vissza a főoldalra

 2016.06.03. 

Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

II. rész

Szüleink, nagyszüleink nemzedékének lelkét, már a hatvanas-hetvenes években megannyi esetben a szlovák nemzet olvasztótégelyeivé átformált felvidéki városaink iskolái, munkahelyei és az azokban lappangó szlovák nacionalizmus dolgozta meg. A magyar faluközösségből a szlovák nyelv tekintélyű iskolákban, munkahelyeken a szlovák nyelvet, mint az érvényesülés nyelvét tudatosították. Sokan akkor és azóta is egész napjainkig a jobb boldogulás, megélhetés és jólét miatt önként választották, választják a szlovák létet a maguk s gyermekeik jövőjének. Nem egyik napról a másikra. Hosszú lefutású folyamat ez, amikor is kialakul magyarjainkban egy szlovák identitás is. Főleg a szlovák nyelvtudás révén. Kettős identitásúvá válnak sokan közülünk. Azt, hogy két Kárpát-medencei nyelvvel bírnak és annak hasznát maguk és gyermekeik számára, elenyésző esetben tudatosítják. Sőt… Ha már fordul is velük a kocsi, és a szlovák jövő felé megy el, sokszor letudott dolognak tudják be a magyar nyelvet. Nem elhanyagolható azon gyermekek száma, kik sajnálják, hogy szüleik igénytelensége, gyávasága, lustasága, tudatos anyanyelv-elfojtása révén csupán szlovák nyelvismeretben részesülhettek. Habár nem rendelkezünk kutatásokkal ilyen téren a téma társadalmi kényességét tekintve, nagy hányaduk sajnálja a magyar nyelv eltiltását, munkálkodjon bennük első nemzedékes szlovákként bármilyen fokú szlovák nemzeti érzület, akár nacionalizmus is.

Azon esetben, ha a kettős identitású szülő a nemzetváltási folyamat küszöbére érve, még magyarnak neveli is gyermekét, nem tartja fontosnak, illetve nem tudja megtanítani gyermekének, hogyan védje meg magát egy esetleges magyarellenes megnyilvánulással szemben. Korunk átlag felvidéki magyar fiatalja pedig sokszor ki tud állni önmagáért, véleményéért, de magyarság dolgában már annál ritkábban, mert nem tudja miként viszonyuljon önnön magyarságához és a szlovák testvéreinktől érkező esetleges magyarellenes megnyilvánulásokhoz. Nem tudja, mert nem volt kitől megtanulja. Szülei az ilyen esetre nem készítik fel csemetéiket. Olyan téma ez a felvidéki magyar családoknál, amiről sokszor nem beszélünk, mert mind a szlovák, mind a magyar oldalról való nemzetellenes megnyilvánulást elítélendőnek, olyannak tartjuk, aminek nem szabadna lennie. Ha nem szabad lennie, akkor miért kellene tudni rá reagálni. Amolyan struccmódszer ez. Családjaink, közösségeink jelentős része visszakozik, ha a magyar önérzet és tudat építését, megvédését ösztönzik köreikben. Politizálásnak, sokszor félreértve nemzetellenes szításnak is vélik. Társadalmi, politikai analfabetizmus? Valójában nem akarva önmaguk helyzetét beismerni, tudatosítani, inkább hárítanak. Az éppen megfövő béka esete ez, amelyet nem forró vízbe dobva főznek meg. Abból azon nyomban kiugrana. Ezért langyos vízbe teszik, amiben jól és biztonságban érezve magát, lassan erősítve alatta a lángot, megfőzik. Amikor a béka érzi, hogy már túl forró a víz, akkor már nem tud kiugrani, mert megfőttek az izmai. Amikor érzi, hogy már körülötte gyermekei, unokái, veje, menye, mindenki lassan szlovák, már nem tud ebből kiugrani, mert megfőzték, és ha ő még magyar is ott benn, bénult a keze, szája ahhoz, hogy változtasson a helyzeten.

Magyarjaink nem tudnak egészségesen viszonyulni a munkahelyeken, iskolákban, hivatalokban, orvosnál, szórakozóhelyen, tömegközlekedésen megnyilvánuló magyarokkal szemben való esetleges értetlenségre, magyarellenességre, támadásra. Az egészséges önbecsülésen alapuló magyarságuk melletti kiállás híján leggyakoribb náluk a lebénulás. A strucc módjára homokba dugott fej. Az önmagának bevallani nem akart szlovák testvérétől jövő megalázás jelensége.

A Komáromban székelő Selye János magyar tannyelvű egyetemnek szlovák előadói is vannak. Az egyikük egy a hatvanas éveiben járó könyvelésoktató, előadásai keretén belül sosem átallott a magyar hallgatóknak megalázó megjegyzéseket tenni, amelyek közvetve a magyarságuk ellen szóltak. Patikamérlegen mérte, személyre szabva, kit milyen mértékben alázhat meg. Élvezte, ha gyalázkodásában még a megcélzott diák magyarságát is egy kalap alá vehette, hogy ne lehessen e nemzetellenességét konkrétan tetten érni. Tanári tekintélyével visszaélve számtalanszor illette diákjait emberségüket megalázó megjegyzésekkel, mikor nem tudták megfelelő kiejtéssel elolvasni a felolvasásra adott szlovák szöveget. Akik kényes szláv fülének megfelelően olvasták magyar létükre, azok, ha mézet nem kaptak is, de a lelki korbácsban részük nem volt. Az egyetlen Felvidéken működő magyar egyetemet akképp minősítette, hogy hallgatóival nem feledtette ama véleményét sem megosztani, melyben kifejtette, hogy ne gondolják magukat, valami különösnek, illetve rátermettnek, mert, ha azok lennének, akkor nem itt a Selye János egyetem előadótermében ülnének, de egy bármilyen más jobb egyetem padjait koptatnák. E velejéig magyarellenes szlovák tanár működése az egyetlen magyar egyetemen Szlovákiában évekig tartott. Barátomtól kaptam hírt eme abszurd jelenség felől, ki ezen egyetem és ezen oktató hallgatója volt egy éven keresztül. A hallgatók a barátom elmondása szerint a megalázásokat szó nélkül tűrték. Fölháborodás jelét észlelni lehetett rajtuk, ám minden esetben elviselték az aberrált lelkivilágú tanár magyarellenes produkcióját. Attól tartottak, hogy esetleges nemtetszés nyilvánítás esetén a tanulmányaik kárára menne a dolog. Féltek, hogy a vizsgákon nem engedné át őket. Azt nem tudatosították, hogy így az emberi mivoltuk kárára mehetett a hallgatás. Barátom véleménye szerint lélekromboló előadásainak révén a magyar diák, ha ezen egyetemen az ő működése alatt végzett, akkor diplomája a beidomítás és tartáshiány ékes bizonyítéka is volt egyben. Az egyetem olyan magyar értelmiséget nevelt ki szavai szerint az ilyen minőségű tanár által, aki nem tudja kellően megvédeni magát, idomul és hajlik. Őt hallgatva megdöbbenéssel és felháborodva fogadtam e jelenség tényét és idejének tartamát. Ezért saját fülemmel, szememmel is szerettem volna meggyőződni ezen őrült cirkuszmutatvány porondmesteréről, tájaink e Thomas Mann-i Cippolájáról, beülve a Selye János egyetem padjaiba, az előadására. Érdemleges eszmei csatára szerettem volna kihívni ezen önjelölt magyaridomárt, igazságot szolgáltatva ezzel a magyar ügynek, de a sors megelőzött és nem sokkal azután, hogy hallottam a Selye János egyetembéli munkásságáról az Isten magához hívatta. Már az égiek ítélkeznek felette.

Hogyan mérgezheti egy egyetemi tanár bőrébe vedlett magyargyűlölő a jövőnk, megmaradásunk zálogát a felvidéki jövő értelmiségét, méghozzá saját egyetemének talaján? E jelenségben megtestesült aberráció, siralmas iskolapéldája az általam eleddig írottaknak. E jelenség csak olyan táptalajban, gazdatesten verhet gyökeret, mely kellően el van készítve, be van idomítva a hasonló kártévők ellenállás nélküli befogadásához, elburjánzásához. Ezért nagyrészt mi, felvidéki magyarok is felelősek vagyunk. Diák és dékán egyaránt.

Az említett és az ehhez hasonlatos magyargyalázó esetek földijeimben az elfojtott érzelmekből fakadó lelki gondokat, az önbecsülés romlását, az önromboló, a magyar fiatal saját maga ellen és saját magyartudata ellen forduló gyűlöletét ébresztheti. A tizenéves kamasz koránál, életszakaszából adódó természetes bizonytalansága kapcsán önkéntelen megnyilvánulása ilyenkor az önvádaskodás önnön maga okolása a megalázás miatt. A megalázás oka a magyarsága, a magyar szó legtöbbször. Így mi szenved kárt az önvádaskodó kamaszban? A magyarságtudata. S gyalulódik, morzsolódik, nyesődik olyanná a magyar fiatal, hogy az a Felvidéken még a legváratlanabb helyen is fejét fel-felkapó szlovák magyarellenességnek és az állandóan zajló szlovák nemzetállam építésnek megfeleljen. A magyar fiatal pedig magyarságát okolva kamaszkorbéli megalázásáért, gyermekeinek szerencsésebb sorsot szánva, mint tenmagának, inkább szlováknak neveli őket. Bezárult a kör.

Mindez egy évtizedek óta zajló szlovák nemzetállam építésnek a része és eredménye, amely az 1920-as évektől észlelhető a Felvidéken különböző hullámokban zajló elszlovákosítás révén. Habár az első Csehszlovák Köztársaság idején falvaink, városaink neveihez óvatoskodva nyúltak szlovák testvéreink, elkezdődött az úgynevezett kolóniák, tehát szlovák telepek létesítése. Főleg tömbmagyarságú magyar nemesi nagybirtokokat érintő földosztásokat kihasználva az északi megyékből, Árva, Liptó megyéből szlovák szegény családokat, cseheket, telepítettek be színmagyar vidékekre. Az ilyen szlovák telepeket magyar falvak szomszédságában, grófi uradalmak szétosztott földbirtokainak majorságaiban létesítette az első Csehszlovák Köztársaság kormánya a nemzetváltás első ékeit ütve ezzel a felvidéki magyarság testébe. A szlovák telepesek élvezték a földosztás eredményének javát. A szétosztott termőföldek 80%-a az államot illette és ezzel a cseh és szlovák telepeseket. Nem a magyar parasztot, akinek jobbágyősei évszázadokig áztatták munkájuk vérverejtékes szorgalmával az atyai rögöt. E szlovák telepek lakosai sokszor az őshonos magyar faluközösségek nemtetszésével, elutasításával találkoztak. A nagybirtokok földjeit ők fölözték le, nyelvükkel, szokásukkal elkülönültek a magyar lakosságtól, környezetüktől. Ezért történhetett, hogy szomszédos falunk, Kolony lakossága az 1920-as években a falu határába telepített szlovák kolónia lakosaival az 1970-es évekig nem közösködött. Kolony nagyszámú szlovák kisebbsége mellett ma is jó magyar falu.

A háborús szlovák állam 1939-től 1945-ig tartó időszakában magyarlakta vidékeink nagy része a Magyar Királysághoz tartozott. A Szlovák Állam területén maradt 67 ezer magyar és velük együtt gróf Esterházy János is, akinek a felvidéki magyarokért való helytállásáért az első Csehszlovák Köztársaság idején és a zömük visszatértéért a Magyar Szent Korona alá, Horthy Miklós kormányzó felajánlotta a magyar felsőház bársonyszékét. Esterházy grófi rangjához híven lovagként cselekedett. Az országgyűlési bársonyszéket nem fogadta el és visszatért a szlovák állam területén maradt magyarjaihoz, hogy ott érdekükben továbbra is kiállhasson. Majd – maga vallomása szerint – antiszemita lévén egyetlenként szavazzon a szlovák parlamentben a zsidók elhurcolását törvényesítő alkotmánytörvény ellen, amit keresztény hitével összeegyeztethetetlennek tartott. A Szlovák Köztársaság elnöke Ivan Gasparovic 2011-ben gróf Esterházy Jánost fasisztának titulálta.

A 67 ezer magyar többségét a pozsonyi magyar polgárság és a zoboraljai magyarság tette ki. A szlovák állam betartotta magyarjaival szemben a status quo-t. Kisebbségi jogaikat biztosította. A háborús idők nacionalista tobzódását vidékünkön azon zoboraljai asszonyok sínylették meg, kik Csitárról, Zsérélről, Menyhéről, Bédről, Gerencsérről, Gesztéről jártak Nyitrára piacozni. E falvak asszonyainak, lányainak viselete nemcsak formáját illetően ordította környezetének viselője magyar mivoltát. Fehér kötényükre varrt piros-fehér-zöld szalaggal tettek magyarságuk mellett tanúbizonyságot. A szlovák állam rendőrsége minden magyar nemzeti érzelmű megnyilvánulás ellen a közéletben radikálisan lépett fel. Főleg miután a magyar honvédek majdnem Nyitráig meneteltek fel. A szlovák közvéleményben és rendszervekben nőtt az idegesség országuk bizonytalan jövőjét illetően. Nőtt a vágy a maradék országuk megvédésére, megőrzésére. Ezért még az ártatlan nemzeti hovatartozás megnyilvánulása is, mint ezen asszonyok, lányok köténye, fölébresztette a rendszervek megtorló intézkedésit. A zoboraljai magyarok Magyar Korona alá tartozásának vágyát, a magyar honvédség meghívóját látták a zoboraljai kötény magyar sávjában. Nyitrán, ha ilyen viseletes asszonnyal, lánnyal találkoztak a rendőrök, kötényét megtépték. Tőrrel, szuronnyal metszették le a piros-fehér-zöld színeket. Falvainkban nem érte a nőket ilyen nemű zaklatás. Csak Nyitrán.

Ez időből falumban, Gímesen történt ama eset, mikor is gímesi legények egy csoportja felbuzdulva azon, hogy a Magyar Királyi Honvédség északnak tart és bízva, hogy elér egészen Gímesig, feltűzte a gímesi templomtoronyra a magyar zászlót. Mint felrúgott fészkükből a darazsak, úgy rajzottak Gímesre Nyitráról a rendőrök. A zászlót eltávolították és egy az utcán beszélgető nőt fekete rendőrkocsijukba rángattak és Nyitrára hurcoltak. Az ügyben ártatlanul szenvedő nő életének nyolcvanas éveiben közölte velem meghurcolásának történetét. Zokogásba fulladt a szava, remegett, mikor arra emlékezett, mit követtek el vele. A sors keserű fintora, hogy egy szlovák családból származó asszonyon statuált gyáva példát az akkori szlovák hatalom. Szelezsény, szlovák barsi faluból származtak el nagyszülei és lettek a gímesi Forgách-féle grófi uradalom intézői. Magyarul a gímesi uradalomban tanultak meg. Szlovákságukat az egész családja és ő is haláláig hűen vallotta.

A néplélek a nemzetet érintő sorsdöntő történelmi jelenségek sikerét vagy tragédiáját népdalokban, mondákban dolgozta fel, hogy ezzel tegye őket számára átélhetővé, feldolgozhatóvá.

A bodokiakról egy anekdotaszerű történetet tartott meg ez időkből a zoboraljai népi emlékezet. Tudvalevőleg e monda szerint a derék bodokiak feszült figyelemmel hallgatták a rádióadást, amikor is a magyar rádió bejelentette ama falvakat, melyek a Magyar Királyság alá tartozó határtelepülésekké váltak Magyarország és a szlovák állam között. Amikor meghallották falujuk nevét, felujjongtak, hogy ők is Magyarországhoz fognak tartozni. Zoboraljáról egyetlenként. Büszkék is lettek rá a bodokiak nagyon és eldöntötték, a Magyar Királyi Honvédséget muszáj, hogy illően fogadják. Fel is öltötték a férfiak az ünneplőjüket. Csizmájukat kifényezték. Az asszonyok templomi viseletüket öltötték magukra. Elindultak. A falu déli határába haladt a magyar lobogós menet gazdástul, gazdasszonyostul, legényestül, leányostul. Oda várták az északnak, Bodok felé menetelő honvédeket. Délután volt már, és az emberek izgatottan, türelmetlenül kérdezték, hol lehetnek eddig a magyar honvédek. A vidékre nagy csönd telepedett, az emberekre csalódás. Mit volt mit tenni. Hazafordultak. Otthon a kántor, aki aludt, mikor megtudta mi történt, kifakadt rájuk: Emberek, nem Nagy-Bodokot mondott a rádió. Azt ti rosszul hallottátok. Az Nagybodak, amit bejelentett. Ott Pozsony alatt, nem itt Nyitra mellett.

Milyen mértékben keverte és dagasztotta ezt a történetet a pogrányiak, kolonyiak vagy geszteiek huncutsága, gúnyolódása és milyen mértékben az élet, azt csak a bodokiak tudják már. Ha elmondják.

Jancsó Badacs Károly