|
 2016.05.27.
A művelt nő
boldog és boldogít
Koós Ferenc: A nőnevelés helyzete a reformkorban
Dr. Koós Ferenc,
a szigetszentmiklósi Batthyány Kázmér Gimnázium nyugalmazott
igazgatója, a Százak Tanácsa tagja, az iskolát támogató
School Invest Alapítvány akkreditált nyelvvizsgahelyének vezetője
számos neveléstörténeti munkát szerezett, és ebben a témában
több előadást is tartott, így a Csurka István által alapított
Bocskai István Szabadegyetemen is. A reformkor „előestéjén”,
1821-ben Szép Jánosnak, a Tudományos Gyűjteményben jelent meg
cikke Elmélkedés az Asszonyi Nem Taníttatásáról címmel.
Ebben leírja, hogy „Testi és lelki, vagy elmebeli tehetségökre
nézve nem alábbvalóak az asszonyok a férfiaknál”, hiszen
megvan bennük az értelem, az akarat és az emlékezet. Kétségtelen,
hogy e három tulajdonság nagyban elősegíti az ismeretszerzést,
vagyis a tudományok befogadását. Majd így folytatja Szép János:
„anyaként éppen szükségesek a’ tudományok az
asszonyoknak.” Ennek indokát könnyű belátni, hiszen nem
mindegy, hogy a gyermekét felnevelő asszony mennyire művelt. Szép
János harmadik érve a nőnevelés mellett, hogy azáltal az ország
hasznos tagjai lehetnek. Kimondja: a jogok mindenkit megilletnek
az ismeretszerzés terén is. Tiltakozik az ellen, hogy az írók
inkább a nők hibáit, vétkeit vetik papírra, s alig dicsérik
őket.
Ám Szép János
álláspontja abban konzervatív, hogy nem akar női papokat,
tisztviselőket, orvosokat, mesterembereket látni. A felsorolt
foglalkozások többsége sokáig a férfiak privilégiuma volt,
mert egyetem kellett hozzá. Ez változott, kivéve a papságot a
katolikusoknál. Kultsár István szintén akkortájt írt A Leánykák
házi neveléséről. E műben ír az egészségnevelésről, azon
belül a testmozgások szükségességéről. Ismerjék a közrendű
nők a varrást, a kötést, a hímzést, a főzést, a ruha tisztán
tartását. Csak így mutathatnak példát a cselédeknek. Ezek
mellett szükséges még a tiszta kézírás, az értelmes levelezés
és a számvetés. A vélemények színekben gazdag palettája
alakult ki: voltak, akik az otthoni nevelés előnyeit ecsetelték,
míg mások az anyanyelven oktató nevelőintézetek felállítását
sürgették. Akadtak olyan hozzászólók, akik azt bizonygatták,
hogy a magasabb műveltség nem akadályozza meg az asszonyokat
hagyományos (háziasszonyi és anyai) kötelességeik ellátásában.
Néhány szerző úgy látta, hogy szükséges a nő magasabb képzése,
de csak azért, hogy méltó szellemi társa, beszélgetőpartnere
lehessen férjének. Egy anonimitást választó szerző azoknak a
tudományoknak a körét is megvonta, amelyek a nők számára
hasznosak lehetnek. Ide tartoznak a természettudományok és a
filozófia. A vita egyik résztvevője, Takács Éva nemzeti
szellemű nőnevelő intézetek felállítását sürgette a
nagyobb városokban. Olyan internátusok létesítését tartotta
szükségesnek, ahol kellő gondot fordítanak az elme kiművelésére,
a szív formálására és a művészi ízlés kialakítására. A
tudományokból annyit sajátítsanak el a leányok, hogy képesek
legyenek az önálló gondolkodásra, meg tudják ítélni tetteik
jó vagy rossz oldalát.
A
nőnevelés kérdéseivel foglalkozó korabeli magyar szerzők írásai
arról tanúskodnak, hogy az álláspontok ugyanolyan sokszínűek
és differenciáltak voltak, mint a „művelt Nyugat” országaiban.
A két végpólus itt is felfedezhető: voltak, akik megelégedtek
a lányok háziasszonyi-édesanyai szerepre való felkészítésével,
illetve az ehhez társuló minimális ismeretkörre korlátozódó
elemi oktatással. A másik végponton szerepel az a néhány
szerző, akik a nők számára a magas szintű elméleti
ismereteket is közvetíteni kívánták, és ennek révén el
tudták képzelni a család zárt köréből való kilépésüket,
társadalmi önállósulásukat is. E két sarkpont között az
egyéni felfogások és vélemények sokszínű kavalkádja kapott
helyet.
A magyar reformkor
jeles írója, politikusa, Fáy András szívesen foglalkozott a
gyermeknevelés – és ezen belül a leánynevelés – elméleti
és gyakorlati kérdéseivel. A nők helyzetével és nevelésükkel
kapcsolatos nézeteit részletekbe menően fejti ki 1841-ben írt
könyvében, amely a Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban
címmel jelent meg. Fáy András a gyakorlatban is bizonyította,
hogy a tehetséges, de alacsony sorból származó leányok –
megfelelő nevelés esetén – magasabb szellemi tevékenységre
is alkalmasak. A hibás nőnevelés okait Fáy András a gáláns
francia stílus terjedésében véli felfedezni. Rousseau-hoz
csatlakozik, amikor azt írja, hogy a nő világi hivatása kettős:
boldog legyen és boldogítson. Boldog pedig akkor lehet, ha sorsával
megelégszik, teljesíti gazdasszonyi és anyai mivoltából fakadó
kötelességeit, és nem feledkezik meg „polgári viszonyaiból”
adódó kötelmeiről, magyarságáról, anyanyelvéről sem. Fáy
András szerint a nő „túlműveltsége” éppoly káros, mint
teljes műveletlensége.
Brunszvik Teréz
(1775–1861) nemcsak az első magyar kisdedóvó intézet megalapítása
fűződik, a grófnő behatóan foglalkozott a hazai nőnevelés
fejlesztésének kérdéseivel is. Hagyatékában fennmaradt egy kézirat,
amely a „Nőképzés és nőnevelés” címet viseli. Ebben
tulajdonképpen Fáy András 1841-ben megjelent művével
vitatkozik. A nők hivatásának, egyenjogúságának megítélésében
sokkal radikálisabb felfogást képvisel, mit Fáy András. Iróniától
sem mentes, érzékletes stílusban festi le kora elmaradott társadalmi
viszonyait, amelyek között a nőknek „négy fal közé zárva”,
„rossz háznép fölött őrködve” kell uruk harisnyáját
foltozniuk, míg férjeik „szellemi alkotások minden gyönyörűségében
tobzódva” élik nagyvilági életüket. A Protestáns Egyházi
és Iskolai Lap 1844. évi 19. számában jelent meg szerző nélkül
egy kéthasábos írás Terv és fölhívás egy magyar nőnevelőnéket
képező nevelőintézet felállítására címmel. Koós Ferenc
szerint ez is Brunszvik Teréz munkája. Megállapítja, hogy ahol
népnevelők nincsenek, ott népnevelés nem képzelhető el. A
legfontosabb cél a szerző szerint felébreszteni a lelkeket, s központosítani
az erőket, hogy a magyar anyák nevelési gondjaira magyar lelkű,
vallásos, képzett „nevelőnék” segítsék.
Erdélyben, melyet
akkor külön kormányoztak – ne feledjük el a 12-dik pontot
– Farkas Dániel, Alsó-fehér vármegye aljegyzője írt leányiskolák
számára könyvet. Ő a tanítást a leányiskolában három évre
osztja be. Meg is mondja, miért: mert szegények az emberek, kevés
az iskola, és a művelődés iránt kevesen fogékonyak. Az első
évben a természetismeret és az elemi számtan a tananyag. A második
évben tananyag a „tudomány haszna”. Ezt követi az embertan,
egyes országok ismertetése, s a népszokások. A harmadik év
tanagya az erénytan és a vallástan, a festés, rajzolás, írás.
A követelmény: a nőknek a társadalomban boldogulniuk és
boldogítaniuk kell. Tehát a művelt nő boldog és boldogít,
majd művelt gyermeket nevel. Az eddigiekből is kitűnik, hogy
Magyarországon a XIX. század első felében a nők helyzetével
kapcsolatos elvi álláspontok, a nőnevelésre vonatkozó elképzelések
és az ezekből eredeztethető leánynevelő intézeti programok
ugyanolyan sokszínűek voltak, mint Európa más országaiban.
Dr. Koós Ferenc könyvében rámutat, hogy a magyar reformkor a
felébredt nemzet kora, melyben a nevelés fontosságát
legnagyobb gondolkodóink kiemelten fontosnak tartották.
(Koós Ferenc: A nőnevelés
helyzete a reformkorban. Balaton Akadémia Kiadó, 2010.)
M.A.
|
