vissza a főoldalra

 

 

 2016.05.20. 

Még most sem tudjuk, hány áldozata volt a kommunista megtorlásnak

A VERITAS vitaestje az ’56-os megtorlás kutatásairól

Máig nem tudni, hányan estek áldozatul Magyarországon a kommunista megtorlásoknak, a kérdést kutatók előtt pedig komoly akadályok tornyosulnak – hangoztatták a VERITAS Történetkutató Intézet május 3-ai beszélgetésének résztvevői. Szakály Sándor, az est moderátora közölte, olyan témát választottak, mely szorosan kötődik a 60 évvel ezelőtti történtekhez, 1956 forradalmához és szabadságharcához. Többen feltehetik a kérdést, miért is kell kutatni a kommunista megtorlásokat? Hiszen elég csak megnézni, ki volt a két oldalon. De a helyzet nem ennyire egyszerű – mondta a főigazgató. Lehet-e azt mondani, hogy mára tudjuk azt, hogy nem a harcokban elesetteknek, hanem a megtorlás áldozatainak mennyi számuk, ráadásul akkor, mikor bizonyos személyeket köztörvényessé tettek, hogy másként mutasson a statisztika?

Földváryné Kiss Réka elmondta, hogy egy tanulmányt készített angol nyelven, melyben a megtorlás kutatása volt az egyik feladat. A kollégák írásait olvasva nagyon érdekes adatokra bukkant. Ö. Kovács Józsefék írtak a kollektivizálásról, s ennek kapcsán leszögezik azt, hogy milyen érdekes; a diktatúra állami erőszak politikájáról sokkal több tanulmány született az ’50-es évekről, mint ’56-ról. Azt is írják, hogy 56’után a magyar társadalom alapvető tapasztalata volt az állami erőszak. Ez egy tömeges tapasztalat volt mind a megtorlás, mind a kényszerkollektivizálás idején. Ahhoz képest, hogy ez milyen fontos, kevésbé szerepel nem is a kutatásokban, hanem a társadalmi diskurzusban. Arra mutatnak rá, hogy a kádári emlékezet-politika egyik lecsapódásáról volt szó. Kádárék a Rákosi-féle erőszakot nagyították föl, míg saját gaztetteiket tabusították. Ez pedig látensen megmaradt még most is sokak gondolkodásában. A megtorlás áldozatainak számáról csak nagyságrendeket tudunk. Többen kutattak, „nem kell azt mondani, hogy ez elmúlt 25 évben semmi sem történt, de a nem történtek meg a finomítások, a részkérdésekre nem derült fény, és éppen ezért kezdtünk meg 2014. decemberében egy közös kutatást a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Kúria és a Legfőbb Ügyészség égisze alatt. A VERITAS részéről Zinner Tibor vezetésével munkacsoport dolgozik a RETÖRKI –s kollégákkal, M. Kiss Sándor vezetésével, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár teljes levéltári hálózata, és ennek egyik részkutatása pontosan erre a kérdésre igyekszik választ adni, mert azt sejtjük, hogy főleg vidéken, az első időszakban, nagyon sok olyan ügy volt, melyben ’56-os cselekmények miatt ítéltek el embereket, de köztörvényesített orgazdaság, társadalom tulajdon elleni kilengések, vagy éppen gyilkosságok miatt. Ezeknek szisztematikus felmérése még nem történt meg.”

Zinner Tibor pesszimista hangvételt ütött meg. Szerinte lehetnek remények, ám alapvető kutatásokat nem végeztek el. Nem tisztázottak az alapvető emlékezetet politikai kérdések, nem seperték ki Augiász istállóját. A kádári megtorlást 1956. december 15-étől a miskolci lőtéren végrehajtott kivégzésekkel szokta történetirodalom jelezni. Gerő Ernőt Kádár János követte a Magyar Dolgozók Pártja élén, és az ’56. október 24-én elrendelt statárium következményeként, Kádár az MDP első számú vezetőjeként számos ember kivégzésére adott utasítást, vagy közvetlen bírósági utasításokra, aminek papíranyaga töredékesen maradt fenn, vagy éppen Gyurkó Lajos első kecskeméti működése idején. Gyurkó tábornok, aki az 1956-os forradalom idején és utána több alkalommal adott parancsot tüntetők elleni fegyveres támadásra, beleértve a repülőgépekről leadott sortüzeket is. Ezzel több tucat ember halálát és százak megsebesülését okozta. Nevére különösen Tiszakécskén, Kecskeméten, Kiskőrösön és Egerben emlékeznek. „Első kérdés, hol és mikor kezdődik a kádári megtorlás?” A második ugyanilyen emlékezet politikai anomália, hogy 1989. július 16-án 232 ember nevét olvasták föl, akik a forradalom és a szabadságharc áldozatai voltak. Ez a szám közmegegyezés alapján lecsökkent 228-ra. De az első semmiségi törvény, amit 1989. októberében fogadott el a parlament, az akkori politikai aritmetikának megfelelően, csak a politikai, és államellenes ügyekben mondta ki a semmiséget, és mindazokra, akiket köztörvényes vádakkal marasztaltak és ítéltek el, nem semmisítette meg a jogszabály az ő esetükben az ítéleteket. És egészen Dávid Ibolya igazságügyi miniszterségéig kellett várni, hogy az ún. Lex Tóth Ilonával kimondták a semmiséget. Amíg viszont az első semmiségi törvényhez kárpótlást csatoltak, a negyedik semmiségi törvényhez a kárpótlást nem hozták szinkronba. Tehát Augiász istállójában újabb sérelmet szenvedtek el azok, akiket köztörvényes cselekmények miatt ítéltek el. Az első semmiségi törvényeket azok a bíróságok állították ki, amelyek a jogerős ítéleteket hozták. Miután ez a köztörvényesekre nem vonatkozott, így mindazok, akik beadták a kérelmüket 1990. október végétől, az első fokú bíróságok azt állapították meg, az illetővel kapcsolatban azt állapították meg, számára nem jár semmiség. A Legfelsőbb Bíróság pedig helyben hagyta az első fokú ítéletet. „Erre az anomáliára a mostani kutatásoknál jöttünk rá, s ezért írtam levelet a Kúria elnökének, s úgy tűnik, ebben a kérdésben módosítják a negyedik semmisítési törvényt még október 23-ai előtt. Amit most elmondtam az, nem arra utal, hogy béke van az olajfák alatt, hanem a helyzet eléggé tragikus mind a mai napig.

Szakály Sándor arra volt kíváncsi, hogy léteznek-e olyan levéltárak, amelyek nem nyílhatnak meg ebben a témában a kutatók előtt. Erre Földváryné Kiss Réka azt felelte, mindig vannak új források, nemrég pedig a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közel 10 ezer oldalnyi irat titkos minősítésének a törlésére tett javaslatot a napokban a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnak. Az iratokból fény derülhet a hadsereg politikai irányításának történetére csakúgy, mint például a sorkatonák és a politikai tisztek közötti viszonyrendszerre. Nekünk lehetőségünk van tehát arra, hogy ezeket a még minősített iratokat áttekinthessük, és javaslatot tudunk tenni a minősítés törlésére. Ez történt most meg a katonai állambiztonsági iratokkal az 1950 és 1964 közötti időszakra vonatkozóan. A politikai tisztek tevékenységének feltárása mellett a honvédség és a honvédelmi minisztérium forradalom utáni átalakításának körülményeit szeretnénk tisztázni. Azt is megtudjuk a kutatásokból, hogy milyen végzettséggel kerültek be a megtorlógépezet emberei, s milyen volt a karrierpályájuk 1956 előtt. Túlnyomó részük 1945-től a politikai rendőrég tagjai voltak. Tehát, akik 1956-tól a megtorlásokat levezényelték, az ÁVÓ-n, vagy az ÁVH-án szocializálódtak. Az is érdekes, hogy mi lesz ezeknek az embereknek a sorsuk a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakban a sorsuk. Legtöbbjük középvezetői státuszt kaptak. Ferencsik József például, aki a forradalom idején harcolt a felkelők ellen, majd 1956. október 30-tól a Szovjet Hadsereg oldalán vett részt a harcokban, és a Nagy Imre-per egyik kihallgatója, a HUNGEXPO egyik vezetője lett. Az a Gerő Tamás őrnagy pedig, aki szinte minden vizsgálati ügyben részt vett, egy műkereskedő vállalatnál lett vezető. Az is lényeges, hangsúlyozta az elnök asszony, hogy a vidéki megtorlás miként érintett egy lokális közösséget. Azt is meg kell vizsgálni, hogyan lehet azokat a forrásokat értelmezni, amiket a rendőrség, bíróság hagyott ránk. Mi ebből dolgozunk, és meg kell állapítunk a források hitelességét. A Tóth Ilona-peranyagból például csak nagyon áttételesen lehet megállapítani, hogy bennünk kényszerszülte vallomások vannak. És vannak, akik ezeket a mai napig elfogadja hiteles vallomásként.

Zinner Tibor szerint a helyzet még rosszabb. A kényszerről van szó, ami ebben az esetben nem azt jelenti, hogy valakit megkínoznak. A technika lényege: ki milyen vallomást tesz a vád tanújaként egy ügyben, hogy utána az illető ügyében milyen ítélet szülessen. Ennek soha semmilyen dokumentumával nem találkozunk. 1956. decemberében sikerült 14 találni olyan embereket, akik alkalmatlanok voltak arra, hogy az egykori ÁVH-ból az új politikai rendőrség munkatársa legyen. Ami utána ezen a folyamaton végigmegy, az nem más, mint az „elbocsátott régió” válasza arra, hogy megbukott a rendszer, a párt ökle eltűnt a süllyesztőbe, s ezért ez a 14 ember kegyetlen módon revánsot vett. Komoly problémát jelent Zinner szerint, hogy Biszku belügyminiszter utasítására 388 emberrel szemben, akik a ’45 előtti korszakban különböző pozíciókat töltöttek be az adminisztratív területen – csendőrség, büntetés végrehajtás, rendőrség, honvédség állományában – új eljárásokat indítanak. Ezen emberek többségét korábban már elmarasztalták, s 1956 után közülük 26-ot kivégeznek. „Ők a kádári megtorlás áldozatai? Említetjük Kristóf Lászlót, aki tizenkét társával (csendőrnyomozók, politikai detektívek, rendőrök) együtt 1959-ben állították bíróság elé. A koncepciós perben valamennyi vádlottat bűnösnek mondták ki emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése által elkövetett háborús bűntettben. Kristóf Lászlót és két társát halálra ítélték és kivégezték, a többiekre súlyos börtönbüntetéseket, mellékbüntetésként pedig vagyonelkobzást és - az életben hagyottakra - állampolgári jogok gyakorlásától való eltiltást szabtak ki. A Legfelsőbb Bíróság most kimondta: Kristóf Lászlót alaptalanul ítélték el 1959-ben Ságvári halála miatt. Ebben az időszakban végezték ki Palotás Ferencet, akinek esetében nem lehetett elindítani új ügyet, mert nem volt hozzátartozója, aki felülvizsgálati indítványt nyújtott volna be. Holott Palotást egyetlen okért végezték ki, mert a vád egyik tanúja volt Kádár 1951-es perében. Zinner hangsúlyozta, hogy nem csupán ünnepelni, és emlékezni kell, de folyamatosan beszélni is a történtekről, megemlítve, hogy az 1956-ot követő perek során 1945 előtti ügyeket is elővettek; ennek a célja is az volt, hogy „a politikát alá lehessen támasztani” Az iratok kutathatóságáról szólva úgy fogalmazott, „mindent ideadnak nekünk, a kérdés csak az, mi is az a minden”, hiszen az 1980-as évek végén előfordult, hogy érintettek maguk dönthették el, mi maradjon személyi anyagukban.

 

Medveczky Attila