|
 2016.06.03.
Dicsőséges menekülés
Nem látom akadályát,
hogy fő műsoridőben, esetleg délután pornót – politikailag
korrekten –, felnőtt filmet vetítsenek. Ugyanis van rá igény.
A felnőtt filmek műsortervbe vétele beleillik a televíziózás
által leírt ívbe. A képernyőn mutatott mindenféle szellemi
erőlködés vagy teljesítmény nélkül készült műsorok
megjelenése – legalábbis emlékeim szerint – Horváth Ádám
Kossuth-, Erkel Ferenc- és Balázs Béla-díjas magyar tévérendező,
egyetemi tanár nevéhez fűződik.
A Szomszédok nevezetű
műsorfolyam megmutatta, hogy az amúgy is ingerszegény lakótelepi
közegbe bele lehet hazudni a valóságosnál is szellemtelenebb,
ostobább és közhelyesebb történeteket. Méghozzá nagy
sikerrel.
Az ötlet persze
nem eredeti és nem hazai. A művelt Nyugaton, különös
tekintettel Amerikára, a jelenség majd fél évszázados.
Ezen a vonalon aztán
megjelentek a tízezer forintért magukból hülyét csináló
hajléktalanok, és retardáltak mutogatásával készülő Balázs-
és Mónika-show-k.
Majd jöttek a valóságshow-k,
hogy végül eljussunk az amatőr szereplőkkel felvett valamikig.
Ezekben a valamikben egy valóságszerűnek gondolt rövid történetet
próbálnak eljátszani azok a szerencsétlenek, akik tehetségtelenségüket
maradandóvá kívánják tenni némi készpénz ellenében.
Aztán megjelentek
a valóságshow-k újabb generációi, ahol már nemi szerveket és
némi szexuális aktivitást is lehet látni, hogy végül elkészüljön
az igazi, ahol eleve meztelen minden szereplő. Ez utóbbi legalább
nem akar másnak látszani, mint ami.
A következő
szint, hogy ezek helyett felnőtt filmek, majd különböző szexuális
perverziókat nyíltan bemutató műsorok legyenek. A folyamat végén
talán az élőben közvetített gyilkosságok, esetleg
ember-ember elleni halálig tartó küzdelem áll majd. Ezen felül
csak a sportcsatornák számíthatnak nézettségre.
Azok a produkciók,
melyek mögött bármily csekély, de értékelhető szellemi
teljesítmény áll, végérvényesen kiszorulnak a képernyőről.
Ezek áttevődnek az internetre, a videómegosztókra, ahol a
lakosság szűk rétege online szemlélheti a maradék kultúrát.
Illetve megmaradnak néhány ezer embernek, a színházba,
hangversenyekre, kulturális eseményekre járó, államilag
fenntartott intézményekben megjelenő közönségnek. A
valamilyen kulturális értéket felmutató művészeti alkotások
nagy harcok közepette, dicsőségesnek láttatott küzdelemben,
állami milliárdokkal, tízmilliárdokkal megrakva kimenekülnek
a tévéképernyőről.
Azaz kimenekülnek
az átlagember életéből. Egyetemi tanárok, művészek,
Kossuth-díjasok, azaz az értelmiségi elit asszisztálása
mellett.
Csorja Gergely
|
