|
 2016.07.15.
A felvidéki magyar habitus és fejlődésének
hátterei
A magyartalanítás
halálangyala nem csak a magyar nemzet ezen országba szakadt részén
elkövetett lelki genocídiumot hozta magával a reszlovakizáció
és a kitelepítések formájában. A háború utáni jogfosztottságunk
éveiben tomboló, magyarok és németek ellen irányuló állami
vezényletű bosszúnacionalizmus titkon szervezett tömegmészárlásba
csapott át. Ezen időszak rémtetteivel több újságíró, kutató
is foglalkozott. A szlovák újságírók közül Vladimír
Jancura publikált több cikket az üggyel kapcsolatosan, legutóbb
pedig Dunajszky Géza és Szabó József publicisták hajtottak végre
e téren kutatást, mely munkák eredményei a modern felvidéki
magyar lelkület alakulásának lényeges mozaikdarabjait tárják
a következőkben elénk.
A
pozsonyligetfalui mészárlások a második világháború után néhány
héttel 1945. június 20-a körül kezdődtek a németek és
magyarok számára megszervezett gyűjtőtáborban. A haláltábort
ezen gyűjtőtáboron bévül szervezték meg, miután Prágából
Pozsonyba érkezett a csehszlovák hadsereg 17. gyalogezrede. A
haláltábort a gyanús magyar és német egyének és a különböző,
sokszor mondvacsinált okok miatt veszélyesnek tartott magyarok
és németek likvidálására szervezték.
Viszont
sokszor csak amiatt találták magukat a haláltáborban az
emberek, mert egyáltalán nem beszéltek, vagy nem beszéltek jól
szlovákul. Az embereket sokszor az is a halálosztag elé
juttatta, hogy a begyűjtést végzők hiénalelkülete nyálát
csorgatta egy-egy általuk birtokolt vagyontárgyra. A haláltábort
a már említett 17. gyalogezred működtette, amely Prágából
Pozsonyba tartó útján 265 német és magyar civil embert
gyilkolt le, közülük 120 volt a nő és 71 a gyermek. A tömegmészárlást
a csehországi Prerov város mellett hajtották végre. Az áldozatok
német és magyar nemzetiségű, cseh bányákban dolgozó, Szlovákia
területére hazatartó munkáscsaládok voltak. A mészárlást
Karol Pazúr hadnagy és Bedrich Smetana ideológiai tiszt
rendelte el, aki tettében a Benes-dekrétumokra hivatkozott. A
17. gyalogezred a legfelsőbb katonai vezetés parancsára, konkrétan
maga az államfő Edvard Benes elrendelésére indult útnak. A
parancs eredetije meg lett semmisítve, de fönnmaradt a parancs kísérőlevele,
amely megrendelőjét, tehát Benes nevét tartalmazza. Hogy
milyen célok teljesítését tűzte ki a parancs, arra Benes hírhedt
1945. május 16-iki beszéde, és a gyalogezred nem sokkal a beszéd
után megkezdett halálmissziója együttesen adhatnak választ.
Benes hírhedt beszédének egy részlete így szólt:
„Mindenekelőtt könyörtelenül likvidálni a németeket a cseh
országrészekből és a magyarokat Szlovákiából úgy, ahogy
annak végrehajtása csak lehetséges, a csehek és szlovákok közös
nemzetállamának érdekében. Jelszavunk lészen: végérvényesen
germántalanítani hazánkat a kultúra, a gazdaság és politika
terén…”
A
gyalogezred Pozsonyba való érkezésekor a városban állomásozó
Vörös Hadsereg vezetése már értesült a prerovi mészárlásról,
és Karol Pazúrt a mészárlások egyik parancsnokát letartóztatta,
ellenben a tömeggyilkosság eszmei atyját, Bedrich Smetanát
nem. Pazúr helyére Eduard Kosmel lépett, és Smetanával az
1945 júniusától 1947 tavaszáig tartó pozsonyligetfalui tömegmészárlások
végrehajtói lettek. Nagyszámú kivégzést végeztek az osztrák
határ felé eső kiserdőnél. Itt az újkori kutatások szerint
kilencven 16 és 20 év közti magyar fiatal földi maradványait
találták meg. Lemészárolt magyar leventék tömegsírjára
bukkantak valójában e helyen, kik németországi kényszermunkából
voltak hazatérőben 1945 nyarán, és valószínűleg a „megbízhatatlan
magyar elemek” benesi kategóriájába sorolta őket a 17.
gyalogezred általi magyarellenes tobzódás. A lentebb említett
Bacúsan-ügy kapcsán már 1947-ben a bíróság tudtára jutott
a leventék lemészárlása, az akkori csehszlovák sajtóban is
megszellőztetették az ügyet, ám a Bacúsan-ügyben vádlott három
egyenruhás garázda a levente gyilkosságért sosem lett elítélve,
habár a tanúvallomások és a 90 levente tetem néma vallomása
ellenük szólt. Ezen ügy az akkori hatóság tudta ellenére
sosem lett végérvényesen kivizsgálva. Mint ahogy a további tömegsírokban
fekvő áldozatok legyilkolása sem, melyeket szemtanúk jelöltek
meg, illetve melyekre a ligetfalui lakótelep építésekor
bukkantak. A fennmaradt dokumentumok és tanúbeszámolók szerint
a több részben lefolyt tömegmészárlás legkevesebb 530 áldozatot
követelt, viszont egyes feltételezések szerint ezerre is rúghatott
az áldozatok száma, amire egy orvos vallomása utal, akinek a táborban
tett 1945. augusztusi látogatásakor 2900 fogva tartott személyről
volt tudomása. Az áldozatok hat tömegsírban nyugszanak. A kivégzések
német fegyverekkel, töltényekkel lettek végrehajtva a jövőbeni
nyomozások megtévesztése végett. A kivégzéseket nagyrészt
15 fős csoportokra való hajnali fegyveres tűznyitással hajtották
végre. Ezt bizonyítják a környék lakói is, akik hangos
puskaropogásra panaszkodtak a gyűjtőtábornak álcázott haláltábor
területéről a kora reggeli órákban, amelyek miatt nem tudtak
nyugodtan aludni.
Habár
gátként csapódott az állami vezényletű magyartalanítók és
ezzel lassan a pozsonyligetfalui haláltábor önkényes gyilkosai
elé is az 1948. május 9-i kommunista alkotmány, a kommunizmus
hatalomra lépése Csehszlovákiában csak szüneteltette, illetve
megváltoztatta magyartalanító működését e szláv lelkekbe
beágyazódott magyarellenes szellemnek. A nemzetek közti egyetértés
elve, az internacionalizmus eszméje megfosztotta a nemzetközileg
és államilag megszentelt fegyvereitől a Csehszlovákiában
tomboló magyartalanító és elszlovákosító szlovák elemeket.
Eszközeitől, fegyvereitől igen. Nézeteitől, elveitől viszont
nem. A reszlovakizáció és a kitelepítések eszmei atyjai, vezénylői
és végrehajtói továbbra is állami hivatalokban, rendőrségnél,
katonaságnál, az iskolarendszerben és a kultúra terén
folytatták munkájukat. Sok esetben magasabb pozíciókra is vitték,
lelkükben tovább éltetve és gondozva a magyartalanítás elvét,
mely későbbi munkájukra akarva akaratlanul kihatott. A
reszlovakizáció egyik meghatározó alakját, Gustáv Husákot
1975-ben a legmagasabb állami funkcióba, a Csehszlovák
Szocialista Köztársaság államfői székébe emelte a
kommunista gondviselés, amely tisztségét 1989-ig töltötte be.
A kommunista gondviselés ilyen módon építette be a Csehszlovák
Szocialista Köztársaság társadalmába és szerveibe a fentebb
említett tömeggyilkosságok felelőseit is, miután 1948.
szeptember 30-án a tábort bezárták. Ám még a táborban való
működésükkor, ha nem is a tömeggyilkosságokért, de legalább
egy gyilkosságsorozatukért felelősségre lettek vonva, habár
akkor sem az etnikai tisztogatás vádjával.
1947-ben
a belügyi megbízott Gustáv Husák volt. Husák Bacúsan nevezetű
irodafőnöke az évben büntetőjogi eljárást kezdeményezett
egy hármas gyilkosság kapcsán. Az ügy vádlottjai között a
haláltábor vezetői, Eduard Kosmel és Bedrich Smetana
szerepeltek. Az irodafőnök Bacúsan testvérét, Ervín Bacúsant
ugyanis a pozsonyi etnikai tisztogatások idején a 17.
gyalogezred őrjárata tartóztatta le, akit barátnőjével és
annak fiával együtt hurcoltak el a pozsonyligetfalui haláltáborba.
Ervín Bacúsan a háborús Tiso-féle Szlovák Állam idején a pénzügyi
hivatal dolgozója volt. Párhuzamosan e hivatalával a partizán
mozgalom titkos pénztárosi funkcióját is ellátta. Több kilónyi
aranyat és nagy mennyiségű készpénzt is találtak nála. Ez a
tény írta alá a három letartóztatott halálos ítéletét. A
haláltábor területén tűnt el a nyomuk a lefoglalt arannyal
együtt. A bíróság 50 tanút hallgatott meg az ügyben, elkezdték
a holttestek tömegsírokból való exhumálását. Habár a tanúk
rengeteg, a táborban elkövetett szörnyűségről számoltak be
és még további több száz fős tömegsírokról beszéltek, a
bíróság nem indított az etnikai tisztogatás kapcsán büntetőeljárást.
Ezen ügy kapcsán került nyilvánosságra a leventék lemészárlása
is. A bíróság csak a hármas gyilkosság vádját tartotta szem
előtt a három vádlottal szemben. A hármas gyilkosság ügyének
fő vádlottjai a táborvezető, Kosmelt 9 évre, Smetanát 12 évre
és a harmadik vádlottat, Jozef Jancót 6 év börtönbüntetésre
ítélték, viszont a különböző államfői kegyelmeknek köszönhetően
szabadlábra került mindhárom elítélt még a büntetés végrehajtásának
elkezdése előtt. A védelem arra a benesi dekrétumra
hivatkozott, amely az 1938. szeptember 30-tól 1945. október
28-ig lezajlott antifasiszta ellenállás keretén belül tett
cselekedetekre vonatkozó államfői közkegyelemről szól. E
dekrétumot vonatkoztatták a 90 magyar levente és több száz
pozsonyi és Pozsony környéki magyar és német lakos kivégzésére
is a pozsonyligetfalui haláltábor területén.
Eduard
Kosmel a nyitrai főiskola katonai tanszékén lett tanár, később
a prágai Károly Egyetem tanári posztjáig vitte. Smetana
Magyarországon keresztül Izraelbe szökött. Érdekesség, hogy
a prerovi német és magyar bányamunkás családok gyilkosa Karol
Pazúr, kit a Vörös Hadsereg állított félre, sikeres katonai
karriert futott be a csehszlovák hadseregnél. Eduard Kosmel tömeggyilkosságainak
esete még egyszer 1965-ben napvilágra került, amikor is a
Nyitrai Főiskola prorektora nyomozást kezdeményezett az akkor
Nyitrán tanító Eduard Kosmel pozsonyligetfalui etnikai
tisztogatásaival kapcsolatban. A nyomozás eredménye a
kommunista párt központi bizottsága elé került, melynek
tagjai viszont nagyrészt a nyomozás lezárása mellet szavaztak,
és elrendelték a bizonyítékok megsemmisítését. Ebben az időben
a csehszlovák kommunista párt főtitkára, Jozef Lenárt, akinek
az apja a prerovi mészárlások kivégzőosztagának egyik tagja
volt. A kommunista párt döntése által a tömeggyilkosságban
nyomozó személyek félre lettek állítva. A nyomozó prorektor
különös körülmények között elhalálozott, és a mészárlások
témája a rendszerváltozásig ezzel le is lett zárva.
Ezen
ügyből láthatjuk, hogy Pozsony város magyaroktól és németektől
való benesi megtisztítása milyen bűnlavinát indított el. E bűnlavina
keresztmetszetéből viszont képet kapunk a magyartalanító
eszme vírusának tombolásáról, lappangásáról, majd más tünetek
formájában való újbóli előbukkanásáról a szláv testvéreink
társadalmának anyagában, mint ahogy a következőkben a felvidéki
magyarság testében való pusztításáról is szó lesz. Láthatjuk,
hogy e benesi magyargyilkos eszme gyakorló hóhérai – mint
ahogy a reszlovakizáció magyartalanító eszméjének legelszántabb
kiszolgálói is – hivatalos munkájuk végeztével milyen állami-,
katonai- és oktatásügyi pozíciókba ágyazódtak be, a társadalmi
pozícióik által egymást miképpen védték, és a következőkben
azt is láthatjuk majd, hogy a magyarellenesség szellemével beárnyékolt
tudatuk munkája miként hatott az akkori Csehszlovák Szocialista
Köztársaságban élő és dolgozó több mint félmillió magyar
amúgy is meggyúrt, asszimiláció felé terelt lelkére.
Jancsó Badacs Károly
|
