebbért, a legtöbbért és legnagyobbért, amit a magyarság a történelme során végbevitt vagy inkább megkísérelt, a legnagyobb büntetést kapta és a teljes magára hagyást.