vissza a főoldalra

 2016.06.03. 

Ösztöneimre hallgatok

Rendszeresen úszom, erősítő gyakorlatokat végzek

Somfai Éva színművésznő Budapesten született. 1960-ban végzett a főiskolai végzettséget adó Rózsahegyi Kálmán Színészképző Iskola prózai szakán. 1961 és 1990 között a Békéscsabai Jókai Színház, az Állami Déryné Színház (ahol eljátszotta az Irma, te édes címszerepét, a Kaktusz virága főszerepét, a Koldusopera Kocsma Jennyjét, a Szentivánéji álom Titániáját, a Mágnás Miska Marcsáját, A helység kalapácsa Szemérmetes Erzsókját), a Józsefvárosi Színház, 1990-től a Népszínház és a Várszínház társulatának, majd a Budapesti Kamara Színháznak a tagja. Ezekben az években, szerepeket vállal vendégként a Soproni Petőfi Színházban, és a Turay Ida Színházban. Jelenleg a Turay Ida Színház társulatának tagja.

Színházi szerepei – a teljesség igénye nélkül – Nini (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek), Galambosné (Csíki Gergely: A nagymama), Mama (Mrozek: Mészárszék), Kamilla (Szigligeti Ede: Liliomfi), Muskátné (Molnár Ferenc: Liliom), Anya (Mikszáth Kálmán: Búzakalász), Charlotte (C. Magnier: Oscar), Kabóczáné (Heltai Jenő: Naftalin), Fogadósné (Brustein: Tamás bátya kunyhója), Mama (Topolcsányi Laura: A vöröslámpás ház), Nonnie néni (T. Williams: Az ifjúság édes madara), Paula (Örkény István: Macskajáték), Öreg grófné (Szirmai Albert - Bakonyi Károly - Gábor Andor: Mágnás Miska), Pepi néni (Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül), Mamy (R. Thomas: Nyolc nő), Stanci néni (Békeffy-Kiss-Szentirmay: A kölcsönkért kastély).

Szerepelt – többek között –E. Knoblauch: A Faun c. színházi közvetítésben, a Néma lányban, a 6:3-ban, a Lacikában, az Itt a Földön tévéjátékban, a Kálmán Imre filmben, A nagyi varázssütije filmben, és a Szomszédok teleregényben több karaktert is megformált.

Szakmai elismerések: ötszörös nívódíjas, Déryné Színházi Arany Gyűrűje, Kultúráért Érdem Érem, Tábori Nóra Díj, a Turay Ida Színház Kék Madár díja.

 Így estem be a súgólyukba

 54 évvel ezelőtt lépett a színi pályára. Hány évesen kezdett el játszani?

 –Háborús gyerek vagyok; 5 éves voltam a II. világégés idején. A háború után létrejött egy nőegylet, ahová anyukám levitt; kiskosár volt a karomon, s ott 8 évesen énekeltem egy dalt. Később, általános iskolában és a gimnáziumban szavalóversenyekre jártam, s mindig a második díjat nyertem. Arany János balladáit és József Attila költeményeit nagyon szerettem. Amikor színiiskolás voltam, fel kellett lépnem a Budai Várban püspöki palotájában. Ott ült előttem a klérus, s elszavaltam József Attila Lebukott című versét. Első évesként nagyon izgultam. Kiálltam a színpadra, de nem vettem észre, hogy nyitva van a súgólyuk, s beleestem. Miután kimásztam onnan, elszavaltam, mint a színen lebukott növendék, a Lebukott verset.

 Miért döntött a színészet mellett? Szülei művészek voltak?

 –Nem vagyok művészpalánta. Édesanyám, lajozsmizsei születésű, gazdag családból származott. Kislány koromban egy vidéki kúria kertjében szaladgáltam. A kitelepítést viszont megúsztuk. Édesapám pedig vállalkozó volt. A kúriát, a birtokot elvették. Ezt nagybátyám nem bírta elviselni, meghalt a vasútállomáson. Összeesett, s megállt a szíve. Családunk büszkesége Polyák Imre olimpiai bajnok, kötöttfogású birkózó; unokabátyám vette el a húgát. Polyák Imre ugyan Kecskeméten született, de Lajosmizsén nőtt fel, majd 2004-ben a város díszpolgára lett. Róla nevezték el 2014-ben a Fekete István Sportiskolai Általános Iskola tornacsarnokát. S hogy miért lettem színésznő? Azt hiszem, már csecsemőnek erre a pályára születtem. Semmi más tervem nem volt. Hívtak engem az Újbudai Rádióba is bemondónak, ami azért jelentett kihívást, mert hajnali öt órakor kellett kelnem, így csak egy évig bírtam csinálni. A gimnáziumban pedig Hofi Géza, aki három évvel felettem járt, segített matekból, hogy elkerüljem a bukást.

 Szülei mennyire támogatták elképzeléseit?

 –Édesapám azt szerette volna, ha elvégzem az orvosi egyetemet. De én nem adtam fel tervemet. Magánúton végeztem el a színiiskolát; Rózsahegyi Kálmán színésziskolájába jártam, ott szereztem meg főiskolai végzettségemet. Kitűnő tanáraink voltak. Bálint Lajos, Lulu bácsi tanította a színpadi mesterséget, Spiegel Annie, aki Brecht színházában nőtt föl, volt az énektanárom, így mikor megkaptam a Kocsma Jenny szerepét, nem esett nehezemre brechti stílusban elénekelni a balladát a kalózok szeretőjéről. Később Ráday Sára lett az énektanárnőm, aki az Operaház gyémánt diplomása volt. Édesapám pedig egy évig azt sem tudta, hogy Rózsahegyiékhez járok, azt hitte, minden reggel az egyetemi előadásokra igyekszem. Amikor megtudta az igazságot, nem haragudott rám, később büszke is volt a sikereimre.

 Jelentkezett a Színművészeti Főiskolára?

 –Csak egyszer, de elutasítottak, mert anyai ágon gazdag családból származtam. Ezért választottam a Rózsahegyi Kálmán Színészképző Iskolát. Egy éven át igen komoly összeget kellett az oktatásért fizetnem, majd elengedték a tandíjat.

 De ha szülei nem is tudták azt, hogy színészképzőbe jár, akkor honnan teremtette elő az összeget?

 –Anyukám adott pénzt, ő engedékenyebb volt.

 Mennyire volt családias légkör Rózsahegyiéknél?

 –Nem tudom, hogy mindenkivel így bántak, de reggelenként Kálmán bácsi kitüntetett azzal, hogy ihattam vele a teraszon habos kakaót, kaptam mellé finom péksüteményt, s azután kezdtük az órákat. Három évet jártam hozzájuk, sőt még ballagtunk is.

 A színművészetisek nem nézték le azokat, akik „csak” színészképzőbe jártak?

 –Igaz, nekünk nehezebb volt elhelyezkednünk, de nem néztek le bennünket, mert jól teljesítettünk a színpadon. Akkor az volt a szabály, hogy mindenkinek, így a színművészetiseknek is két évig vidéken kell játszaniuk.

 A fiatal színészek többsége nem ismeri az elmúlt korszak legendás színészóriásait

 Rózsahegyi kiváló karakterszínész volt. Igazi egyéniség. Vannak ma a pályán olyan fiatal művészek, akik egyéniségek, akikre nem a médiareklám miatt megy be a publikum?

 –Igenis vannak, csak nem ismerik őket, mert alig készülnek tévé-és rádiójátékok. A Turay Ida Színházban nagyon sok tehetséges fiatal játszik. Sajnos nincs sok időm más színházak előadásait megnézni. A Madáchban nagyon jó a társulat, oda szívesen megyek. Engem igazán az bánt, hogy a fiatal színészek többsége nem ismeri az elmúlt korszak legendás színészóriásait, mivel a főiskolán alig esik róluk szó.

 Nagyon sok színi tanoda működik, ahonnan ömlesztik a végzősöket. Ők el tudnak helyezkedni?

 –Csak hatalmas szerencsével. Mivel ezek a tanodák – tisztelet a kivételnek – a tandíjbevételt tartják lényegesnek, ezért nem mondják meg a növendékeknek, ha alkalmatlanok a színi pályára.

 Két évig Békéscsabán játszott. Oda is akart menni?

 –Először Győrbe hívtak, tárgyaltam az igazgatóval. Az ottani karmester is meghallgatott, s kijelentette, hogy nagyon jó dolgom lesz itt, ha –most finoman fogalmazok –szorosabb barátságot kötünk egymással. Ebből nem kértem, és ezért Békéscsabát választottam, amit sosem bántam meg. Bár prózai szakon végeztem, máris operett szerepeket kaptam. Először a Leányvásár Bessiejét játszottam, majd a Csárdáskirálynő Stáziját, s utána osztottak rám prózai szerepeket is.

 Nem jelentett gondot a vidékre kötözés?

 –Az első házasságomat éppen ez tette tönkre. A távolság miatt kellett elválnunk. Első férjem tengerésztiszt volt, és ő is ritkán tartózkodott otthon.

 Akkor még léteztek igazi társulatok. Az előadások után beültek a klubba a színészek, beszélgettek. Ez nem hiányzik?

 –Szerencsére a józsefvárosi Turay Ida Színházban működik társulat, és az előadások után nem rohan mindenki haza. A fiatalok beszélgetnek a büfében, jól érzik magukat. Békéscsabán az előadások után beültünk a klubba, vacsoráztunk. Szoboszlai Sándor volt a színház vezető színésze, sokszor ő fedezte a vacsorákat, s ha nem, akkor felírattuk, hogy mennyivel tartozunk, s fizetéskor rendeztük a cehhet.

 Ugyan nem járt orvosi egyetemre, de mit gondol: a színész a közönséget, és önmagát is képes pszichésen gyógyítani?

 –A színészek képesek magukat lelkileg gyógyítani. Különféle figurákat játsszunk, és amikor nagyon nehéz a szerep, azt átéljük. Utána szükséges a kikapcsolódás, a felüdülés. Egyetlen egy előadás után sem esem depresszióba. Amennyiben a néző azt érzékeli, hogy pontosan láttatunk valamely őt is érintő problémát, úgy érezheti, hogy nincs egyedül. Az ilyenfajta közösségélmény által a színház gyógyító lehet.

 Többen azt mondják, hogy a színészek abban is különböznek az átlag polgároktól, mert minden este más bőrébe bújnak bele, és ez nem teljesen normális dolog.

 –Ez egy teljesen normális hivatás, ami nem könnyű, de ezért tanuljuk meg a szakmát. Természetesen nem rutinból kell dolgozni, hanem át kell élni a szerepeket. Lehetek királynő, szegény lány, akármi. A Mágnás Miskában most az öreg grófnét játszom, míg 35 éves koromban, a Déryné Színházban a Marcsát. Bizony vastapsokkal jutalmaz most is a közönség. Nagyon jól eső érzés, mikor egy poén elmondása után felderül a publikum.

 Sosem dolgozom ki a poénokat

 Ki is dolgozza ezeket a poénokat?

 –Nem, nálam ezek belülről jönnek. Nem tudatos, hanem ösztönös színésznő vagyok.

 Azt mondják, minden előadás megismételhetetlen, mert a felszabadult színházi produkciót a közönség is alakítja. Így minden előadáson vevő a publikum ugyanarra a poénra?

 –Akkor, ha olyan színpadi író művéről van szó, amiben az adott mondat szinte hozza a poént. Ilyen esetben a poént nem is lehet másként elmondani, nem lehet „leejteni”. És ez mindig, legalábbis nálam, bejön.

 A színészekre általában azt szokták mondani, exhibicionisták, hiúak. Önről viszont azt lehet olvasni: nagyon szerény.

 –Valóban nem szeretek előre nyomulni. Amikor a Budapesti Kamara Színház, illetve a Népszínház művésze voltam, akkor, ha a művészeti tanács tagjaként úgy gondoltam, hogy a Jászai Mari –díjat nem érdemlem meg, hanem más kollega, akkor őt javasoltam. Több díjat is kaptam –szakmaiakat. Állami kitüntetésben nem részesültem.

 Nem sajnálja?

 –Sajnálom, tudom, megérdemeltem volna, hiszen 12 éven keresztül hozzájárultam a magyar vidék színházkultúrájához, ráadásul nehéz körülmények között. Nagyon szorgalmas vagyok, a legjobb tudásom szerint alakítom szerepeimet, ezért maradtam meg a pályán több mint fél évszázada, de senki sem segített abban, hogy állami kitüntetésben részesüljek. Felterjesztettek kétszer-háromszor, de hiába. Holott megkérdezték tőlem, milyen díjat szeretnék. De nem feleltem. Ha nekik nem jut eszükbe, akkor nem törekszem. Szerény vagyok, tudom, hogy ez tulajdonság a pályán nem előny, mert be kéne járnom a minisztériumba, és kérni a díjakat. Ám, ha valaki az értékeimet nem ismeri, akkor csak annyit tudok tenni, hogy végzem a munkámat.

 Milyen volt a színészek társadalmi megbecsültsége?

 –A mostanihoz össze se lehet hasonlítani. A foglalkoztatott színészeket a közönség szerette, megszólította őket az utcán. A tévében most látunk sorozatokat, de aki abba bekerül, kiesik a színházi világból.

 Majd a Déryné Színházhoz került. Ez egy modernebb faluszínház volt?

 –A modernebb azért enyhe túlzás. Ascher Oszkár volt akkor a Déryné Színház igazgatója, s felhívott engem Békéscsabáról, no de nem tudtam, hogy ez mivel jár. Annyit tudtam, hogy a Józsefvárosi Színház volt a kőszínházuk, ott folytak a próbák, azt viszont nem, hogy milyen sokat kell utazni. Eleinte nagyon nehéz volt az egészet megszokni, a művelődési házakat nem fűtötték, hideg vízben mosakodtunk. A Déryné Színházat nem szabad lenézni, nagyon jó előadásokat játszott kiváló színészekkel. Onnan került ki például Kassai Ilona, Feleki Sára, Csala Zsuzsa. Megszerettem ezt a társulatot, s feledhetetlen, hogy mennyire hálás volt a közönség. Vacsorával vártak minket, boldogok voltak, s mikor a Marcsát játszottam, kiabáltak utánam a fiatalok: „Marcsa, Marcsa!”

 Voltak irigyei?

 –Hogyne, mivel a Déryné Színházban főszerepeket játszottam. Előfordult, hogy egy hónap alatt 35 fellépésem volt, tehát egy nap kétszer is játszottam.

 A Mágnás Miskában a ’60-as években eljátszotta Marcsát, nemrég pedig az Öreg grófnét. Milyen érzés egy adott darabban két szerepet is megformálni?

 –Annyira régen volt már, mikor Marcsát játszottam, hogy nem is gondolok rá. A grófné olyan jó szerep, hogy arra koncentrálok. Sőt tanácsot sem adok annak a fiatal művésznőnek, aki a Turay Színházban Marcsát alakítja.

 Sosem ad tanácsot a fiataloknak?

 –Csak, ha külön kérik, akkor közlöm velük, hogy mit hol hangsúlyozzanak, hogyan mozogjanak.

 Játszott-játszik operettben, vígjátékban, tragédiákban. Melyik műfaj áll önhöz közelebb?

 –Amikor az Irma, te édest játszottam, akkor nagyon megszerettem a musicalt. Szerencsére megfelelő énekhangom volt, és eljátszhattam a remek musical-szerepeket. A zenés darabokat kedvelem, és a jó rendezőket.

 Amikor nem értettem egyet a koncepcióval, akkor nyíltan megmondtam a véleményem

 Könnyen kijött a rendezőkkel?

 –Nem mindegyikükkel. Amikor nem értettem egyet a koncepcióval, akkor nyíltan megmondtam a véleményem. Legtöbbször remek rendezőkkel dolgoztam együtt, így Csiszár Imrével, Valló Péterrel, Gábor Miklóssal. Csiszár Imre nagyon felkészült rendező, s bizony ő megköveteli az átélést. Szigorú, de tud mindent a darabról, világos, kidolgozott koncepciót dolgoz ki.

 Adott vissza szerepet?

 –Nem, hanem csak egyszer mondtam azt, hogy egy szerepet nem szeretnék elvállalni. Tehát még a próbák előtt. Gobbi Hildát kellett volna megszemélyesítenem, de akkor nem voltam olyan lelki állapotban, hogy igent mondjak a felkérésre.

 Egy német rendezőnő állította színre a Macskajátékot. Milyen volt vele együtt dolgozni?

 – Brigit Szüberan jött Berlinből, s a darabot a Várszínházban próbáltuk. Németként nem értette meg a groteszket, s ragaszkodott a saját elképzeléseihez. Fehérre kellett kifestenünk arcunkat. Vékony nő vagyok, de ő úgy képzelte el Paulát, hogy göndör paróka legyen a fején, és megvastagítatta a lábam – szerinte egy 75 éves nőnek már dagadnak a lábai.

 Hogyan készül föl egy adott szerepre?

 –Lehet, hogy renitensnek tűnök a többiek szemében, mert én tanulom meg elsőnek a szöveget – férjem sokat segít ebben, végszavazik nekem –, tudja, nem szeretek példánnyal a kezemben a színpadon járkálni, s így jobban tudok figyelni a rendezőre.

 11 évig vendégként játszott Sopronban. Akkor már szabadúszó volt?

 –A Budapesti Kamaraszínház tagja voltam, s mikor kevesebb feladatom volt, akkor „kölcsönadtak” Mikó Istvánnak, a soproni színház igazgatójának. Először 1995-ben vendégszerepeltem Sopronban az Oscar című darabban. Majd, mikor a Turay Ida Színház igazgatója, Darvasi Ilona vezette a társulatot, akkor ő is lehívott szerepekre. Miután Darvasi Ilona 2012-ben elkerült Sopronról, a társulat követte őt, és most a Turay Ida Színház tagja vagyok. Visszakerültem abba a józsefvárosi épületbe, ahol pályám elkezdtem.  

És a film világa sem kerülte el.

 –Felkértek a filmekbe, s elvállaltam.  

Meg is nézi ezeket a filmeket?  

–Előfordul.

 Kemény kritikusa önmagának?

 –Nagyon elkeseredek, ha nem tetszik valami. Arra gondolok, miért nem csináltam valamit másként, miért nem gondoltam át a szerepet.

 A magyar színházi világ nyugalmas szigetén

 Mit jelent önnek a siker?

 –Számomra a siker nagyon fontos, szükséges, mert feltöltődöm tőle. Azt szeretem, ha elismer a szakma, és vágyom arra, hogy szeressen a közönség. Ehhez feladatok kellenek. Nincs okom panaszra, mert a Turay Ida Színházban Darvasi llona gondoskodik róla, hogy mindenki eljátssza a neki való karakterét. A Turay a magyar színházi világ nyugalmas szigete. Nincsenek furkálódások, nem is akarunk magunk közé olyan művészt beengedni, akiről tudjuk, hogy összeférhetetlen, intrikál.

 Sosem gondolt arra, hogy felhagy a színi mesterséggel?

 –De igen, ám nem azért, mert megcsömörlöttem volna a színháztól. Édesanyámat 16 évig ápoltam, s most gondoskodnom kell 94 éves anyósomról. Amikor édesanyámat ápoltam, közben dolgozom kellett, és egyszerűen fizikailag elfáradtam.

 A színpadon fizikailag is helyt kell állni. Mi adja ehhez az erőt?

 –Rendszeresen úszom, és mivel Újbuda vezetése nagyon sokat áldoz a sportra, több szabadtéri kondicionáló park található a kerületben. A korszerű edzőgépeket erőnléttől és kortól függetlenül bárki képes használni. Lejárok a parkba, erősítő gyakorlatokat végzek, mert sosem tudhatom, mikor kapok olyan feladatot, ami meghaladja erőmet.

 Már beszéltünk a lelki feltöltődésről. Az is fontos, hogy megmaradjon a humora?

 –Hogyne! Fiatalok között dolgozom, s ők mindig vidámak. Ha azt veszem észre, hogy valami miatt mégis búslakodnak, akkor megölelem őket, mondják, itt a Somika, szaladnak hozzám boldogan. Minden előadás úgy indul, hogy azt mondom nekik: „mindent bele, ma este is megnyerjük a csatát.”