vissza a főoldalra

 2016.06.24. 

Operista és könnyűzenész

Maximalista vagyok, jóval keményebben kritizálom magam, mint kellene

Balczó Péter operaénekes (tenor) 1983-ban született. 2002-ben érettségizett a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola magánének szakos növendékként Papp Vilhelmina énektanárnál. Az év szeptemberétől három éven át volt tagja a debreceni Csokonai Színház operakórusának. Első nemzetközi énekversenyén 2005 májusában vett részt, melyet az ausztriai Deutschlandsbergben rendeztek meg. Itt figyelt fel rá Claudia Rüggeberg énektanár is, akinél egy évet tanult a grazi zeneművészeti főiskolán. Ez idő alatt már két évet elvégzett a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán mint egyetemi szintű képzésben részt vevő magánének szakos hallgató Dr. Mohos Nagy Éva növendékeként. A kórus elhagyását követően új területen próbálta ki magát és 2005 májusában csatlakozott az Adagio együtteshez. A nemzetközi tanulmányok után már szólistaként tért vissza a Csokonai Színházba 2006 szeptemberében. 2009-ig, az egyetem befejezéséig, melyet kiváló minősítésű diplomamunkával zárt – izgalmas szerepeket énekelt a debreceni színházban. 2009-ben az Armel Operaverseny keretein belül Svájcban játszotta két egyfelvonásos opera főszerepét: Oscar (Martinu: Alexandre bis), illetve Gonzalve (Ravel: Pásztoróra). 2010-ben pedig a verseny legeredményesebb férfi énekese lett, a Traviatában nyújtott Alfredo alakításával. Szintén a 2010–2011-es évadban két nagy operett főszerepét is énekelte, Lehár Ferenc A mosoly országában Szu-Csong herceget alakította, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében pedig Edvint is sikerrel játszotta. 2011-ben rendkívül sokféle szerepben láthattuk mind itthon, mind külföldön. Olaszországban énekelte Don Ottaviót (Mozart: Don Giovanni), Szlovéniában Rómeót (Gounod: Rómeó és Júlia), Szegeden Malatestinót (Zandonai: Francesca da Rimini), valamint Rodolfót (Puccini :Bohémélet) Miskolcon és a Kolozsvári Magyar Operában. 2012-ben Pinkerton szerepében (Puccini: Pillangókisasszony) láthatta a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban, Rodolfóként (Puccini: Bohémélet) pedig a Debreceni Csokonai Színházban. A Magyar Állami Operaházban 2012-ben debütált Alfredo szerepében (Verdi: Traviata). Bemutatkozása óta számos címszerepet, főszerepet énekelt a Dalszínházban. Többek közt Hunyadi Lászlót (Erkel: Hunyadi László), Pedrillót, Belmontét (Mozart: Szöktetés a szerájból), Fentont (Verdi: Falstaff), Nemorinót (Donizetti: Szerelmi bájital), Tom Rakewellt (Sztravinszkij: A kéjenc útja). A Budapesti Operettszínházban 2015. őszén debütált Johann Strauss: A denevér c. művében. A 2016–2017-es évadban énekli a Traviata Alfredóját, a Lammermoori Lucia Edgardóját, a Pillangókisasszony Pinkertonját, A tisztességtudó utcalány Fredjét, a Bánk bán Ottóját, a Gianni Schicchi Rinuccióját, az Otello Cassióját, a Bajazzók Beppóját, a Nabucco Izmaeljét.

Szerepálma pedig a Peter Grimes címszerepe.

Díjak: Simándy-plakett, Dömötör-díj (2012), Dömötör-díj, Az évad ifjú operaénekese díj, Szeged (2011), Nívó-díj, Smetana: Az eladott menyasszony c. operában nyújtott teljesítményért (2007).

Versenyeredmények: Wilhelm Stenhammar Énekverseny – 4. helyezett (2012); Puccini Nemzetközi Énekverseny – a Bolognai Opera különdíja (2011); Armel Operaverseny – megosztott 1. helyezett, II. Nemzetközi Gianluca Ricci Énekverseny – 2. helyezett (2010); Operaverseny és fesztivál a Mezzo Televízióval – döntős, Nemzetközi Tenorverseny, Jyväskylä – 3. helyezett (2009); Simándy József Énekverseny – Amarilli különdíj (2007), Simándy József Énekverseny – különdíj, Nemzetközi énekverseny, Deutschlandsberg – döntős (2005).

 Mennyire sűrűk a napjai?

 – Június 1-jén ért véget az operaházi évadom, melyben 33 előadásom volt. Körülbelül 6-7 operában énekeltem a 2015–2016-os évadban. Az évad vége eléggé sűrű volt. Június 1-jén Thomas Adés: A vihar című operájában szerepeltem, amit három héttel ezelőtt mutattunk be. Az évad második felében szerepeltem A kéjenc útjában, a Falstaffban, Az árnyék nélküli asszonyban. Tehát az elmúlt két hónapban elég sok feladatom volt. Ez nem volt mindig így, a mostani szinte extrém sűrűség.

 Nyáron haknizik?

 – A hakni kifejezést egyre kevésbé szeretem használni. Az Operaház számomra olyanfajta terhelést jelent mennyiségi és minőségi szempontból, hogy a szó negatív értelemében vett haknit, ha nem muszáj, nem vállalom el. A szó jó értelmében vett haknikban viszont szívesen veszek részt.

 Mit értsünk a szó jó értelmében vett hakni alatt?  

– Például azt, hogy Ausztriában két Verdi-gálán lépek föl. Ha ez hakni, akkor azt büszkén vállalom.

 Egy vidéki kultúrházban való fellépést tart elfogadhatatlan hakninak?  

– Volt könnyűzenei múltam, ennek tapasztalatából kiindulva mondom, hogy a hakni szerintem nem más, mint mikor egy falunapon, alapra, pocsék hangosítás mellett mikrofonnal énekel valaki. Ez nem tud minőségi lenni. Amikor zongorakíséret mellett állunk ki, akár egy vidéki művelődési központban, azt nem tartom hakninak. Amennyiben ilyen fellépésre kérnek föl, akkor oda igényes műsort viszek.

 Először 2011-ben, Miskolcon láthattam a Bohéméletben, amelyben Rodolfót énekelte. Öt év elteltével másként alakítaná, énekelné ezt a szerepet?

 – Miskolc után, 2012-ben még énekeltem Rodolfót Debrecenben, azóta nem osztották ki rám ezt a szerepet. Biztos, hogy másként énekelném, főleg hangtechnikai szempontból, s remélem, megadatik, hogy újra alakíthassam Puccini egyik legszebb lírai operájának főhősét.

 Általában, hogy készül föl egy adott szerepre? Meghallgatja, hogy az ismert, világhírű tenoristák miként oldottak meg egy technikailag nehezebb problémát?

 – Régebben sokkal több felvételt hallgattam – nem csak a világsztároknak kikiáltottakét –, manapság is szeretek CD-ket hallgatni, de nem feltétlenül azokat a szerepeket, melyeket egy szezonban énekelek. Azért sem hallgatok olyan sok felvételt, mert az összehasonlításból, akarva-akaratlanul rosszul jövök ki – valljuk be, Pavarotti esetében. Említettem már A vihart, ami számomra azért nagyon szerencsés, s azért tudok könnyebben hozzáállni a szerephez, mert nincs olyan elvárás, hogy a közönség mindenképpen egy Pavarotti- vagy Carreras-féle jól ismert hangot akar hallani. Hiszen egy 10 évvel ezelőtt írt kortárs műről van szó. A modern operákban úgy énekelhetek, ahogy én szeretném, az elődök „terhétől” mentesen.

 Van külső füle, szeme, akire hallgat?

 – Régen sokkal több kolléga, tanár véleményére voltam kíváncsi. Ma már egyre kevesebbek tanácsa érdekel, mert nem lehet mindenkinek megfelelni. Ha elhívok öt embert egy előadásra, és mindenkinek kikérem külön-külön a véleményét, biztos, hogy mást mondanak. Ilyenkor, hogy tudom eldönteni, hogy melyiküknek higgyek? Ma már csak a letisztult véleményekre adok.

 Visszahallgatja magát?

 – Természetesen. A közelmúltban vásároltam egy igen komoly hangfelvevő szerkezetet, éppen A vihar miatt, mert bár van belőle elérhető felvétel, de tudtommal csak egy. Felveszem a próbákat, az előadásokat, és visszahallgatom magam.

 Kemény kritikusa saját magának?

 – Sajnos, és maximalista is vagyok. Ez a maximalizmus, a tökéletességre való törekvés egy ideig pozitívan befolyásol, de később vissza is vetheti az énekes teljesítményét. Sokszor jóval keményebben kritizálom magam, mint kellene, dolgozom rajta, hogy ezen lazítani tudjak.

 Kritikákat is olvas?

 – Olvasom a kritikákat, de nem a kritikus véleménye döntő abban, hogy én hogyan énekeljek, játsszak a színpadon. Elsősorban saját magamra, és a rendezőre hallgatok. Mindig és minden esetben végrehajtom a rendező utasítását; nem egyénieskedem. Még akkor sem, ha nem értek egyet a rendezői koncepcióval.

 Olvastam: már 7 évesen zenélt. Milyen hangszeren?

 – Hegedülni tanultam egészen az érettségiig.

 De miért éppen a hegedűt választotta?

 – Debrecenben zenetagozatos általános iskolába jártam, ahol kötelező volt hangszeren tanulni. Az osztálytól megkérdezte egy tanárnő, ki szeretne hegedűt tanulni, és én erre jelentkeztem.

 Énekesként jelent valami többletet, hogy a „zongora-kötelező” mellett más hangszert is ismer?

 – Nálam biztosan. Gyorsan tanuló és szerepeimet el nem felejtő énekes vagyok. Már kortárs operák szerepeit is rám osztják, aminek az lehet az oka, hogy képes vagyok azokat gyorsan és pontosan megtanulni, mert jó hallással és zenei memóriával áldott meg az Isten. Tehát nagy segítséget jelent számomra, hogy kisgyermek korom óta zenét tanultam.

 A fiatalok álma, hogy rocksztárok legyenek. Egy ideig az Adagio együttes tagja volt, s közben folytatta énektanulmányait.

 – Érettségi után máris a debreceni Csokonai Színház énekkarában kezdtem pályafutásomat. Három évet töltöttem el a színház kórusában, mikor megadatott a lehetőség, hogy ebben az együttesben énekeljek. S éltem ezzel a lehetőséggel. 22-23 évesen szerettem volna előbbre lépni a kórusból, mert még akkor nem rendelkeztem olyan kvalitással, technikai tudással, ami szükséges a szóló szerepekhez. Így egy köztes időszaknak tekinthető az együttesben való éneklésem. Sikerült anyagilag a saját lábon állnom, mivel az éneklésből kerestem a pénzt, s a tanulmányaimat is ebből finanszíroztam. Önállóbbá váltam, otthonról elköltöztem Budapestre, mert sokat jártuk az Adagióval az országot. Közben lediplomáztam a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán, és szerepeket is énekeltem Debrecenben, Miskolcon, s az ország különböző színházaiban.

 Első nagy operett szerepe a Szu-Csong volt A mosoly országában. Ezt megelőzte az Adagióban való éneklés?

 – Így van. Párhuzamosan iskolába jártam, szerepeket énekeltem, és énekeltem az Adagio együttesben. A Szu-Csong előtt még énekeltem nagyobb karakter szerepeket, így a Szöktetés a szerájból Pedrillóját és az Eladott menyasszony Venceljét Debrecenben.

 Megszűnt az Adagio?

 – Nevében még most is él, nem mondtuk ki a feloszlatását. Másfél éve volt az utolsó koncertünk, s nyáron lesz kettő. Jó a tagokkal találkozni, jó érzés a régi dalokat néha elénekelni és a közönség még mindig nagyon hálás. A repertoár könnyűzenéből áthangszerelt dalokból áll. Ötvözzük a klasszikus zenét a vokális pop könnyedségével, így jött létre a crossover stílus.

 Mikor döntött az opera vagy a bonviván szerepkör között? Hiszen részt vett az Operettszínház Lehár Énekversenyén.

 – Ahol különdíjban részesültem. Az operett bonvivánság és az opera tenor főszerepek között nincs nagy határ. A klasszikus operettek bonviván szerepeit éppúgy igényesen kell elénekelni. Az operaénekesek közül Ilosfalvy Róbert, Udvardy Tibor, Simándy József és Berkes János is alakított bonviván szerepeket. Egyáltalán nem megalázó tehát egy tenoristának operettszerepeket énekelnie. Viccesen azt mondom, ha 15 centivel magasabb lennék, akkor lehet, könnyebb dolgom lenne bonvivánként. Bár nem panaszkodom, mert nemrég énekeltem a Denevérben Alfrédot.

 Az operaéneklés nemcsak szép hangot, hanem komoly fizikai adottságot is igényel. Hiszen a testük a hangszerük. Meg volt ez az adottság önben?

 – Ez az adottság most is megvan bennem. Jól terhelhető fiatalember voltam és vagyok is. Az első debreceni fellépéseim óta tudatosan fogyókúrázom, mert lényeges a fizikai állóképesség.

 A drukkmentesség is lényeges?

 –Az idegrendszer stabilitása nagyon fontos. Sajnos ideges típus vagyok, sokszor izgulok a színpadra lépés előtt. Nem attól félek, hogy jól éneklek-e, mert a zenei tudásom biztos, hanem az éppen adott hangi állapotom miatt izgulok. Attól, hogy vajon sikerül-e a magas hang kiéneklése.

 Több tenorista az előadások napján nem iszik hideg vizet, almát eszik. Önre is ez jellemző?

 – Nem iszom hideg sört sem előadás előtt, sem utána. Kifejezetten a langyos sört szeretem. Nem éjszakázom, s ha tehetem, alszom a fellépés előtt. Jót tesznek még a különböző nyálképző cukorkák is, melyekkel a nyálkahártyát frissen tartom. Ezenkívül különösebb rigolyáim nincsenek.

 Számos nemzetközi, hazai énekversenyen vett részt. Melyik volt az első?

 – Az első Deutschlandsbergben volt 2005 májusában. Versenyző típus vagyok, idén is megyek megmérettetésekre. Szerencsés módon még benne vagyok a korhatári keretben.

 Mi az énekversenyek hozadéka?  

– Az egyik, hogy megismerjem, hol tartok a nemzetközi mezőnyben, a másik, hogy lehetőség szerint szerződést kapjak. Szerencsére erre is volt példa. Azt nem szeretném, ha bárki összeköttetése révén jutnék be világhírű operaházakba. A vágyam, hogy alanyi jogon énekelhessek külföldön. Ha ez nem sikerülne, az sem hatalmas probléma, mert a budapesti Opera európai mértékkel is igen színvonalas és nagy operaház. Amennyiben Budapesten éneklek majd a következő 5-10 évben, azzal is nagyon elégedett leszek.

 Léteznek még igazi nagy sztárok ezen a pályán?

 – Vannak, és kell is, hogy legyenek, mert mindig is voltak. Ez élteti a műfajt, ettől szép az opera világa. Mindig is volt sztárkultusz, ami nagyon jó dolog, s ez így van rendjén.  

Egy évet Grazban tanult. Mi a különbség az ausztriai és a hazai magánének-oktatás között?

 – A 10 évvel ezelőtti különbségekről tudok szólni. Akkor Grazban már régóta működött egy remek operastúdió, melyben évente két operát színre vittek. Ilyen akkor még vidéken nálunk nem volt. Jó lehetőséget jelentett a Grazban tanulóknak, hogy egész operákat énekelhettek szerepgyakorlatként. Mára már például Debrecenben a magánénekes-növendékek a színházban opera-keresztmetszeteket adnak elő, ami nagyon jó, mert zenekar kíséri őket és színpadi rutint szerezhetnek.

 Debrecenen kívül énekelt Miskolcon, Szegeden, később Svájcban, Szlovéniában, Itáliában. Milyen érzés volt a műfaj szülőhazájában énekelni?

 – Felemelő. Az egyik énekverseny hozadéka, hogy Olaszországban elénekelhettem Don Ottavio szerepét. Büszke voltam, hogy ez sikerült, és a Don Giovanni két előadásában is felléphettem Cesenában. Azóta is oda vágyódom vissza. Előéneklésre, meghallgatásokra megyek. Viccesen azt szoktam mondani: az én költséges hobbim, hogy Olaszországba járok énekversenyekre.

 Tudtommal egy kisfiú boldog édesapja. Tehát fel sem vetődött a család vagy karrier kérdése?

 – Kisfiam 13 hónapos. A karrierre visszatérve: az is kérdés, mi számít óriási karriernek. Ha azt nézzük, hogy 19 évesen a debreceni színház kórusának harmadik sorában énekeltem, és most, 33 évesen főszerepeket éneklek a Magyar Állami Operaházban, akkor az hatalmas karriernek számít. A nemzetközi karrier eléréséig viszont bőven van mit csinálnom. Szerintem pont a legjobb időben jött a világra kisfiam, de gyakorló édesapaként be kell lássam, hogy az operaénekesi és az apaszerepet nehéz összeegyeztetni. Az is megnehezíti a dolgot, hogy párom szombathelyi, én pedig debreceni születésű vagyok, így egyik nagymama sem tud vigyázni gyermekünkre Budapesten. Szerencsére páromnak nem kell feltétlenül dolgoznia, nagyon jól érzi magát otthon a babával, nem vágyakozik vissza a munkahelyére. Ahogy tehetem, szaladok haza, segítek a háztartásban, és gyakorló kispapaként úgy érzem, hogy az „átlag” apukákhoz képest, akik 8 órától 16 óráig dolgoznak, több időt töltök otthon. Más az időbeosztásom, a délelőttöket a fiammal töltöm, bár az estéket, a fellépések miatt nem mindig. Tehát nagyon sokat tudok a gyermekemmel foglalkozni.

Medveczky Attila