Függetlenség

2016.05.13.

Csurka István: Züllött hatalom

Az egész ellenzéki és reformálási mozgalom, minden jó szándék és jó irányú erőfeszítés ellenére – ebben az ügyben kétségkívül az MDF tett legtöbbet, de maga is csak kétségbeejtően keveset – a társadalom szenvedő, hallgató, kisemmizett tömege fölé szállt, és ott lebeg az égen sárkányként. És ami még ennél is nagyobb baj: öncélú lett. Csinálja a pártokat, írja a programokat, köti a nemzetközi párttestvéreivel, szponzoraival a paktumokat – magának. Piacról beszél, miközben egy-kétmillió ember egyre nagyobb mindennapi kenyérgondokkal küzd. A nyilvánosság övezete tágul, és a nyomorgásé is. Lehet piaci feltételekről konferenciázni úgy, hogy odalentről éhezők sipítozása vagy részeg gajdolása hallatszik be az ablakon? Mit változtat a dolgon, hogy most a Világbank írja elő a fogyasztás korlátozását, és nem Moszkva utasítására történik a visszafogás?

Március 15-ével szétfoszlott egy nagy illúzió. Eddig sokan azt hitték, ha az ideológia várát szétveri passzív és aktív ellenállás, a másként gondolkodás, a nemzeti sorskérdések nehéztüzérsége, akkor ebből a politikai rendszerből nem marad semmi. Maga a hatalom is ebben a kényszerképzetben kucorgott eddig. Foggal-körömmel védte a maga ideológiai bástyáit. Engedte, hogy a dolgozók szétlopják a gyárait, engedte, hogy a középgarnitúra eladja, amit a dolgozók meghagytak, engedte, hogy a második gazdaságba tömörült másként dolgozók és másként élők kihúzzák a kezüket újraelosztói körömszorítójából, mindent engedett, csak az ideológiai határbójához nem engedett közel úszni. Most meg kiderül, hogy ez a rendszer ideológiája nélkül is ez a rendszer marad. Ugyanez a nómenklatúra hatalmon tud maradni nem kommunista nómenklatúraként is. A személyek ugyanazok, legfeljebb egy kis fáradsággal kiderítik magukról, hogy tulajdonképpen már börtönőr korukban is reformerek voltak. Ez most sokkal kisebb ügy, mint a háborús időkben volt árja származást igazolni. Most már nem „kuss”-sal, hanem „elnézést, uram”-mal őriznek bennünket.

Ennek a rendszernek két nagy kezdete volt. Az 1945-ös és az 1956-os. Mindkétszer idegen erőszak ültette a nemzetre az aktuális követelményeknek megfelelő jelmezt viselő hatalmat. A külső erő jelenlétéből a nép azt a következtetést vonta le, hogy ha ez az idegen támaszték kidűl a hatalom birtokosai alól, akkor ez a rendszer összeomlik. A forradalom példája is erről tanúskodott. Nemzedékek sora fogadta el ezt: ez ellen a hatalom ellen nem érdemes fellázadni, mert amíg a szovjet csapatok itt vannak, úgyis hiába, mihelyst pedig kimennek, úgyis összedől. Senki sem vette észre, hogy közben eltelt 33 év, és ez a helyzet megváltozott. A rendszer részben önfenntartó lett. Rászorul ugyan még a külső segítségre, de megáll a maga pipaszár lábán is. És még új szövetségesei is jelentkeztek. Külsők ismét. A status quót kedvelő nyugati – és távol-keleti – pénzvilág a hóna alá dug dollármilliókat, ha bajba kerül. Az „elfújjuk”, a „csak megrázzuk magunkat” vágyképe – mely reális sosem volt! – most végleg szertefoszlott.

Március 15-én kiderült, hogy ezekkel a módszerekkel, a ráolvasás módszereivel a fennálló, rugalmasabbá vált szocializmus meg nem dönthető, és még a kívánatos változásokat sem lehet elérni benne. És ez az igazi baj. Mert a józan erők már régen nem ábrándoznak, hanem reformokat és jó irányú változásokat akarnak. Most azonban kiderült, hogy ezeket nem tudják így elérni. Beszélhetnek, de tenni nem tehetnek semmit.

De más is kiderült. Egy sokkal lényegesebb ténykörülmény. Az az irány, az a hadműveleti terv, amellyel az ellenzék elindult Neosztálinváros bevételére, hibás. Így ez a fennálló pártállam nem fog lényegileg megváltozni. Legfeljebb más nevet kap. Ha a többpártrendszerben is uralkodhat ugyanaz a nómenklatúra, ugyanazokkal az „erkölcsökkel” és ugyanazzal a hozzá nem értéssel, akkor minden hiábavaló. Ha minden továbbra is csak fönt történik, akkor a pluralizmus és a parlamentáris demokrácia is csak díszítés lesz, és a magyar élet alapkérdése: a legszámosabb rétegek életközömbössége, kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása nem szűnik meg. Lehet majd, akár független képviselőként, „a pénzügyminiszterrel reggelizni” a parlamenti ételbárban, csak éppen képviselni nem lehet senkit. Mert nem is lesz kit.

A nemzet így elsüllyed, mert nincs, ami fenntartsa. Így a halálos kór, ami ezen a népen rág, immár századok óta, meg nem szüntethető. Mert a lényegi válsághoz, ahhoz a tényhez, hogy a társadalom egy kisebb része a nagyobb rész kárára él, ez a reform nem ér hozzá, vagy csak ront rajta. Ha a „demokratizálódási folyamat” így megy tovább, ahogy most, hogy az alul élők közömbösek maradnak, mert fáj nekik az élet, akkor ebből nemhogy demokrácia nem lesz, hanem még a mostaninál rosszabb, rothadt világ következik. Többpártrendszeres rothadás.

A lakiteleki ősnyilatkozat, az MDF „hegyi beszéde” így fogalmazott: „Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.” Azóta a helyzet romlott. Már a jelenmegítélésből is kiestek a közös szempontok. Az értelmiség jelentős része eufóriában él, a kis- és nyárspolgár autócsordái a Lajtán túlra tülekednek a hetvenes-nyolcvanas években összeumbuldált pénzecskéjük bóvlira váltása céljából, mígnem más rétegek csak tengődnek, és csak az iszonyatos keserűség növekszik bennük.

A valódi szakadék nem egészen ott húzódik, ahol az ellenzék és az MDF elhitte: nem horizontális ez a hasadék, hanem függőleges. Éles cikcakkokkal szeli át az egész társadalmat, s még a pártot is. Vannak a hatalombirtokosok, a haszonélvezők, a vívmányokat élvezők, és vannak a nincstelenek, a sokat dolgozók és a nélkülözők. Van, akiknek jut lakás, és van, akiknek nem. Az ellenzékbe tartozás nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki nem vívmányfogyasztó. A legjobb és legtisztább egyéni szándékok és radikális követelések sem tüntetik el azt a tényt, hogy millióknak – akik viseltessenek akár közömbösen is ezek iránt a radikális követelések és reformok iránt – nincs elég. Nincs annyi, amennyi az emberi létezéshez ma kell.

Mit ér a legszebb március tizenötödike annak a fiatalembernek, aki nem tud családot alapítani?

És mit ér – mármost a nemzet sorsa szempontjából – az az ellenzék, az a mozgalom vagy párt, amelyik ezen nem tud változtatni?

De még ez sem a végső kérdés. Mert hogy tud-e egy ilyen csöpp, többször lenyomott országban, nagyhatalmi ütközések övezetében, kiszolgáltatottan, az nem csak rajta múlik. Ám hogy akar-e, az már igen.

A következő számvetés erről szól.

***

HELYÜNK A SORBAN

Tegyünk egy kis összehasonlítást. Nézzük meg, hogy a szocializmus Borobudurjában (jávai több ezer éves romtemplom, melyet benőtt és megfojtott az őserdő, de az UNESCO küzd a megmaradásáért) hol állunk? Mostanában sokat beszélnek a Moszkva–Varsó–Budapest reformtengelyről. Ebben a viszonyításban nem állunk rosszul. Gorbacsovunk ugyan nincs, de a reformigény arányosan is, meg talán még számbelileg is nagyobb Magyarországon. Varsóval szemben is van előnyünk: itt még a gazdaság nincs annyira szétesve (még néhány percig).

Tehát nem állunk rosszul? Ennek a Közép-Európába lebökő vonalnak a mentén van ám egy-két kis ország és egy-két kis nép, amelyik sokkal tapadósabb talajról elrugaszkodva sokkal magasabbra repül – már ami a lényeget illeti. Észtországban, Lettországban és Litvániában az egész nemzet fogott össze, és együtt megy ki az utcára, együtt nem vesz tejterméket, ha kimondják, és egy lélekkel ülne le a tárgyalóasztalhoz, ha leülhetne, mert az a végzetes megosztottság, amelyik most a magyar társadalmat jellemzi, hogy tudniillik a reformerek hajlandók elfogadni a szabadon beszélést a nép egyre nagyobb elnyomorodása közepette, ott ismeretlen.

Az ötvenéves sztálinista uralom a Baltikumban legyalult majdnem minden egyenlőtlenséget. Itt viszont a Kádár-korszakban mandarinvilág alakult ki. A létezés rút szélsőségeiből lehetne itt világkiállítást rendezni.

Nem vagyunk tehát élen, valójában hátul vagyunk. Amit a nyugati sajtó és a magyar köztudat is reformmozgalmaink erényének tud, hogy tudniillik itt civilizáltan történnek a dolgok, és az óriási tüntetések is példásan fegyelmezettek és önmérsékelők, az nem erény, illetve nemcsak erény, hanem annak a szomorú ténynek a következménye, hogy mindez a nép, a tömeg igazi részvétele nélkül történik. Ha az ellenzék és az MDF meg tudta volna szólítani, és meg tudta volna hívni ezekhez az akciókhoz a hallgató többséget, akkor mindezek a megmozdulások nem így zajlottak volna le – de nem is maradtak volna ennyire eredménytelenek.

Meglehet, sötét következményekkel jártak volna. Következtükben újra szovjet tankok is állhatnának a Parlament előtt, és csajkából enné a ragacsos burizst az egész ellenzék meg az MDF.

Jó, hogy nem így van? Természetesen jó. Így is akartuk. Az MDF részben éppen ennek a katasztrófának megelőzésére szövetkezett. A célkitűzésnek ez a része tehát helyes volt. Mindenekelőtt óvatosnak kellett lenni, mert az 56-os tragédiát semmiképpen nem volt szabad megkockáztatni. Csakhogy ezt a legkomolyabb nemzeti felelősségtől áthatott felismerést és történelmi óvatosságot a hatalom – akarva-akaratlan – a maga javára használta ki, illetve ebből a mérsékeltségi hajlandóságból kifejlődött valami, aminek nem lett volna szabad kifejlődnie.

Ugyanis nem lehetne semmi mást követelni, mint ennek a halálos helyzetnek az azonnali feloldását.

A hatalom tíz-tizenöt évre jelzi a gazdasági kibontakozást. Addig álnokul Churchillre hivatkozva csak könnyet és nélkülözést ígér. Ez rettentő cinizmus. Tizenöt év múlva az Alföld sok tája néptelen lesz, és tizenöt év múlva azokból a családokból, amelyek most a létminimum környékén tengődnek, páriatömeg válik, távol minden kultúrától, munkaképességtől, de benne az idegbajban, a torzult züllöttségben és az elvadult önpusztításban.