vissza a főoldalra

 2016.05.07. 

Csurka István: A kettős függés állapota

Magyarország a nagy döntetlen korszakának végóráiban szép csendesen a kettős függés állapotába került. Míg régebben csak egy moszkvai húskampóra volt felcsapva, mint egy rosszul darabolt oldalas, most már egy sokkal jobb idomú New York-ira is fel van függesztve. Fejtől is, lábtól is. Így kétségkívül könnyebb a létezés. Majd már még ficánkolódni is lehet. De a felfüggesztés azért felfüggesztés, és a kettős függés kettős függés. Ennek a kettős függésnek illusztrációja volt a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök nemrégen lezajlott amerikai bemutatkozó körutazása, lejelentkezése az amerikai elnöknél. Ezt az a politikus tette meg, akinek eddigi pályafutása során már volt egy-két megállapítása az „amerikai imperializmus”-ról, a „finánctőke mohóságá”-ról, ám most mégis fontosnak tartotta, hogy a Világbank ápolt fogsora rávillanjon. Mi következik ebből a kettős függésből? Természetesen az, hogy két parancsot kell teljesíteni. Ezek a parancsok hol egybevágnak, hol ellentmondanak egymásnak. Naiv elképzelés és leegyszerűsítés az, hogy Moszkva a szocializmust és parancsuralmat, az Egyesült Államok pedig a demokráciát sugározza Magyarországra. Természetesen ezt is, azt is, mind a két részről, de ezenfelül még sok mást is, aminek a magyar nem csak hasznát látja.

Ha volna igazság a földön, akkor Közép-Európa népeit most kitüntetné a világ. Érdemrend, becsületrend járna a magyaroknak, a cseheknek és főleg a lengyeleknek, de még a keletnémeteknek is juthatna egy szürke vaskereszt. Mindössze Romániának nem járna kitüntetés, mert Románia az egyetlen, amelyik semmit nem tett a sztálini rendszer felszámolása érdekében. Ezt a tényt semmiképpen nem lehet elhallgatni most, amikor a parti végén elkezdődik az elszámolás és az új kondíciók meghatározása. És különösen itt érdemes ezt kimondani, Amerika földjén, ahol mostanáig a favorizált kedvenc volt ez a minden ízében sztálinista ország. Annak a két és fél millió magyarnak a nevében nem lehet ezt elhallgatni, amelyiket ennek a sztálinista-fasiszta rendszernek a gépezetével akarnak megsemmisíteni. És még valamit. Románia már 1916-ban az antanttal kötött titkos szerződésben azért az ígéretéért, azért az érdeméért kapta meg Erdélyt, hogy részt vesz a háborúban egykori szövetségesei ellen. Vállalását lényegében nem teljesítette, érdemeit mégis busásan honorálták Trianonban. 1946-ban Párizsban hasonló érdemeiért kapta vissza a trianoni határokat. De ez még nem minden. Két évvel a magyar forradalom leverése után, 1958-ban a táboron belül is kapott Románia egy kitüntetést, ezúttal azért az érdeméért, hogy a magyar vírus, a forradalom szelleme nem terjedt át Romániába. Miközben Magyarországon tombolt a terror, és folytak az akasztások, Romániából kivonultak a szovjet csapatok, és elkezdődött a szovjetellenességgel kevert magyarüldözés. Helyesebben, ez a magyarüldözés ekkor lett nagyobb sebességre, teljes fokozatra állítva. Íme, ilyen érdemei vannak annak a Romániának, amelyet a Nyugat ebben a században nem szűnt jutalmazni. Most van a század folyamán először alkalom arra, hogy ezt kimondhassuk. Románia önmagát leplezte le. Azzal, hogy mindmáig ragaszkodik a sztálinizmus legképtelenebb változatához, azzal, hogy pusztán a nemzetiségek elnyomása, beolvasztása érdekében mindmáig egy torz keleties fasizmust működtet, amely a saját népét is károsítja, bebizonyította, hogy az előző javadalmazásokra is érdemtelen volt, és mostani tetteiért a nemzetek bírósága elé kell állítani.

Van tehát történelmi nyeresége ennek a harminc évnek a magyarság számára. Sem a forradalom véráldozata, sem a harminc év önpusztítással és elsivárosodással kevert ellenállása, verejtékes szabotálása nem volt hiábavaló. A lánctalpak alól, a szörnyű tarolások alól, a ránk kent hazug mocskolódások fertelmes trágyarétege alól csodával határos módon előbújt az igazság virága, és a magyarság most először a század iszonyú történelme során elkezdheti behajtani kintlevőségeit.

Ahhoz azonban, hogy valóban benyújthassuk a számlát, az kell, hogy valódi, működőképes rend, valódi demokrácia legyen abban a hazában, amelyben élünk, és az, hogy ennek az elszámolásnak a gondolatát ennek a megteremtett rendnek a fedezetével és az elvégzett munka öntudatával terjeszthesse a világ elé az öt világrészre szétszórt és a hazában élő magyarság minden felelős képviselője.

A feladat tehát, amely most áll előttünk: az új, demokratikus Magyarország megteremtése semmivel sem kisebb, semmivel sem könnyebb, mint amilyen az ellenállásé volt. Amellett ez halaszthatatlan. Magyarország a nagy döntetlen korszakának végóráiban szép csendesen a kettős függés állapotába került.

Míg régebben csak egy moszkvai húskampóra volt felcsapva, mint egy rosszul darabolt oldalas, most már egy sokkal jobb idomú New York-ira is fel van függesztve. Fejtől is, lábtól is. Így kétségkívül könnyebb a létezés. Majd már még ficánkolódni is lehet. De a felfüggesztés azért felfüggesztés, és a kettős függés kettős függés. Ennek a kettős függésnek illusztrációja volt a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök nemrégen lezajlott amerikai bemutatkozó körutazása, lejelentkezése az amerikai elnöknél. Ezt az a politikus tette meg, akinek eddigi pályafutása során már volt egy-két megállapítása az „amerikai imperializmus”-ról, a „finánctőke mohóságá”-ról, ám most mégis fontosnak tartotta, hogy a Világbank ápolt fogsora rávillanjon.

Mi következik ebből a kettős függésből? Természetesen az, hogy két parancsot kell teljesíteni. Ezek a parancsok hol egybevágnak, hol ellentmondanak egymásnak. Naiv elképzelés és leegyszerűsítés az, hogy Moszkva a szocializmust és parancsuralmat, az Egyesült Államok pedig a demokráciát sugározza Magyarországra. Természetesen ezt is, azt is, mind a két részről, de ezenfelül még sok mást is, aminek a magyar nem csak hasznát látja.

A legfőbb ellentmondás és nehézség az, hogy mind a két érdeknek, a keleti uralminak és a nyugati pénzügyi-gazdasági-üzletinek egyazon párton keresztül kell érvényesülnie, mert az egypártrendszer tényéből ez következik. Ha egyszer minden szál ennek a pártnak a kezében fut össze, akkor akár Gorbacsov, akár Kohl kancellár vagy a Wall Street üzletembere csak ezzel a párttal lehet kapcsolatban, és csak ezen keresztül érvényesítheti akaratát.

Mi ennek a következménye? Tudathasadás. Az a lényegében még ma is sztálini szerkezetű párt, amelyik eredetileg arra volt hivatva, hogy az egyirányú függést hitelesítse, most kénytelen a kétirányú függést nemcsak tudomásul venni, hanem átvezetni a társadalomba. Nincs messze az idő, amikor a pártkarrierhez már nemcsak a „szocialista elkötelezettség”, a „Moszkva-hűség”, a „marxizmus–leninizmus” eminens felmondása szükségeltetik, hanem a gyorsan változó nyugatias normák felszínes átvétele, a nagy demokratának nyilváníttatás, a liberalizmus bajnokának nyilváníttatás is, sőt ezek elengedhetetlenekké válnak, és elkezdődik egy új cirkusza a kontraszelekciónak, amelyben megint külső, idegen érdek és idegenhez hasonlítás, egy új mimikri lesz a fontos, és a lényeges dolgok és a magyarság lényeges érdekeinek a szolgálata megint gátolva és korlátozva lesz.

Nem évült el tehát a harmadik út keresésének és az azon járhatásnak szomorú magyar kérdése. A harmadik út a magyarság számára a függetlenség útja. A sajátosan magyar út. A harmadik út választása és a rajta való elindulás ma terhesebb és időszerűbb lehetősége és kötelessége a magyarságnak, mint valaha is volt. Erre az útra vastagon felhordták a sarat az elmúlt évtizedek Hoffer, Schrantz, Vörös Csillag és John Deer traktorjai, ezt az utat szétrágták a fagyok, ezt a utat most rendbe kell hozni. El kell távolítani előle a hamis táblát, amely zsákutcának bélyegezte.

Most a történelem új helyzete, a kettős függés kényszerűségei, könnyebbségei és új veszélyei, a nemzeti létezés szorongatottsága, a megújuló világban való helytállás új követelményei egyszerűen szükségszerűvé teszik a magyarság számára ennek az útnak a megjárását. Ez az út ma éppen úgy nem jelent elutasítást, mint ahogy soha nem jelentette azt, és éppen úgy becsületes kompromisszumkészséget jelent minden oldallal és minden iránnyal, mint az első meghirdetés idején. Ez az út ma éppen a realitások figyelembevételét és éppen a figyelembevétel által való meghaladásukat, e meghaladás és leküzdés igényét jelenti.