2016.06.24.
Csurka István: Megüti a bokáját
A színház
magyar, nemzeti alaprajzú tehetség elől elzárt terület volt,
végig az egész Kádár-korszakon, én pedig családfástul,
’56-os múltastul betörtem oda. Mint tehetség is szálka
voltam a rendszer szemében a többi valódi tehetséggel együtt,
akár polgári, akár népi körbe tartozott az illető. Súlyosbította
helyzetem: vígjátékokat írtam. A vígjáték, a nevettetés
pedig mint kétszeresen kisajátított terület állt őrizet
alatt. A század eleje óta készen álló és akármikor felhasználható
kész sémák, sikamlósságok, pestiességek műfaja egyszerűen
fenn volt tartva a párt féltehetségei számára. Ezekkel az előre
gyártott elemekkel lehetett a színházban, kabaréban,
operettben jó pénzeket keresni. Annál is inkább kihívó volt
a betörésem, hogy én ezeket nem alkalmaztam. De a mesterséget
mégiscsak megtanultam. Más ítéletet, mint a „recipe ferrumot”
nem is várhattam. S mit hozott számomra a rendszerváltás?
Kiverésem az elzárt területről százszázalékossá vált:
1990 óta egyetlenegy darabomat sem játsszák. S nem kérnek fel
új írására. Szalonképtelen vagyok.
Egyébként elvtársi
körben Nagy Lajos 1953-ban bekövetkezett halála után nem találtatott
egyetlenegy komoly tehetség sem. Őt is, szegényt, inkább üldözték,
mint támogatták. Nem felejtették el neki, hogy 1934-ben minden
tiltás ellenére megírta, milyen is a megvalósult szocializmus
sztálini országa. Egészen a 70-es évek közepéig, példának
okáért Bertha Bulcsu fellépéséig, akiről mi, a barátai
tudtuk, hogy párttag, nem akadt az irodalom belső ítélete
alapján is jó írónak tartható tehetség. Az ő sorsa pedig
maga volt a korszak megtestesült ellentmondása. Az édesapját a
háború után és ’56 után is oly mértékben üldözték,
fenyegették, hogy elbujdosni kényszerült. A Balaton-felvidéki
erdők mélyén élt, remeteként, a nagyon összetartó nép, a
falu egy kisebb körének a tudtával. Mit tehetett volna a fia,
ha érvényesülni akart?
Mindez belső
mozgató erőként benne forrongott szigligeti ügyemben. Ezekből
fakadtak indulataim, kicsit maga a nagybani italozás is, de a külső
erőket is ezek mozgatták. Mint a hajtószíjak által megindított
cséplőgép: ha megindult, etetni kellett a garatját.
A következő
fegyelmi az Írószövetségben várt rám.
Ezzel egyidejűleg
azonban folyamatba tették a rendőrségi-ügyészségi eljárást
is, terheltté nyilvánítottak, és újra kihallgatták
mindazokat a tanúkat, akiket az Irodalmi Szakosztály fegyelmi
bizottsága már meghallgatott. „Megüti a bokáját” –
terjengett Budapesten. Ezért aztán az írószövetségbeli
fegyelmi már úgy folyt le, hogy Dobozy Imre, a főtitkár és
Darvas József, az elnök, valamint a funkcionáriusok már tudtak
ügyem ügyészségi felkomorításáról, a szigorúbb fordulat
esetleges bekövetkeztéről. Nyilván tettek, tehettek célzásokat
az ide tanúként megidézett írók körének, az én baráti körömnek
és a népieknek, akik gyakorlottan, mint már több eltiltás
elszenvedői, készülődtek harcos megvédésemre. Őket azonban
legnagyobb fájdalmukra nem hívhatták meg tanúnak, mert ott sem
voltak Szigligeten. Az ad hoc összeállított fegyelmi bizottságnak
sem lehettek így a tagjai. Vallomást tett és kiállt mellettem,
vagy írásban vagy szóban Zelk Zoltán, Réz Pál, Vas István,
Déry Tibor, vagyis azok a barátaim, akikkel állandóan együtt
töltöttem az időt a Hungária kávéházban, Budapest akkori
szellemi-irodalmi központjában, ahol megszülettek az ítéletek
egy-egy könyvről, egy-egy íróról, színdarabról, ahol állandó
asztaltárs volt a két Kellér, Bandi, az idősebb és Dezső, a
konferanszié, a gazdagabb. Innen rajzottunk ki délutánonként a
lóversenyre vagy alkonytájt a kártyaasztalhoz. A felszólítottak
baráthoz méltóan viselkedtek, elegánsan és önérzetesen utasították
vissza az ellenem felhozott vádakat, mondván, hogy a velük való
viszonyomban nyomát sem találták hasonlónak. Antiszemita
kijelentéseim csak a részegségnek tudhatók be. A személyes
baráti megbeszéléseken azonban feddéseket és neheztelést is
kaptam, különösen Réz Páltól, aki akkor a legközelebb állt
hozzám. Igaza volt.
A kávéház tehát
kiállt mellettem, s ez annál is inkább érdekes volt, mert a kávéház
mint olyan, a „kávéházi irodalom” a kultúrpolitika és a párt
élkritikusai által állandóan ócsároltatott. Elsősorban a párt
hivatalos emberei, a nagy irodalmi állások birtokosai rosszallták,
hogy a mérvadó ítélet az ország addigra már egyetlen kávéházában
fogalmazódik meg, s rájuk senki sem hallgat. Az persze nem számított,
hogy Nagy Lajos és József Attila is kávéházi író volt, sőt
leggyakrabban ugyanide, a New Yorkba jártak és itt sakkoztak pénzben.
Az eljárás ezzel
kitért a párt által megjelölt irányból, avagy – ezt máig
sem tudom biztosan – éppen ezekkel a baráti tanúsításokkal
és mellém állásokkal állt rá egy, az Aczél gonosz fejében
megfogant pályára. Zsidó barátai mentik meg a zsidózó Csurkát.
S ezt éppen ő szervezi meg, aki ekkor már célba vette a lukácsista
filozófusokat, szociológusokat. Körmönfont játék volt ez.
Ezt a védelmet számomra természetesen nem kellett neki a barátaimmal
megbeszélnie, s főként nem megszerveznie, erre mérget
vehetett. Bármennyire nehezteltek is rám, a személyes barátság
és az írói minőség többet jelentett nekik. Megismertük egymást
az éjszakák mélyén, nehéz emberi helyzetekben, és közös
volt a sorsunk, nemcsak a zöldasztalnál és a zöld gyepen,
hanem az irodalmi életben is: nem egyforma mértékben, de
valamennyien a rendszer üldözöttjei közé számítottuk
magunkat. Zelk a Hűség és Hála éneke óta börtönt
szenvedett ’56 után, Déry is, és 1956 után egyikőjük sem lépett
vissza a pártba, noha Zelk és Vas már a harmincas években, s a
háború alatt is kapcsolatban állt Aczéllal. De ezenfelül és
mindenekelőtt a minőség összetartó kötelezvénye fűzött össze
bennünket, és állt közénk és a hatalom közé. Jó írónak,
tehetségesnek tartottak. Magam is őket, külön-külön és más-más
minőségben. Nem tagadom, tanulni is jártam közéjük. Ha
valamit, ezt a főkeverők mindenképpen kihagyták a számításból.
A tehetségesség és a tehetségtelenség mély árka osztotta
ketté az akkori magyar irodalmat, s valószínűleg nemcsak azt.
Mindkét oldalon akadtak párttagok, voltak bőven zsidók és nem
zsidók, egykori hívők és mostanra megcsömörlöttek, büntetettek
és könnyen élők. A két tábor között csak kényszerű
hivatalos érintkezés volt. A „pártos írók”, a tehetségtelenek
legelkeseredettebb támadása is megtört a igaziak önvédelmi
falán. Az az ellentét vagy fenntartás, ami a tehetségesnek
tartott népi és a tehetségesnek elismert polgári, netán zsidó
írók között keletkezett, azonnal és szinte magától megszűnt,
feloldódott, ha a másik oldalról jött a támadás.
|