|
 2016.06.24.
Hamis
próféták
Szalai András: Más Jézus, más lélek, más evangélium
Bizonyára alig
akad olyan ember, akit az utcákon, tereken ne szólítottak volna
meg különböző kis egyházacskás, mai szóval élve szekták képviselői.
Beszélnek az apokalipszisről, s miegymásról, egy általuk gyártott
Biblia alapján. Céljuk, hogy a történelmi egyházakat ócsárolják.
A legjobb esetben, csak megtévesztett emberkék. Aki időmilliomos
leáll velük beszélgetni, vitatkozni, de a legtöbben egy kézlegyintéssel
továbbállnak. De vajon mit mondjuk, mi keresztények azoknak,
akik hisznek a lélekvándorlásban, vagy állandóan azzal jönnek,
hamarosan itt a végítélet? Ehhez is útmutatást ad Szalai András
kötete.
Második
kiadását érte meg Dr. Szalai András az Apológia Kutatóközpont
vezetőjének könyve. Az Apológia Kutatóközpont vallásismereti
és hitvédelmi ismeretterjesztéssel kívánja az egyetemes
keresztény egyházat és a vallási keresésben levőket szolgálni.
A szerző a bevezetőben megemlíti, hogy bizony nem könnyű
eligazodni a magukat keresztényeknek tartó közösségek,
mozgalmak világában. Önkéntelenül is felvetődik bennünk a kérdés:
melyik valóban keresztény? Honnan lehet ezt tudni? Elég, ha ők
ezt állítják magukról? Vagy vannak tárgyilagos szempontok,
amelyek alapján mindez eldönthető? Léteznek ugyanis olyan vallási
közösségek, amelyek nem csupán kereszténynek, hanem a kereszténység
egyetlen igazi vagy legtisztább képviselőinek vallják magukat.
Amikor azonban a hitükről olvasunk, vagy őket hallgatjuk, hamar
megérezzük, hogy valami nagyon nem stimmel. Kellően alapos
vizsgálat után pedig azt is kimondhatjuk, hogy mást tanítanak,
mint a bibliai és történelmi kereszténység. Egy másik
Jézusban hisznek, másfajta lelkekre hallgatnak, és megmásított
evangéliumot hirdetnek. Vajon hogyan és miért alakultak ki?
Melyek a sajátosságaik, és mi a közös bennük? Milyen hatást
gyakorolnak a tájékozatlan keresőkre vagy a bizonytalan hívőkre?
Hogyan érdemes hozzájuk viszonyulni, és hogyan nem lenne
szabad? Milyen tanulságokat kell levonni az evangelizációra és
a lelkipásztorlásra vonatkozóan? A könyv az ilyen és hasonló
kérdésekre próbál válaszolni. A közös hit védelméhez kíván
segítséget nyújtani a protestáns, a katolikus és a görög-keleti
(ortodox) olvasóknak. A szerző meg van róla győződve, hogy a
sok vitatéma ellenére létezik a felsorolt egyházak közt teológiai
közös nevező, és ez képezheti a mai felekezetközi keresztény
hitvédelem alapját. A könyv elsőssorban keresztény teológiai,
és bibliaiskolai hallgatóknak, vallástanároknak, lelkészeknek,
és minden hívő kereszténynek készült.
A könyvből megtudhatjuk, hogy hazánkban legalább 20-30
olyan vallási közösség működik, amelynek tanítása annyira
eltávolodott a bibliai és hagyományos keresztény alapoktól,
hogy gyakorlatilag más vallásnak tekinthető. Ennek ellenére
mind azt vallja, hogy ők az igazi keresztények, és a legtöbbjük
úgy véli, hogy üdvösségünk érdekében hozzájuk kellene
tartoznunk. S most lássuk a régi figyelmeztetéseket. Az Újszövetség
szerint kívülről és belülről is támadnak olyanok, akik
kereszténynek tűnnek, de nem azok, és akiknek tanai a hívők
hitéletére és üdvösségére nézve valós veszélyt
jelentenek. Máté evangéliumában olvashatjuk: „Óvakodjatok a
hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok,
de belül ragaszkodó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket.”
A hamis tanítók egy része nem csupán tanítónak, hanem
kifejezetten prófétának vagy hírnöknek vallja magát, tanait
pedig jellegzetes módon természetfeletti forrásból származtatja.
Így mennyei látomásból, belső hangtól, szellemi lényektől.
A lexikonok szerint a próféta az, aki előadja, amint Istentől
halott vagy látott. A hamis próféta pedig, az álpróféta,
akit Isten nem bízott meg üzenet előadásával, és üzenete
ellentmond Isten korábbi üzeneteinek. A hamis próféták közül
ott vannak az úgynevezett jövendölők. Őket a jövő érdekli,
különösen az utolsó idők témaköre, így az elragadtatás,
az Armageddon. Egyesek isteni ihletre vagy sugallatra hivatkozva jövendölnek,
többségük azonban „csak” a Bibliára hivatkozik: bibliai
adatokkal számolgat, bibliai képeket és fogalmakat azonosít
saját kora jelenségeivel, majd bejelenti például Krisztus
visszatérésének dátumát. A dátum pedig elmúlik anélkül,
hogy a várt esemény bekövetkezne. Így egyértelműen hamis prófétával
van tehát dolgunk, ha valaki emberfeletti tekintélyre
hivatkozva, egy előre megadott időpontra egy konkrét eseményt
jövendöl, de a megadott időpontban a várt dolog nem történik
meg. Felvetődik a kérdés, hogy vajon a követőik nem látják,
hogy mi történik? Egyesek bevallják, hogy bolondot csináltak
belőlük, mások lelkileg összeomlanak, elvesztik hitüket. A követők
tömegei azonban maradnak, több okból is. Főleg büszkeségből.
Nem meri, nem akarja beismerni, hogy becsapták.
Minden hamis krisztus és hamis próféta egyúttal hamis
tanító is, de a hamis tanítók többsége nem adja ki magát
Krisztusnak, és nem feltétlenül hivatkozik természetfeletti
forrásra. Ú teológiáját az ésszerűségre vagy titkos
ismeretekre hivatkozva, illetve alternatív világnézete alapján
alkotja meg. A racionalistának nevezhető hamis tanítók mind a
„józan ész” nevében lépnek föl, és ami a „logikának”
ellentmond, mindenekelőtt a háromságtant. Valójában nem a józan
ész áll szemben a logikátlansággal, hanem a kinyilatkoztatáshoz
való eltérő hozzáállások. Abban a történelmi egyházak között
teljes az egyetértés, hogy Isten adta az emberi értelmet, és
hogy Isten nem beszél értelmetlenséget. A racionalisták
szerint ami az észnek ellentmond, nem lehet kinyilatkoztatás.
Ma sokat lehet hallani az ezoterizmusról. Ennek eredője a
gnoszticizmus. A gnosztikusok, a hamis tanítók e csoportja sajátos
„ezoterikus kereszténységet” teremtett, amely rendszerint
valamilyen Biblián kívüli forrásra, konkrétan titkos
ismeretekre hivatkozik. A gnózis, mint vallásosság Nagy Sándor
birodalma idején, a hellenizmus korában jött létre, hívei többnyire
városi értelmiségiek voltak, akik szellemi felsőrendűséggel
nézték le a tömegek vallását. Vallásosságuk lényege a vallási
szinkretizmus, amely az úgynevezett gnosztikus mítoszt szolgálta
ki. A részleteiben iskolánként eltérő mítosz lényeg nagyjából
a következő: a világ eredetileg egy és tisztán szellemi volt,
de egy gonosz hatalom megteremtette az anyagi világot, az ember
lesüllyedt a sötét anyagba, egy felsőbbrendű lény azonban
lehozta neki a titkos tudást, ami segít visszaemelkedni a tisztán
szellemi világ örök fényébe. A gnoszticizmus már a kereszténység
előtt is létezett, de a kereszténység megjelenésével egy „krisztianizált”
irányzata is létrejött, amely a bibliai fogalmakat a bibliaitól
teljesen idegen tartalommal töltötte meg. Ahogy az ókori, úgy
a modern „ezoterikus kereszténység” az igazi, a szellemi
kereszténységnek tartja magát. A spiritualistákhoz hasonlóan
a neognosztikusok is mindig olyan tudásra hivatkoznak, amely a
keresztény egyházban nem elérhető. Ők már nem csupán
„hisznek”, hanem „tudnak”. Aki azonban azt állítja, hogy
többet tud, a következőket teheti: vagy saját magát nevezi
meg az ismeret forrásaként, de akkor bizonyítania kell, hogy miért
bízzunk benne. Vagy egy túlvilági forrás beavatott közvetítőjeként
lép föl, amit viszont egy kívülálló sem tud ellenőrizni.
Vagy másokra hivatkozik, akik régen éltek – és már nem
vonhatók kérdőre –, de a tudásukat titkos társaságok őrizték
meg. A neognosztikus tanító rendszerint ellenőrizhetetlen forrásokra
hivatkozik, és arra kér, hogy feltétlen hittel fogadjuk el állítólag
a túlvilágról, vagy a sokadik kézből származó tudását. Ez
ezoterikus körökben azért nem feltűnő probléma, mert a
tipikus hozzáállás szerint csak az nem fogadja a tant, aki nem
is alkalmas a befogadására. Ezzel szemben a keresztény hit kétszeresen
is első kézből származik. Egyrészt az apostolok szem-, fül-és
kéztanúk voltak, akik életükkel és mártírhalálukkal egyaránt
igazolták szavaik hitelességét. Tanításuk az ezoterikusok
bibliahamisítási elméletei ellenére fennmaradt, tanításuk
valóságát pedig az élő és ható megtapasztalhatóvá teszi
minden hívő számára.
Az tény, hogy Istennek vannak titkai, és az általa nem közölt,
vagy nem részletezett dolgok egyes hívőkben olyan feszültséget
keltenek, ami próbára teszi az Isten iránti bizalmukat. Aki nem
akarja elfogadni, hogy bizonyos dolgokat még nem tudhat, mert
nincs rá szüksége, vagy nagyobb szüksége van arra, amit
tudhat, annak az elégedetlensége engedetlenségbe csaphat át.
Nyitottá válhat azokra a hamis tanításokra, amelyek éppen
ezekre az izgató, vagy fájó kérdésekre adnak választ. Nem
adnak több okot a bizalomra az Isten iránt, aki titkai egy részét
megtartja magának, de több információt kínálnak, mint a
Biblia. Próbálják betömni a „lyukakat”, leleplezni a
„titkokat”, és ezáltal igyekeznek kioltani azt a feszültséget,
ami hittel bizony együtt jár. Bizonyos hamis tanítások éppen
az értelmünket éppen az értelmünket felülmúló témákról
szóló, és – korrekt tanítás híján – értelmetlennek tűnő
keresztény tanításokkal szemben kínálnak ésszerű és
egyszerű megoldást. A csapda az, hogy az értelem-és
emberfelettit úgy mutatják be, mint amihez elegendő az emberi
logika, vagy a matematika. Tehát nem kell elfogadnunk semmilyen
hittel kapcsolatos kijelentést, csak azért, mert valaki
emberfeletti tekintélyre hivatkozik, például egy angyalra, látomásra,
belső sugallatra. Minden egyes hívőnek oka van rá, és joga is
van hozzá, hogy megvizsgálja az olvasottakat, vagy hallottakat.
Először is utánanézhet, hogy mit tanít a Szentírás az adott
témáról, és ha az Írás az ellenkezőjét vagy sok mást is
tanít, akkor a tanítást nem kell elfogadnia, mert nem igaz,
vagy, mert csak féligazság. Másodszor használhatja józan eszét,
és ha a tanítást értelmetlennek, zavarosnak tartja, nem kell
elfogadnia. Harmadszor megvizsgálhatja a tanítás „gyümölcseit”,
azaz következetesen végiggondolhatja, hogy a tanítás
gyakorlati alkalmazása hova vezethet, vagy hova vezetett. A vizsgálathoz
és a döntéshez időre van szükség, tehát kérhetünk időt.
Aki ezt a jogunkat nem ismeri el, arra nem szabad hallgatni.
Mindegy, hogy a viselkedése kedves, vagy arrogáns, hiszen nem
személyesen őt, hanem tanítása tartalmát kell megítélnünk.
Mert van mihez viszonyítanunk.
A
kézikönyv fő témája a hit védelme olyan vallási irányzatok
tanaival szemben, amelyek önmagukat az igazi kereszténységnek
tekintik, ugyanakkor tagadják a kereszténység egyetemes hitvallásait,
a katolikus, ortodox és protestáns egyházak teológiai közös
nevezőjét. A kézikönyv új utat kíván mutatni egy felekezetközi
teológiai apologetika irányába, amelynek fókusza a keresztény
egyház tagjainak, valamint a keresőknek a védelmére, illetve a
könyvben ismertetett irányzatok tagjainak evangelizációjára
irányul. Az új megközelítés alapja az egyház ókori tanításának
és lelkiségének újrafelfedezése, a keresztény hit lényegét
megfogalmazó apostoli és patrisztikus hagyománynak a mai napig
tartó folyamatossága, és ennek, mint írásértelmezési vezérfonalnak
a jelentősége az alapvető hitbeli témákban. A kézikönyv ezért
a hamis tanok örök problémájának kezelésére a tipikus
protestáns hitvédelmi művek bibliai reflexióin túl a
hermeneutikát és a patrisztikát is bevonja. Ezzel pedig nemcsak
az „eretnek” rendszerekkel szemben, hanem egyes protestáns
lelkiségi irányzatok számára is pozitív inspirációt tud nyújtani.
A szerző tizenkét keresztény hátterű közösséget mutat be,
illetve elemez a keresztény teológia szemszögéből. Alapvető
különbségeket lát a keresztény felekezetek, illetve a könyvben
tárgyalt közösségek között. Szalai új szempontokkal, értékes
információkkal és mély együttérzésből fakadó tanácsokkal
szolgál mindazok számára, akik az elemzett vallásközösségek
tagjaiként kétségekkel küszködnek, és akik odatartozó családtagjukon
vagy barátjukon segíteni szeretnének.
(Szalai András: Más
Jézus, más lélek, más evangélium; Harmat-Apológia, Budapest,
2011)
M.A.
|
