vissza a főoldalra

 2016.05.27. 

Aich Péter: Statisztika, avagy hogyan lettem szlovák

Nem, mintha szégyen volna, de egy nemzetiséget vállalni nem egyszerűen statisztikai adat: ez hovatartozás, kultúra, hagyomány, otthon. Azt mondogatta az apám, hogy a statisztika a pontatlan számok pontos összege. Igaza volt, erről lépten-nyomon meggyőződhetünk, a művelet működési területe végtelen. Minket, Szlovákiában élő magyarokat az egyik legérzékenyebben érintő statisztikai adat kisebbségünk létszáma. Hányan vagyunk? S ez a végső összeg minek alapján derül ki? Mert csalni mindenütt és mindennel lehet. A statisztikával szintén. Még akaratlanul is.

Történt, hogy címváltozást kellett intézni. A hivatalnok bepötyögtette az új adatokat, és átnyújtotta a kinyomtatott lapot, hogy ellenőrizzem. Akkor tudtam meg, hogy szlovák nemzetiségűként tartanak számon. A hivatalnok szabadkozott, ezt ő így kapta a felsőbb helyről, befolyásolni nem tudja, de ha bajom van ezzel, menjek az anyakönyvi hivatalba, ott talán tudnak segíteni.A furcsa az egészben az, hogy manapság már sehol sem írják ki a nemzetiséget, semmi iraton, mivel ez mindenkinek privát ügye, mindenki egyénien dönti el. Régebben az iskolai bizonyítványon is rajta volt, meg a személyazonossági igazolványban is, én pedig mindenkor és mindenütt magyarként szerepeltem, mást sosem állítottam magamról.

 SZÓVAL AKKOR MOST HOGYAN KERÜLT IDE EZ A TÉVES ADAT?

 Meglehet, az egész csupán holmi adminisztratív tévedés, amit fölösleges figyelembe venni. De valóban így volna ez? Ha egy orvos véletlenül elírja a diagnózist – az ugye más? Az ilyen, nemzetiséget érintő, eléggé érzékeny elírást miért tartanánk elnézhetőnek? Mert nem azon múlik? A diagnózis sem lesz más, ha tévesen állapítják meg, csak abba éppenséggel bele lehet halni.

 Vajon hány emberrel történt meg ilyen? Hányan lehetnek, akik ezzel nincsenek is tisztában, mert tudtukon kívül „kinevezték”? Mert hiszen én sem szembesültem volna vele, ha nem kerül sor lakcímváltozásra. Akivel ez megtörténik és tudomást is szerez róla, vajon nem egy kézlegyintéssel intézi el, gondolván, hogy emiatt még nem lesz belőle szlovák? Nem, mintha szégyen volna, de egy nemzetiséget vállalni nem egyszerűen statisztikai adat: ez hovatartozás, kultúra, hagyomány, otthon. Attól, hogy a hivatalokban mindent csak szlovákul lehet intézni, még nem lesz senki szlovák – hacsak maga el nem fogadja ezt a változást.

 Nem mellékesen, szorosan összefügg ez az iskolával. Magyar szülők gyerekeinek magas hányada szlovák iskolába jár – gyakran eléggé érthetetlen és irracionális indoklással. És a szlovák iskolában aztán (véletlenül, automatikusan, jóindulatúan, tévedésből…) elkönyvelik szlovák nemzetiségűnek, s ez aztán rajta ragad. Hányan ellenkeznek ilyenkor?

 AZ ANYAKÖNYVI HIVATALBAN KIDERÜLT: A TÉVES ADAT TÉNYLEG „VALAHONNAN FÖNTRŐL” ÉRKEZETT.

 Rejtélyes ez, vajon mi a háttér? Adminisztratív blődség, hivatalnoki figyelmetlenség, hanyagság, vagy egyszerűen “bevett” fölfogás volna ez, amolyan beneši hagyományként, hogy ami Szlovákiában van, az eleve (és visszamenően is) automatikusan szlovák? Hát kérem, lehet tippelni.

 Csakhogy a statisztika nem egyszerű hivatalnoki adat, ami nem lényeges, még nemzetiségi kérdésben sem. Tudjuk: a nemzetiség arányától függően lehet például a helység nevét a nemzetiség nyelvén kiírni (a vasútállomáson már nem, az ég tudja, miért).

 A másik lényeges probléma ezzel kapcsolatban, hogy az ilyen „átnemzetiségesítést” gyakran el is fogadjuk. Ám az én hátamon ne gyártsanak hamis statisztikát. Ki tudja, miféle fogásokat alkalmaznak még ilyenkor. Ez akkor is elfogadhatatlan, ha nem szándékosan történt.

 Ha valaki cigányokat emleget romák helyett, a nagy demokraták fölhördülnek, mert hogy rasszizmus, xenofóbia és még ki tudja, mi minden. A magyarokkal viszont bármit lehet? Aki cigány, ne szégyellje, legyen rá büszke. Én pedig magyarságomra vagyok büszke, és nem szeretném, ha ezt bárki bármilyen oknál fogva megkérdőjelezné.