vissza a főoldalra

 2016.06.03. 

Csurka István: A módszer ott kell világosítson minden mai politikus előtt

A „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” fokozatosan haladt a forradalomtól az ellenforradalom felé, szavakban szembefordult a „személyi kultusszal”, Rákosi és Gerő rendszerével. Valójában az első időkben rá volt szorulva mindenkire, aki hajlandó volt neki dolgozni, szolgálatokat tenni. Azt akarta elhitetni, hogy most ez a kormány fogja a forradalom vívmányait megvalósítani, ahelyett, amelyik eleinte a jugoszláv nagykövetségen, majd a Bukarest melletti deportálásban volt fogva tartva.

Valójában hathatós szovjet közreműködés, fedezet nélkül, és nem mellékesen a romániai rendszer segítsége nélkül, amely magyarul tudó erdélyi szekusok átküldéséből állt, tehát a béketábor segítsége nélkül Kádárék nem lettek volna képesek berendezkedni. A hatalmuk a szovjet fegyverek erején nyugodott és eleinte a napiparancsokat is Szerovéktól kapták. A Szovjetunió szabad kezet kapott Amerikától a magyar kérdés tetszés szerinti elintézésére, és ebben korlátlan mennyiségű gyilkosság is benne volt.

Valójában ebben sem volt semmi új! 1946-ban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai tagja, K. altábornagy átiratot intézett a magyar miniszterelnökhöz, amelyben arról értesíti, hogy Bárdossy László magyar miniszterelnök kivégzésének amerikai részről nincs semmi akadálya, mert nevezettet a Nürnbergi Nemzetközi Bizottság már nem kívánja tanúként felhasználni. Azaz kivégezhető.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyébként 1945–46-ban minden kivégzéshez hozzájárult és a dr. Bajtha Béla vezette Népbíróság óriási mennyiségben gyártotta a halálos ítéleteket és utasította el a kegyelmi kérvényeket. A Szövetségesek pedig, miután előbb valahol Nyugaton, Németországban vagy másutt elfogták az általuk már jegyzékbe vett háborús bűnösöket, katonákat, minisztereket, nyilasokat és nem nyilasokat, rendre hazaszállították, és a vérszomjas, bosszúra éhes kommunistákkal kivégeztették őket.

Ezekről a tényekről a mai nemzedék már semmit sem tud. Bele van darálva az egész a nyilas bűnök zsákjába, az ártatlanul elhurcoltak szenvedéseibe. Megkezdődött egy kíméletlen bosszúhadjárat, amely „szemet szemért, fogat fogért” alapon állt és végeredményben megsemmisítette a magyar történelmi osztályt, minden bűnével és minden értékével együtt.

Ma már az értékek hiányát szenvedjük.

A világsajtó és az ENSZ természetesen még sokáig foglalkozott a magyar üggyel. A goromba Szovjetunióval és a magyar menekültekkel, akiket szépen fogadtak, de a magyarkérdés már el volt intézve és be volt fejezve. Ugyanakkor mi még hihetetlennek, képtelennek tartottunk ekkora aljasságot. Hallgattuk a híreket és minden apró jelből nagy reményt kovácsoltunk. Legalább az ötvenhatos év végéig dolgozott a lelkünkben valami erőszakolt reménykedés, hogy ez így nem maradhat, valami kiegyenlítődésnek meg kell születnie, mert ekkora igazságtalanság nem történhet meg egy néppel. Ahogy fogyott ez a magyar remény, úgy növekedett a szovjet realitás. Az elfogadhatatlan realitás. Egyre többen álltak be a sorba mégis. Felvették a munkát, megkeresték eldobott piros könyvüket vagy kiváltották az újat, s miközben valamelyik hozzátartozójukról semmit sem tudtak, vagy még nem írt odakintről, a szabad világból, maguk beálltak ebbe. Lassan elkezdődött a beilleszkedés. Először azt kellett Kádáréknak megértetniök a néppel, hogy nincs mese, nincsen remény a kibontakozásra, a forradalom és szabadságharc végérvényesen elbukott. Erre kellett a véres terror, a sortüzek és a letartóztatások. Halálos némaságba borítani a társadalmat. Elhurcolni, tönkretenni az ellenfeleket, a forradalom intézményeit felszámolni: féljen, rettegjen a magyar! Az 1956-os év november negyedike utáni része lényegében ezzel telt el. December 8-án volt az utolsó nagy tüntetés, a Nőtüntetés, aztán az ostromhangulatú Karácsonyvárásában és az egyre inkább érezhető magunkra maradásban szépen lassan kifulladt a nemzet ellenállása. Elhatalmasodott a kilátástalanság: tudomásul kellett vennünk, hogy a Nyugat elárult bennünket. Az újságok hangja fenyegetőbbé vált, egyre több letartóztatásról lehetett hallani, olvasni, s lassan kezdték lezárni a határokat. Kétszázötven-háromszázezer ember menekült el. Fiatal, életképes emberek, egész családok. A vérveszteséget soha többet nem tudta kiheverni a magyarság. A sok fiatal tehetség, a kiszaladt, elveszett ember hiányát megérezte a sport, a tudomány, az élet minden része a feltalálóktól a színművészetig.

Még csak tíz-tizenkét éve múlt, hogy egy másik, hasonló nagyságrendű embercsoport elhagyta az országot, részben ugyancsak az oroszok elől menekülve. A 45-től 48-ig terjedő emigrációban nemcsak háborús bűntetteikért vagy az erre irányuló vádolás elől menekülő, politikailag érintett vezető emberek szaladtak ki Nyugatra, hanem tudós, értékes középosztálybeliek és arisztokraták, később nagytőkések és értelmiségiek hagyták el az országot. Jobb- és baloldali gondolkodású demokraták, egy egész kormányra való politikus, író, közéleti ember, a társadalom krémje. A másik része ennek az elitnek már börtönben ült vagy internálták, és sokan akasztófán végezték. Ennek még tíz éve sem múlt, és most megint ugyanez volt kilátásban. Egyes, harcokban részt vett parancsnokokat igen hamar kivégeztek. Rögtönítélő bíráskodást vezettek be. Gyilkoltak. De mindezt csak azután, hogy a szovjetek segítségével megerősítették a hatalmukat és odasereglett, vissza mindenki, aki korábban is köztük volt. Szadista, gyilkos ösztönű emberként könnyű lett karriert csinálni. A Magyar Szocialista Munkáspártba azonban nem mindenki lépett vissza, aki korábban benne volt. Rákosiék alatt értelmiségi munkakört nehéz volt Budapesten betölteni párttagság nélkül. Negyvennyolcban sok volt szociáldemokratát is átsodort az egyesülés az új pártba. A forradalom után viszont csak az lépett vissza, aki leszámolt a saját magyarságával, aki vállalta a pufajkások gonoszságait és abban a rendszerben akart előrejutni, amelyik letaposta a nemzetet. Az értelmiség lassanként két részre oszlott. Akik elfogadták Kádárékat és vezetői beosztásukba visszatértek, vagy ilyen pozíciót újólag, de máshol elvállaltak és azokra, akik belsőleg mindenképpen passzív rezisztenciába vonultak, nem vállaltak vezetést, de mert élni kell, dolgoztak. Ha csak lehetett, felvették a munkát, de életüket amazok életétől elkülönítve élték.

Nehéz pontosan leírni az ötvenes éveknek és a hatvanasok elejének a hangulatát és a lényegét. Mert nemcsak a terror, a létbizonytalanság, hanem a hatalom által már akkor engedélyezett és egy kicsit ösztönzött piacosítás is megjelent a színen. Sok vendéglőt, kocsmát kiadtak gebinbe, igaz, többnyire volt ávósoknak, pártembereknek. Az élsportolók, hogy itthon maradjanak, üzleteket nyithattak. Nagy mulatozások estek meg mindenütt. Ittak az üldözöttek és ittak az üldözők. És közben folytak a kivégzések, amelyekről azonban nem beszélt senki.

Ez a néhány nagyon sötét év volt a magyarság életének mélypontja, minden mai baj gyökere, a végzetes elromlás kezdete. A magyar akkor tanult meg alakoskodni. Rámosolyogni arra, aki fogva tartja az uramat, állást kérni attól, akit tegnap mint a forradalmi bizottság tagját, megbélyegeztünk, tekintélynek, tudósnak elfogadni azt, akit senkiházinak tartunk. Hallgatni a gyerek előtt. A társadalom minden ellentmondása bent, az egyes ember lelkében rontott egymásra. Családon belül is szélsőségek fejlődtek ki. Az egyik beállt, a másik elment. Házaspárok szakadtak szét, némelyek válásra használták fel a disszidálást, gyermekeket hagytak magukra. És a sikerhez nem kellett más, csak behódolás. A pufajkás haramiák előtt ott virított, hogy feloszthatják maguk között az országot.

Ugyanakkor sok minden könnyebb lett. Eltörölték a beszolgáltatást, és az az élelemhiány, ami az ötvenes évek elején volt, megszűnt. Volt mit enni. Amikor egy közösség ezt elégedetten nyugtázza, akkor nagy baj van az öntudatával. Volt mit enni.

A jobb érzésűeknek újra el kellett tűrniök a kisstílűeknek, a gonoszoknak, a tehetségteleneknek a rémuralmát. A törtetésnek és a gátlástalanságnak soha nem tapasztalt forradalma zajlott le az akkorra már ellenforradalomnak minősített két hét tiszta csodája után. Az emlékek lettek meggyalázva, a magyarság élete még az előző durva rémuralom, a Rákosi-korszak szörnyűségeinél is elviselhetetlenebb, és ami a legfontosabb: szovjetesebb állapotba került. Minden elszakadt, ami a saját múltunkhoz, történelmünkhöz kötött bennünket. A parancsuralom pedig, amely a megszállással fejlődött ki, azt mondta: most jobb, most jó. És voltak is, akiknek most lett jó. Telkeket kaptak ingyen vagy nevetséges áron, gebint, hogy csalhassanak, vezérigazgatóságot, zsíros állást, kiküldetést, gyermekeiket felvételi nélkül vették fel, megnyílt előttük minden ajtó. Ez a szovjet rendszer lényege: a selejt uralma.

Szolzsenyicin leírja a Gulag szigetcsoportban, hogy a húszas években már az egyik sarkkörön túli tábor mellett az egyik élelmes elvtárs felépített egy hatalmas kantint, amelyben a tábor élelmezésétől elvont, ellopott anyagból egy fényűző vendéglőt csinált, szállodával, bordélyházzal, minden földi jóval, és ide a moszkvai főelvtársak is eljártak napokig tartó mulatozásokra és a hamis üzletet lényegében ez fedezte. Itt esténként egy-egy volt hercegnő szolgálta fel az italt, a francia konyakot és nyilván a testét is, és a maga csiszolt modorát. Közben Moszkvában éheztek. S ott még az elvtársi körök is. A rabvilág, a Gulag termelte ki magából a tobzódó, habzsoló, csak a pillanatnak élő felszínt, a „sose halunk meg!”-es éjszakákat, amelyek után rendszerint mindenki a halál osonására ébredt.

Zelk Zoltán, az egykor ünnepelt és kitüntetett költő, aki aztán elsőként szabadult Kádár börtönéből, mesélte később, amikor már a legközvetlenebb baráti körömhöz tartozott és együtt jártunk a lóversenyre, hogy ezekben az években Váci úti kis panellakásában, amelyet szabadulása után kapott régi zuglói lakása helyett, amelyből a Sirály című gyönyörű versében elsiratott felesége meghalt, és amit elvettek tőle, felkereste Illyés Gyula, aki kortársa és barátja volt a harmincas évek óta. 1962-t vagy hatvanhármat írunk, Illyés kinéz a Váci úti panelház ablakán, köröskörül hasonlókat, vagy még korábban épített oszlopos szovjetházakat lát, lent csoszog, nyomul a lehajlott fejű nép, s elszorult torokkal mondja hátra Zelknek: „Nyizsnyij Novgorod, 1934.” És a szeméből patakzik a könny. Igaz, többször is elmesélte Zelk ezt a jelenetet nekem is, mindannyiunknak is, akik együtt voltunk akkor és később is, de nem a sokszori mesélés miatt jegyeztem meg. Magam is hasonlóképpen éreztem akkor. És sokszor ma is.

(2006)