vissza a főoldalra

 

 

 2016.06.03. 

Nem mítosz az Újszövetség

Szabó Andor: Történeti vázlat az első század keresztyénségéről

Dr. Szabó Andor lelkipásztor a könyv bevezetőjében megemlíti, hogy bár még most is sokan beszélnek arról, hogy mindjárt itt a végítélet napja, a kálvini józanság és az ige történeti magyarázatának igénye okán az utóbbi években mégis egyre inkább a keresztyénség történeti kezdetei érdekelték. Mégpedig az, hogy vajon nem vázolható-e föl a hagyományosnál árnyaltabb kép arról, hogy történetiségében miként is indult útjára a keresztyén egyház, közelebbről, az ősgyülekezet élete; nyomában pedig az első század keresztyénsége. Az is foglalkoztatta, hogy mi az, amivel a gyér adatok feldolgozása és sorrendbe szedése közben ismeretünk némileg gazdagodhat; mi az ami két évezred múltán is jövőbe mutatóan maradandó, mit vihetünk át élő és jövőnket segítő örökségként a mostani évezredbe. A szerző szerint természetesen szükséges törődni hitünk holnapjával, s úgy véli, hogy a történelem, a keresztyénségé is tovább folytatódik mindaddig, amíg Krisztus dicsőségben vissza nem tér. Ezért az előjelek meddő felemlegetése helyett, inkább feladataink felismerése és naponkénti elvégzése a dolgunk, mert ezek válnak hitbéli éberségünk valódi bizonyságaivá.

A lelkész célja, hogy összetettebben láthassuk az ősegyház kialakulását, gazdagítva a fölismert új tényezőkkel, azon túl, amit eddig róla tudtunk, vagy sejtettünk. S eközben figyelmünk jobban irányuljon olyan részletekre, melyek eddig csak hézagosan éltek bennünk. Ezért ebben a könyvben a köztudottnak vett adatok nem kerülnek újból említésre. Ezt ugyanis egy monográfia tehetné meg. Főként az alábbi kérdéskörökre irányítja a könyv a figyelmünket: az első pünkösd, előzményeivel és következményeivel együtt, közben kikerülhetetlenül szembesülnünk kell Jézus anyja, Mária személyének, az őt övező hiteles tisztelet jellegével. Keresztség és úrvacsora, férfiak és nők az ősegyházban, a prófétai ajándék megnövekedett jelentősége.

            Az első fejezet a feltámadott Úr missziós parancsáról szól. A szerző közli, hogy Jézus mennybemenetele után, mintegy 120 főnyi sokaságtól körülvéve, a tizenegy tanítvány fölismeri, hogy hiányt kell pótolniuk, betöltve Júdás üresen maradt helyét. Péter akkor így fogalmaz: „Atyámfiai, férfiak! Be kellett teljesednie az Írásból annak, amit előre megmondott a Szentlélek Dávid szája által Júdásról, aki vezetője lett azoknak, akik elfogták Jézust; közénk tartozott, és részt kapott ebből a szolgálatból. Ez azután mezőt szerzett ennek a gonosztettnek jutalmából, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belső része kifordult. Szükséges tehát, hogy azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, kezdve a János keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk: még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának.” Ekkor felállítottak kettőt: Józsefet, más néven Barsabbást, akinek mellékneve Jusztusz volt, és Mátyást, és így imádkoztak: „Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak, hogy megkapja ebben a szolgálatban és apostolságban azt a helyet, amelyet Júdás elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson.” Ekkor sorsot vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt. (ApCsel 1,16kk) A tizenkettes létszámot meghaladó férfi tanítványi kör sejlik itt föl. Közülük választanak ugyanis kettőt. Lukács is tudósít 72 névtelen tanítványról; Jézus kettesével küldte ki őket szolgálatra. Visszatértük urán Jézus ujjongva ad hálát az Atyának, hogy titkait, győzelmét feltárta a gyermekeknek. Észrevehető, hogy tudatosan tágítja követői szemléletét, hogy vegyék emberszámba azokat is, akiket a hivatalosak addig megvetettek. Lukács úgy számolhatott be az Apostolok Cselekedeteinek megalkotásakor, hogy a kiegészülő 12, a 72-es kör, az asszonyok, akik tanúi voltak az üres sírnak, s annak, hogy Jézus él, továbbá Mária meg Jézus rokonsága együtt, és felfelé kerekítve kiadja a „mintegy” 120-at. Asszonyok is vannak tehát ebben a közösségben, akik korábban jelentősen hozzájárultak a tanítványi kör ellátásához; a megszólítás formálisnak tűnik: „Atyámfiai, férfiak!” Mindazonáltal sejteti az addig követett gyakorlatot, miszerint Keresztelő János, valamint Jézus tanítványi köre is csak férfiakat keresztelt. E gyakorlat átalakulása, bővülése ez idő tájt veszi majd kezdetét. A nők keresztségéről először az ApCsel 8,12 beszél: „de amikor (a samáriaiak) hittek Fülöpnek…, megkeresztelkedtek; férfiak és nők egyaránt.” A kiszélesedő gyakorlat bizonnyal nem akkor és ott Samáriában kezdődhetett, hanem végső soron a feltámadott és a tizenegy tanítványnak megjelenő Úr missziói parancsára és ígéretére alapozódik, hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk, 16,16). Lényeges, hogy a samáriai asszonnyal folytatott, lényegbevágó dolgokat kijelentő beszélgetés fordulatot jelent Jézus nyilvános szolgálatában. Gondoljuk meg, hogy az első „Én vagyok” önkijelentését egy asszonynak, méghozzá samáriainak mondja el. Tudni kell, hogy aki Jeruzsálemből jött, az a zsidó szokás szerint nem beszélhetett samáriaival. Jézus azt mondta a nőnek: Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk. Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek. Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. (Jn.4,26). Kijelenthető, hogy Jézus és tanítványai köre segítésére szolgálni kész asszonyok tűnnek fel, lelkükben is ráhangolódva Jézus szenvedés-vállalására, kiállva egyre inkább, mind határozottabban az emberileg vesztesnek tűnő Jézus mellett. Ők lesznek az üres sír első tanúi, és ők találkoznak először a Feltámadottal, s kapnak tőle megbízást. Nincs már kirekesztve senki a hitből. A hit dolgainak tanulása boldog lehetőség mindenki számára. Ez tárul föl a keresztség előtt és után, nem kínos kötelességként, de idegen tőle a kizárásos szemlélet is. Ez a szemlélet eleve kizárta a tanulásból a szegényeket. „De ez a sokság, mely nem ismeri a törvényt, átkozott” – idézi János a farizeusokat.

            A következő fejezet a Szentlélekről szól. A lelkész felteszi a kérdést: „miként van kapcsolatban a feltámadott és mennybe ment, az Atya jobbjára ülő Úr az apostoli nemzedékkel, de velünk is? Hogyan munkálkodik együtt mindenkori munkatársaival?” A válasz: a Szentlélek által. Fokozott figyelmet érdemel, például a Hegyi Beszéd Lukácsnál olvasható változatában, amikor Jézus a Miatyánkot, a kenyeret kérő barát hasonlatát, s az imádság lehetőségeiről és erejéről szóló tanítást elmondja, ezzel az ígéretes fordulattal zárja a felsorolást: „…mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?” (Lk 11,13). Üldöztetésre, de helytállásra is felkészítette tanítványait. Ha átadják őket a hatóságoknak, ne aggódjanak, mit mondjanak, mert abban az órában megadatik nekik, hogy mit válaszoljanak: „mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok” (Mt 10,18 kk; Mk 13,11).

            A szerző a keresztségnél kiemeli, hogy a „bibliai” és a „történeti” szemlélet nem zárja ki egymást. Nem állítható ugyanis szembe a kettő, sőt minden esetben együtt adják meg a helyes és hiteles értelmezést. A keresztyénséget a történetiség különbözteti meg egyéb tényezőkkel együtt a mítoszoktól. A hit és az ige történetiségét elfogadó tudomány, a kettő egysége adja meg, többdimenziós látással, az igeszerű teológia vázát és tartalmát. S éppen ezen a nyomon járva lesz a Lélek által élővé, nekünk szólóvá és hatékonnyá a Krisztus szabadítása. A Szentlélek ily módon alkalmazza és formálja, eleveníti az üzenetet, s általa minket, s érteti meg velünk, hogy minden szenttel együtt felfoghassuk: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység. A bűnbánat, a megtérés, a hitbéli döntés alapján alakult és növekedett az első gyülekezet. Újszövetségi pecsét rajtuk a keresztség volt, akár bemerítéssel, akár leöntéssel. Bizony adottságoktól is függött, hogy melyiket alkalmazták, de egyenértékű volt a kettő.

            A könyvet elolvasva rádöbbennünk, hogy Isten győzelmesen kezében tartja, Szentlelke által közvetlenül vezérli, kegyelemmel és ítélettel uralja az emberiség és a teremtett mindenség sorsát, akár tudomásul veszi ezt az egyes ember, akár nem.

 

(Szabó Andor: Történeti vázlat az első század keresztyénségéről – Ha a Fiú megszabadít…; Kálvin Kiadó, Budapest, 2001.)

 

M.A.