vissza a főoldalra

 

 

 2016.06.24. 

Csurka István: Megüti a bokáját

A színház magyar, nemzeti alaprajzú tehetség elől elzárt terület volt, végig az egész Kádár-korszakon, én pedig családfástul, ’56-os múltastul betörtem oda. Mint tehetség is szálka voltam a rendszer szemében a többi valódi tehetséggel együtt, akár polgári, akár népi körbe tartozott az illető. Súlyosbította helyzetem: vígjátékokat írtam. A vígjáték, a nevettetés pedig mint kétszeresen kisajátított terület állt őrizet alatt. A század eleje óta készen álló és akármikor felhasználható kész sémák, sikamlósságok, pestiességek műfaja egyszerűen fenn volt tartva a párt féltehetségei számára. Ezekkel az előre gyártott elemekkel lehetett a színházban, kabaréban, operettben jó pénzeket keresni. Annál is inkább kihívó volt a betörésem, hogy én ezeket nem alkalmaztam. De a mesterséget mégiscsak megtanultam. Más ítéletet, mint a „recipe ferrumot” nem is várhattam. S mit hozott számomra a rendszerváltás? Kiverésem az elzárt területről százszázalékossá vált: 1990 óta egyetlenegy darabomat sem játsszák. S nem kérnek fel új írására. Szalonképtelen vagyok.

Egyébként elvtársi körben Nagy Lajos 1953-ban bekövetkezett halála után nem találtatott egyetlenegy komoly tehetség sem. Őt is, szegényt, inkább üldözték, mint támogatták. Nem felejtették el neki, hogy 1934-ben minden tiltás ellenére megírta, milyen is a megvalósult szocializmus sztálini országa. Egészen a 70-es évek közepéig, példának okáért Bertha Bulcsu fellépéséig, akiről mi, a barátai tudtuk, hogy párttag, nem akadt az irodalom belső ítélete alapján is jó írónak tartható tehetség. Az ő sorsa pedig maga volt a korszak megtestesült ellentmondása. Az édesapját a háború után és ’56 után is oly mértékben üldözték, fenyegették, hogy elbujdosni kényszerült. A Balaton-felvidéki erdők mélyén élt, remeteként, a nagyon összetartó nép, a falu egy kisebb körének a tudtával. Mit tehetett volna a fia, ha érvényesülni akart?

Mindez belső mozgató erőként benne forrongott szigligeti ügyemben. Ezekből fakadtak indulataim, kicsit maga a nagybani italozás is, de a külső erőket is ezek mozgatták. Mint a hajtószíjak által megindított cséplőgép: ha megindult, etetni kellett a garatját.

A következő fegyelmi az Írószövetségben várt rám.

Ezzel egyidejűleg azonban folyamatba tették a rendőrségi-ügyészségi eljárást is, terheltté nyilvánítottak, és újra kihallgatták mindazokat a tanúkat, akiket az Irodalmi Szakosztály fegyelmi bizottsága már meghallgatott. „Megüti a bokáját” – terjengett Budapesten. Ezért aztán az írószövetségbeli fegyelmi már úgy folyt le, hogy Dobozy Imre, a főtitkár és Darvas József, az elnök, valamint a funkcionáriusok már tudtak ügyem ügyészségi felkomorításáról, a szigorúbb fordulat esetleges bekövetkeztéről. Nyilván tettek, tehettek célzásokat az ide tanúként megidézett írók körének, az én baráti körömnek és a népieknek, akik gyakorlottan, mint már több eltiltás elszenvedői, készülődtek harcos megvédésemre. Őket azonban legnagyobb fájdalmukra nem hívhatták meg tanúnak, mert ott sem voltak Szigligeten. Az ad hoc összeállított fegyelmi bizottságnak sem lehettek így a tagjai. Vallomást tett és kiállt mellettem, vagy írásban vagy szóban Zelk Zoltán, Réz Pál, Vas István, Déry Tibor, vagyis azok a barátaim, akikkel állandóan együtt töltöttem az időt a Hungária kávéházban, Budapest akkori szellemi-irodalmi központjában, ahol megszülettek az ítéletek egy-egy könyvről, egy-egy íróról, színdarabról, ahol állandó asztaltárs volt a két Kellér, Bandi, az idősebb és Dezső, a konferanszié, a gazdagabb. Innen rajzottunk ki délutánonként a lóversenyre vagy alkonytájt a kártyaasztalhoz. A felszólítottak baráthoz méltóan viselkedtek, elegánsan és önérzetesen utasították vissza az ellenem felhozott vádakat, mondván, hogy a velük való viszonyomban nyomát sem találták hasonlónak. Antiszemita kijelentéseim csak a részegségnek tudhatók be. A személyes baráti megbeszéléseken azonban feddéseket és neheztelést is kaptam, különösen Réz Páltól, aki akkor a legközelebb állt hozzám. Igaza volt.

A kávéház tehát kiállt mellettem, s ez annál is inkább érdekes volt, mert a kávéház mint olyan, a „kávéházi irodalom” a kultúrpolitika és a párt élkritikusai által állandóan ócsároltatott. Elsősorban a párt hivatalos emberei, a nagy irodalmi állások birtokosai rosszallták, hogy a mérvadó ítélet az ország addigra már egyetlen kávéházában fogalmazódik meg, s rájuk senki sem hallgat. Az persze nem számított, hogy Nagy Lajos és József Attila is kávéházi író volt, sőt leggyakrabban ugyanide, a New Yorkba jártak és itt sakkoztak pénzben.

Az eljárás ezzel kitért a párt által megjelölt irányból, avagy – ezt máig sem tudom biztosan – éppen ezekkel a baráti tanúsításokkal és mellém állásokkal állt rá egy, az Aczél gonosz fejében megfogant pályára. Zsidó barátai mentik meg a zsidózó Csurkát. S ezt éppen ő szervezi meg, aki ekkor már célba vette a lukácsista filozófusokat, szociológusokat. Körmönfont játék volt ez. Ezt a védelmet számomra természetesen nem kellett neki a barátaimmal megbeszélnie, s főként nem megszerveznie, erre mérget vehetett. Bármennyire nehezteltek is rám, a személyes barátság és az írói minőség többet jelentett nekik. Megismertük egymást az éjszakák mélyén, nehéz emberi helyzetekben, és közös volt a sorsunk, nemcsak a zöldasztalnál és a zöld gyepen, hanem az irodalmi életben is: nem egyforma mértékben, de valamennyien a rendszer üldözöttjei közé számítottuk magunkat. Zelk a Hűség és Hála éneke óta börtönt szenvedett ’56 után, Déry is, és 1956 után egyikőjük sem lépett vissza a pártba, noha Zelk és Vas már a harmincas években, s a háború alatt is kapcsolatban állt Aczéllal. De ezenfelül és mindenekelőtt a minőség összetartó kötelezvénye fűzött össze bennünket, és állt közénk és a hatalom közé. Jó írónak, tehetségesnek tartottak. Magam is őket, külön-külön és más-más minőségben. Nem tagadom, tanulni is jártam közéjük. Ha valamit, ezt a főkeverők mindenképpen kihagyták a számításból. A tehetségesség és a tehetségtelenség mély árka osztotta ketté az akkori magyar irodalmat, s valószínűleg nemcsak azt. Mindkét oldalon akadtak párttagok, voltak bőven zsidók és nem zsidók, egykori hívők és mostanra megcsömörlöttek, büntetettek és könnyen élők. A két tábor között csak kényszerű hivatalos érintkezés volt. A „pártos írók”, a tehetségtelenek legelkeseredettebb támadása is megtört a igaziak önvédelmi falán. Az az ellentét vagy fenntartás, ami a tehetségesnek tartott népi és a tehetségesnek elismert polgári, netán zsidó írók között keletkezett, azonnal és szinte magától megszűnt, feloldódott, ha a másik oldalról jött a támadás.