vissza a főoldalra

 2016.06.24. 

Na, ugye!

Amióta az eszemet tudom, arra vártam, hogy a válogatott kijusson egy világeseményre, és amióta az eszemet tudom, nem láttam ilyen intelligensen játszani a nemzeti tizenegyet. A legderűlátóbb szurkolók sem számítottak arra, hogy egyedül a világbajnok németek győznek akkora arányban az Európa-bajnokság csoportkörének első fordulójában, mint a mieink. Szalai Ádám és Stieber Zoltán nagyszerű góljaival felülmúlva a sógorokat, tiszteletet parancsolóan mutatkoztunk be 44 év kihagyás után a 2016-os franciaországi kontinensviadalon.

Az ováció közepette nem lehet nem megemlékezni Dárdai Pálról, aki alatt valami elindult, akinek köszönhetően gyökeres fordulatot vett a válogatott játékosok hozzáállása. Természetesen Bernd Storck érdemeit sem hanyagolhatjuk el, aki tökéletesítette a pótselejtezőre elődje munkáját, a keddi napon pedig magyarok millióit örvendeztette meg olyan labdarúgókkal, akik valóban érdemessé váltak a címeres mez viselésére.

Most aztán fanyaloghat Farkasházy Tivadar és a többi, hőböröghetnek a magyar játékosok és a felépült stadionok láttán. Lehet most is elégedetlenkedni, de bennünk, akik szívvel szorítottunk a csapatért, most valami egészen más érzés lett úrrá. „Aki ugrál, büszke magyar! Hej, hej!” – skandálták a bordeaux-i stadionban, valamint országszerte a kivetítők és tévék előtt.

Még ha józanul helyén kezeljük is ezt a diadalt, akkor is bizonyos: Magyarország hétköznapjait mindig is meghatározta a nemzeti tizenegy teljesítménye. Már a kijutás is óriási örömet okozott, és milyen jó volt látni, hogy a meccs napján mennyien járkálnak a városban címeres mezben vagy nemzeti színekben. Most pedig, hogy a továbbjutás is reális közelségbe került, a válogatott még inkább összehozta az embereket.

Magyarnak lenni mindig jó, de most büszke gyönyörűség!

Märle Tamás