|
2016.06.03.
Kényszerpályán 1920–2016
A trianoni békediktátum
96. évfordulójához közeledve megállapíthatjuk, hogy a
magyarság Kárpát-medencei helyzete csaknem ugyanolyan, mint az
1920-as években volt. Tehetetlenek vagyunk, a környező népek,
a kisantant szorításában élünk, amelyen csak a nagyhatalmak változtathatnának,
ha éppen saját érdekük úgy diktálná.
Az Osztrák–Magyar
Monarchia szétdarabolása után 1921-ben alakult meg Csehszlovákia,
Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től
Jugoszlávia) részvételével az ún. apró antant vagy
kisantant. Szövetségük sokrétű volt, a17 esztendő során
azonban végig komoly gazdasági érdekellentétek húzódtak közöttük,
egyedül magyarellenes törekvéseiket tudták megvalósítani. Először
megakadályozták a Népszövetségbe való felvételünket, majd
meghiúsították a népszövetségi kölcsön felvételét is.
Továbbá folyamatosan fenyegették hazánkat, IV. Károly visszatérési
kísérleteikor azonnal hadba álltak Magyarország ellen.
Hazánkat és
frissen összerabolt országaik magyarságát ellenségeiknek
tekintették. Jól lehet a Népszövetség nyomására valamennyi
állam ratifikálta a kisebbségek védelmét tartalmazó szerződéseket,
a kisebbségek egyenjogúsága sehol sem valósult meg. A magyarság
jogfosztottan élt a kisantant országaiban, tagjai kiszorultak a
közéletből, hátrányt szenvedtek a munkavállalásnál, az
oktatás ügyében nem vették figyelembe a kisebbségvédelmi előírásokat,
továbbá a végrehajtott földreformok is ellenük irányultak.
(A
mai Romániában
csak az igényelheti vissza birtokait, akitől a kommunizmus idején
vették el földjét. Akit egyszerűen azért fosztottak meg
birtokától Trianon után, mert magyar, annak nincs jogalapja
ehhez.)
Magyarország a húszas
években a vesztes háború és az igazságtalan trianoni döntés
idején szövetséges nélkül maradt, ha tárgyalni próbált határon
túlra szakadt honfitársai érdekében, akkor valamennyi
alkalommal merev elutasításba ütközött.
A csonka ország
szívós munkájának és Bethlen István kormányzásának köszönhető,
hogy hazánk kitört a külpolitikai elszigeteltségből,
felvehettük később a népszövetségi kölcsönt és Olaszország
személyében szövetségesre leltünk. A szomszédos országok
azonban továbbra sem voltak hajlandóak a párbeszédre,
Magyarország viszont nem mondhatott le az igazságtalanul
elcsatolt területekről, ezért kényszerpályára került. A
Berlin–Róma tengelyhez csatlakozott a revízió reményében és
Németország gazdasági és hatalmi térnyerése Közép-Európában
meghozta a változást. A harmincas évek végén a kisantant
gyakorlatilag rákényszerült a magyar viszony rendezésére,
amely végül a két bécsi döntést eredményezte.
A második világháborúban
azonban nagy árat fizettünk a német segítségért, majd hazánk
több évtizedre elveszítette függetlenségét. A rendszerváltás
utáni kormányok alig foglalkoztak a határon túli magyarsággal,
olyannyira, hogy még a 2004. december 5-i csúfos népszavazás
is megeshetett.
Mi a magyar most?
Hol állunk Európában, milyen viszonyban állunk a környező
országokkal? Ha pontosan nem is ugyanaz a helyzet, mint 96 évvel
ezelőtt, de a lényeg nem változott, a magyarság ma is kényszerpályán
mozog. Egyedül képtelenek vagyunk tenni szétszakítottságunk
ellen, határon túli nemzettársaink ugyanúgy jogfosztottságban
élnek. Elérhetetlennek tűnik, hogy a Kárpát-medencében
minden magyar magyarként élhessen, elsőrendű állampolgárként.
Ebben a témában hiábavaló mindennemű tárgyalás a szomszédos
államokkal, kisebbségi jogoknak vagy esetleges határmódosításnak
esélye sincs. A nagyhatalmak közül senkit sem foglalkoztat a
magyar ügy, az Európai Unió az őshonos kisebbségek helyett egészen
másokat vesz védelmébe. Jelenleg csak Oroszország közbeavatkozása
elképzelhető, amennyiben komolyabban megtámadná Ukrajnát, úgy
nekünk juttathatná Kárpátalját, ha úgy kívánják majd érdekei.
A fizetendő ár azonban ismét óriási volna, de nem is ebbe az
irányba tart a magyar külpolitika.
Amíg a határon túli
magyarok ügyében nem tudunk eredményt felmutatni a tárgyalóasztalnál,
addig Európában rég nem látott sikereket könyvelhetünk el a
visegrádi együttműködés köré formálódó kelet-közép-európai
szövetség élén Orbán Viktorral. És a magyar külpolitika ma
ezen dolgozik: minél inkább erősíteni ezt az összefogást és
minél jobb kapcsolatot ápolni a környező országokkal, bízva
abban, hogy egyszer ez elegendő alap lesz ahhoz, hogy egyezségre
jussunk az elcsatolt területek magyarságát illetően is. Ezért
nem kerül szóba a Szlovákiával való sikeres együttműködés
közepette a kettős állampolgárság ügye, ezért támogatjuk
feltétel nélkül Ukrajna és Szerbia EU-csatlakozását. Kérdés,
hogy helyes-e így ez a politika.
Sajnos a történelmi
tapasztalat, az elmúlt 96 év alapján a kisantant országai
azonnal kihátrálnak mögülünk, ha a magyar üggyel előhozakodunk.
Kapásból lesöprik az asztalról a kérdést, mert megtehetik.
Magyarországnak jelenleg irányt adó a bevándorláspolitikája
és rendkívül népszerű a miniszterelnöke, de hatalma csak
akkor lesz, ha fel tud mutatni számottevő gazdasági és katonai
erőt. Ha majd összekapcsoljuk gazdaságilag a Kárpát-medencét,
Erdély vagy a Felvidék kereskedelme Budapest felé irányul és
komoly hadiiparunk lesz, akkor nemcsak népszerűek leszünk,
hanem tekintélyt parancsoló tárgyalófél is.
Amennyiben nem változtatunk,
úgy továbbra is kényszerpályán mozgunk és feláldozzuk határon
túli nemzettársainkat a formálódó kelet-közép-európai szövetségért.
Azonban, ha
jelenlegi politikánkat folytatjuk, akkor ugyanúgy kényszerpályán
mozgunk, mint a húszas években, mivel Európa egységéért föláldozzuk
az elszakított területeket és annak magyarjait.
Märle Tamás
|
