vissza a főoldalra

 2016.05.20. 

Jancsó Bodacs Károly: Gömörország magyar hangja

A város aszfalt-, betonrengetegében üvegpaloták közé ékelt sétáló utcák morajában hallik Boldi Laci klarinétmuzsikája. Örökzöld sláger, magyar tangó, nóta, népdal. A gömöri Rozsnyóról származó zenészfamília tagja Közép Európa közelebbi-távolabbi városai után Pozsonyba keveredett és utcazenészként éli pozsonyi hétköznapjait. A Hodzsa téri aluljáró Pósta utcára torkolló mozgólépcsőjénél árad a méla klarinéthang a pozsonyi délutánba. Boldi Laci klarinétján bárzene és sláger mellett vidékének, Gömörnek sajátos hallgatói és csárdásai is megélednek. Kalapos, kurta bajszos, klarinétot fúvó alakját józan gondolatvilága, szerény jelleme egészíti ki. Vidékének embere, eredeti gömöri zenész. Népzenész a szó legnemesebb értelmében. Szavait a falusi ember egészséges alázata és életbölcsessége hatja át. Értékes ember, kinek ajkáról előttünk a gömöri hegy-völgy rengeteg szülte, mondákba vesző történetek és a gömöri népélet képei elevenednek meg. Családjától, elődeitől kapta örökül a zenét, annak szeretetét. Édesapja rozsnyói kávéházi zenész. Bárzongorista. Fiát is saját lépteiben szerette volna vezetni. Erről az időszakról szóljanak Boldi barátom szavai.

Későn mentem zenét tanulni. Nyolc évesen. Sikúr néni, budapesti volt eredetileg, Liszt Ferenc tanítványánál végzett. Rozsnyón élt. Ő darabokat is írt zongorára. Etűdöket. Ki is adták néki. Nagyon tudott tanítani. Egyet, aki fölkapott zongorista volt a vidéken, ő tanított. Amikor megkezdte nála a tanulást, nem tudott elszámolni négyig és a vidék legfelkapottabb zongoristáját nevelte belőle Sikúr néni. Nekem hét évről van bizonyítványom, oszt öt évet jártam hozzá. Ugrasztott ugye, mert megtanított.

A zongorától a klarinétig egy közember számára elképzelhetetlen az áthidalás. Cigányzenész család tagjaként viszont nem is muszáj, hogy oly távol essen egymástól a két hangszer.

Hát kire szakadtam én? Apám azt mondta, olyan vagy mint nagyapád, kocsmazenész leszel. Apámnak az apja nem volt pedig kocsmazenész. Ő is városi, de hát ő is muzsikált a borozóban állandóan, meg járt lagzizni a környező falukba.

A klarinét? Hát én mindig azt akartam gyerekkoromtól. A zenészek ugye röhögtek rajtam. Nevettek rajtam. Kisgyerek voltam. Anyám beszélte, hogy feltettek a székbe, csináltak drótból klarinétot nekem, szaxafont. Azon játszottam. Én is velük fújtam. Szegény apám nem igen akarta. Azt mondta, fogol visítani mint a hegedűk. Nem szerette. Kilenc éves voltam. Anyu vette elő a klarinétot, hogy fújjam. Oszt megvettem a klarinétiskolát, kottákban ugye. Abból tanultam a klarinéton játszani. Skálákat ismertem és aszerint mentem, mert megvoltak a zongoraalapok. Azután ugye hallgattam zenét és aszerint tanultam, de hát ugye engemet is a népi zene érdekelt. 14 éves lehettem mikor mentem öregapámékkal Boldy Lajossal először már klarinéttal, de még öreg klarinétos mellett muzsikálni. Az öreg cigányok ugye nem törődtek azzal, hogy mutassanak neked valamit. Á, fenét! Figyelnem, fülelnem kellett, meg osztén ment a rádióban, vagy a tévében a Jó ebédhez szól a nóta és az segített. Onnan sokat megtanultam, azzal már jobban mentek az öregek nótái is. Oszt már később, amikor az öreg hordott, 17-18 évesen, akkor már magam mentem, nem másik klarinétossal. No de oszt ezek a népi zenék mindjárt megmaradtak a fejembe, a pásztornóták a régi hallgatók, csárdások. Tornaljára és környékére jártunk. Belye, Szárnya, Gömörpanyit, Ódalfalu, Sámfala, Kisfalud, Feled. Ez mind magyar falu volt. Bizony Gömörbe abba az időkbe, a hatvanas évekbe a falu lakosságából, ha tíz tudott szlovákul, és csak tudott, az mind tiszta magyar falu volt.

A gömöri zene ritmusában erő és szilajság. Ennek mikéntjéről kérdezem Boldi Lacit. Minek köszönhető az átható ereje. Miért más, mitől gömöri és mitől szilajabb e zene, mint a többi felvidéki magyar zene.

Szilicén voltak a nagy pásztorlagzik, juhászlagzik. Sátorba. Ugye sok nép. Bárányvágás. A szilicei pásztorok azok kutya népek.

Azok összeverekesznek. Olyan lagzi, bál nem volt, ahol azok össze nem kaptak volna. Összegyűlt a környékről több pásztorcsalád. Akkor ment a hetvenkedés, ki vagyok, mi vagyok. Mindig valami volt. Az alkohol hatására persze. Reggel fele.

Szilice, Borzova, Gombaszög, Szalóc, Vitelke, Pelsőc. A pásztorok az főleg Szilice és Borzova. Olyan ritmusba húzatták, hogy az valami kutya egy ritmus volt. Mert náluk a csárdás nem egyszerű esztamba megyen át, hogy egy-kettő, egy-kettő. Ők valahogy dupláztak. Azért, hogy jobban kifárasszák a népet vagy mi volt. Mer a melódia ment lassan és mintha a ritmus megduplázódott volna. A cigányok nem muzsikáltak duplát, csak valahogy úgy hangzott ki. Úgyhogy azzal a pásztor gyorsabban táncolt. Hogy ezzel becsapták volna a pásztor fülét? Késztették volna őt gyorsabb táncra? Hehe… Nagyapám tudott a vonóval ritmust is csinálni. Meghúzta úgy, hogy tudott nem csak melódiát, de ritmust is. Hát oszt akkor az egész zenekar egybe játszott, mert akkor a bőgős meghúzta azt az egy hangot, a brács rávágta, de valahogy úgy kihangzott, mintha dupláztak volna. És csak egy volt. Cimbalomnak elég volt egy-két hang és mintha sok lett volna. Ugye elkezdtek táncolni, hát ők képesek voltak két-három óra hosszát egyhúzomba. És a banda bírta ugye, de még ők hogy bírták, a juhászok. Kirakták apró kaviccsal azt a részt ahol táncoltak a sátor alatt, vagy kint. Kérlek szépen, azok úgy táncoltak, hogy beledöngölték a tánc végére, a földbe a kavicsot, hogy alig látszott. Ugye dobogtak a varrott csizmájukkal. Reggel volt, érdekes mikor a hajnaltüzet rakták. Körülállták a tüzet. Úgy mondták nálunk, hogy a hajnaltűz. Reggel fele. Öt óra, hat óra körül. Volt a tűz, oszt körülötte táncoltak. Nekünk meg ott kellett muzsikálni az udvarban a lagziba. Reggel megcsinálták a tüzet, oszt körülötte táncoltak a juhászok. Csak a férfiak. Lassú csárdást húztunk. És táncoltak. Azok kutya népek voltak. Jó kaja volt mindig. Bárány. Báránygulyás. Náluk a tárogatónak ott kellett lennie, addig nem lehetett kezdeni a muzsikát, míg nem futott be. Megtörtént az öreggel, nagyapámmal, hogy a tárogatós illető késett. Mondták, hogy addig ne rakjátok ki a hangszert, míg nincs itt. Majd ha befut, akkor már rakhassátok. Tárogató nélkül nem lehetett. Klarinét nem érte, csak tárogató. Főleg ott a Tornalja alatt. Hubó, Lekenye, Rimaszécs fele arra le, Felső Vályi, Alsó Vályi. Jártam az öreggel arrafele. Fiatalabb voltam, hát elvitt klarinétosnak melléje. Népi zene volt ez. Nagyapám bandája az magyaroknak húzta. Az ő vidéke volt a Szilice, Borzova, Várhosszúrét, Jólész, meg arra tovább.

Az egyik rimaszombati, aki járt nagyapámmal, az Pesten tanult idősebb Burka Sándortól. Attól tanult az öreg Attila, úgy hívták őt. Különben mesélték, hogy ezt az Attilát Lakatos Ferenc kiválasztotta három klarinétos közül, hogy majd ővele fog muzsikálni. Ő nem tudott meglenni egy helyen. Egyszer itt, egyszer ott. Vándorfajta volt. Egyszer csak kapta magát és Pestről hazament. Gömörbe. Lakatos Sándor kereste is, hogy hol van ez a Horvát Attila. Kénytelen volt magához venni egy másikat, pedig őt akarta mindjárt a Lakatos Sándor. Ő meg hazament a bolond ember. Isten nyugtassa. Otthon meg ugye felkapták a haverok. Kis szaxafonja volt neki. Egy olasz. Azt is fújta. Elkezdett lagzizni. Ugye de akkor hazavittek 2000-2500 csehszlovák koronát, vagy ilyen összegeket. Nagy pénz volt az az ötvenes években. És őt annyira szerették, hogy odaadták neki még az utolsót is. De őt nem is húzta a kávéházi zene, hanem a lagzis élet, de ez idővel sajnos nem javít a zenélésen, de ront.

Hát megvolt annak a kornak ugye a falusi lagziknak meg hagyományoknak a varázsa, mert ez élvezet volt. Attilát is biztos az nyűgözte le. Jobban érdekelte őtet, az úri zenész klarinétost, aki hazakerült Pestről. Mert ő ilyen bohó ember volt. Nem tudta volna magát lekötni. Mert ő megcsinált ilyet is ugye, hogy elígérkezett öt-hat prímásnak. Mindenkinek elígérkezett, de hát egyszerre hova tudott volna mindenhova elmenni. De nem is haragudtak rá, mert ismerték, hogy ő bohó ember. Nem ivott, nem volt iszákos, sőt nagyon korrekt ember volt. Csak ugye máma itt, holnap ott. Meggondolta magát, felült a vonatra, kiment azok után, akik kint zenéltek. Rimaszombatról, Losoncról rengetegen voltak, akik a Slovkoncerten keresztül zenéltek szerteszéjjel az országban és elment utánuk.

És a bandát nem érte sérelem, támadás, ha a mulató nép, ahogy mondod ugye, újfönn mindig csak összecivakodott?

Egy se vót olyan ember, hogy megijedt volna saját árnyékától a bandába. De a bandát nem bántották volna, azon a vidéken soha. Már amikor elmentem a feleségem nagybácsijával a tótságba. Ott már ment a provokáció. Vlachón. Dehát az öregek nem hagytak.

Nagyapámtól, a Lajostól nem hallottam dolgokat, ők ugye nem is jártak el szlovák faluba, de az ő apja, a dédnagyapámék, róluk tudom, hogy kevés olyan lagzi vagy bál volt, ahol nem volt verekedés.

Ők is netán verekedtek?

Hát ők verték ki a bált, a lagzit. Kutya emberek voltak. Ők vágták a szlovák falukba a muzsikát, aztán meg az embereket. Azért nem volt behúzva teljesen a cimbalom lába, csak egy menetre, mert ha úgy volt, hogy nekiugrottak a bandának, akkor azzal verték ki magukat a bálból. Azok nem voltak olyan cimbalmok, mint most. Azok csak otthoni tákolmányok voltak, amit a tótok csináltak maguknak. Felfordították a cimbalmot, a négy testvér kikapta a négy lábat és oszt puff-paff. Ők tótok voltak. Félcigányok voltak és tótok. Ők együtt jártak ugye muzsikálni. Hegedű, brács, bőgő, cimbalom. A négy testvér ugye. Oszt fel a tótságba jártak, ezt a tót muzsikát vágták, de három húrral a bőgőn. Fűrészeltek. Már aztán később rendesen beszéltek magyarul, mert magyar asszonyokat vettek el innen Rozsnyó környékéről, de hát a tótságba jártak. Benne volt a vérükbe. Dédnagyanyámék tősgyökeres rozsnyaiak voltak. Magyarok, cigányok. Én még ismertem dédnagyapámat. A végén megsüketült szegényke. Kezei érzéktelenek voltak. Ki voltak dolgozva. Ő is a bányán volt, de nem bent, hanem a külszínin. Ott ahol mosták a vaskövet. Csilléket kellett mozgatni neki. Kézzel. Tolta.

De így nagyon jó emberek voltak. Az ő apjuk viszont, nagyapáméknak a nagyapja, a Svicko. Úgy csúfolták, hogy Svicko. Ő kutya ember volt. Jánosík féle. Ő nem tudott magyarul, furcsán beszélt magyarul. Hát ugye ők tótok voltak. Meg mondom, ők fehér emberek voltak. A Svicko volt a Jánosík-fajta, aki megölte az asszonyt. A húszas években lehetett. Ő már öreg volt, hetvenen felül lehetett akkor. Ugye a felesége meghalt már régen. A parasztasszony. Ő pedig jóba volt egy másikkal, aki már ugye nem akart már vele. Öreg volt már, volt már vagy nyolcvan is. A nő is már vagy hatvan körül volt. Ugye öregek. Oszt már nem akarhatta a nő. A Svicko megvárta őt este tízkor mikor végzett a bányánál. Az asszony ott dolgozott, kint a mosóba, pörkölőbe. Mosóba a vaskövet mosták. Megvárta. Ő nem kérdezett sokat. Csak annyit láttak a többiek, kik jöttek a munkából, hogy megsuhogtatta a valaskát. Repült a valaska. Az asszony lefeküdt. A feje kettényílt. Kettévágta a fejét a valaskával és otthagyta. Hazament. Lemosakodott. Felöltözött ünneplő ruhába. Leült az asztalhoz. Maga elé tette a pálinkát, és oszt várta a csendőröket. Csizma. Kalap. Kalap mögött bokréta. A fehér inget begombolta. Megivott a pálinkából. Úgy is vitték el, ahogy találták a csendőrök. Elítélték. Nem kellett soká várni. Ilavára vitték. Ott halt meg. Magánzárkában. Olyanban, hogy csak ő fért bele. Állva. A fejére vizet csepegtettek. Abba meg is bolondult, és bele is halt.

A szlovák hegyi betyár és rablóvezér Jánosík mondabeli fokosforgató ereje Boldi Lacit hallgatva dédnagyapján is kimutatkozott és nem az egyetlen felvidéki történelmi figura, akinek tehetsége tapasztalható a Boldi család egyik másik tagján:

Dédnagyanyám ugye abból a családból sarjad. Anyunak az apukájának az anyja, ők tősgyökeres sajógömöriek és a Cinka Panna ugye Sajógömöri. Cinka Panna neve meg Budai, Budai Anna, mert ő Anna volt. Tősgyökeres Sajógömöri cigány család a Budai.

A többiek, a Farkas, a Ruszó meg a többi azok be vannak költözve oda a környékről.

Szóval a gömöri várúr, kastély- és földbirtokos a Zoltán gróf volt. Azért hívják Tornalján azt a Zoltán-kertet Zoltán-kertnek, ahol a Csevice is folyik, mert az az ő birtoka volt. A Sajó partjától négyszáz-ötszáz méterre folyik. Hát ez a Zoltán úr felkarolta őtet. Na ugye, így is úgy is. Nem volt olyan szépség, hogy szép cigány lánynak mondható lett volna. Egy átlag nő volt, de fiatal volt. Nem volt olyan, mint amilyennek később megfestették. Aztán kinél, hogy volt e Budapesten tanítva, mint ahogy azt össze-vissza beszélik, ugye nem tudom. Magyar nemzetibe öltöztette őtet Zoltán úr, meg az egész cigánybandát és jártak a váruraknak, kastélyuraknak muzsikálni, a magyar uraknak nemcsak Tornalján ugye, Gömörbe, de máshol is.

Sajógömörön kapáltatta Mátyás király majdhogy lefele fejjel az urakat a meredek parton a szőlőbe. Ugye ez a legenda. Ismerték egész Magyarországon a Sajógömört a Mátyás legenda miatt. És csak kenyeret meg hagymát hagyott nekik enni és ez a szőlős rész a mai napig megvan. Azzal szembe az ötvenes években az egész hegy megcsúszott. A hegy alatt ugye volt a sok falusi udvar, befele ment a szűr, istálló, tehenek, lovak, bárányok. Ha esett az eső, mentünk ki a hegyre, oszt mintha jégen mentünk volna úgy csúszott. És akkor az eső hatására az egész hegy bejött, mert ott Gömörben nem sziklás, hanem mészköves az a pala. Csúszik. Úgyhogy azért tűnt el a Cinka Panna sírja is, mert az ott volt egy kripta mellett. Ott volt a régi temető. Még anyámék beszélték. Anyu iskolába járt akkor. Oda jártak be, mint gyerekek. Ott voltak felakasztva a koporsók. Hintáztak rajtuk ugye, mint gyerekek. A kriptába ottan nem a Cinka Panna koporsója volt ugye, hanem az uraknak a koporsója. És ez a sok gyerek, ugye, mind fiúk, anyám meg ugye olyan volt, mint egy fiú, mert fiúkkal barátkozott, csak a rosszaságot csinálta. Ott kiástak valami lyukat. Azon bekerültek a kriptába. Egyszer beszélte, hogy az egyik koporsó leszakadt és hogy ott voltak a csontvázak és tele arany. Az egyik gyerek meg felkapta az aranyat, az nem ijedt meg és hazavitte. Hogy azután mi volt vele, nem tudni. A kriptát meg befalazták. A Cinka Panna emlékköve meg ott volt valahol a kripta mellett. Ott a kripta fölött jobban mondva, neki a partnak. Mikor a hegycsúszás volt, ez az egész hegy bejött. Anyu azt mondta, hogy ilyen jó fél kilométert is bejöhetett. A falunak azt a részét betemette. Majdnem a házakig jött be, úgyhogy a tehenek, állatok odavesztek, a hegy rájuk szakadt. Akkor ugye eltűntek a sírok, kripták, minden, mert ott volt a temető, a régi temető is. Azután csináltak sírt a Cinka Pannának, de ugye sokkal lejjebb. Újat. Emlékül.

Gömör. Vidék, ahol a hegy bemegy az emberhez. Majdhogynem igazolás a hegy és a Mohamed féle közmondásra. Ellenben arra is bő számban akad e vidéken példa természetesen, amikor az ember ment a hegyhez. Ezzel Laci is szolgált számunkra mondandójában:

A partizánok a háború idején ugye kutya emberek voltak. Rudnán amikor hazajött a partizán a hegyekből, a fegyverrel kihajtotta a parasztot a házából. A kulákot. Nem ment vissza a viskóba, ahonnan elment partizánnak és pedig magyar ember volt. Rudna az magyar falu. Vette a fegyvert és rájuk fogta azzal, hogy kifele, Szálasi bérencek. Valami ilyesmit mondott és elfoglalta a házat. Ilyenek is voltak a partizánok. A háború után ugye ők lettek az urak, azok, akikkel számítottak a kommunisták. Az én nagyapám meg nem használta ki ezt. Ő visszament zenésznek. Nem fogta rá egy rozsnyaira se a Spagint, amit az oroszoktól kapott. De meg volt ám a neve. Lajcsival elment a többi cigány muzsikálni. Ugye ő volt a partizán. Ő muzsikálta a bálokat. A városi hivatalba Lajcsinak adták a bálokat muzsikálni. Nagyapám nem ivott, de amikor bálba lecsúszott neki is a tizedik féldeci, akkor elsírta magát, és azt mondta – gyerek, hát mit tehettem, nekem is lőni kellett, mert ha nem, akkor én maradok ott. Oszt mint komaasszony a bálba úgy dőlt el a német a hídon.

A spagint is, amit az oroszoktól kapott nem adta le a szlovákoknak a háború után – én azt nem tetőletek kaptam, hanem a ruszkiktól és azoknak is adom vissza – mondta, és 68-ban adta csak az oroszoknak, amikor bevonultak Csehszlovákiába. A háború alatt Rozsnyó magyar vidék volt mind. Mindkét nagyapámnak Miskolcra kellett volna rukkolni, de akkor ők is ott végeztek volna a Don-kanyarnál. Ugye hát ott a ruszki kaszálta a magyart, akár parasztember a gabonát, úgy nem biztos, hogy itt lettem volna most. Az apai nagyapám nem rukkolt be a magyar hadseregbe, felment a hegyekbe. Partizánokhoz csatlakozott. Kvityinszki szovjet tiszt, úgy hiszem ezredes, alatt voltak beosztva. Arra fel a hegyekbe működtek Rőce, Tiszóc, Murány, fel Breznónak, oda a tótságnak. Ott kaszálták a németet a fiúk. Rőce fölött a Kohút hegyre a németek nem igen merészkedtek, mert azt mondták, hogy ott még a fa is lő.

Tóth Józska rozsnyai magyar ember volt. Partizán. Nagyapámmal voltak a hegyekbe. Amikor elfogták a németek, megkínozták. A történelem úgy tartja, hogy élelemért ment, akkor kapták el. Nő után ment. Nem a feleségéhez. Akkor fogták el. Megkínozták ugye, árulja el, hol a partizánok. Letépték körmeit kezén, lábán. Újságot égettek a lába ujja közt, de nem vallott. Majd Rozsnyón fellógatták, egy fára a téren, ami a kommunistákat is túlélte és most vágták ki csak ebbe az időbe. Vigyázták a testet ugye el ne vigyék. Ott volt elrettentésnek. Volt egy rozsnyai cigány, az este levágta onnan. Hát cigány volt, lopni tudott, oszt ellopta a halottat. Hehe. Elvitte vissza a partizánokhoz. A hegyekbe. Nagyapám ott látta. Ő mondta, hogy volt a dolog a Tóth Józskával.

A zene Gömörben szilaj, mint a táltos paripa. Frissen izzó parazsat prüszkölő varázslat. Hallgatója rideg hegyek erdőzuhatagának hideg ködét hordozza magában. Hangzott azon zenészek kezén, kik a hegyből követ morzsoltak. Kik zenéjéből lagziban új élet, kezükből pedig olykor halál született. Ez éltette és emésztette a gömöri zenét, gyúrta, őrölte, gyalulta kérlelhetetlen ritmusúvá. Kérlelhetetlenné, olyannyira hogy a gömöri lét a halált az élettel e zenében pörölyözte eggyé.