|
2016.05.27.
Csurka István:
Kommunikációs háború
Ezeket a
jegyzeteket 1987 végén kezdtem írni Győri Béla felkérésére.
Előzőleg oldották fel eltiltásom, de nem keresett meg senki,
nem rohantak meg a szerkesztőségek munka ajánlatukkal. Akkor már
utána voltunk az első lakiteleki Találkozónak és javában
szerveztük az MDF-et. Az irodalmiból keményedő politikai küzdelem
lett, a hatalom számon tartotta minden lépésemet és én is számon
tartottam azokat az embereket, akik vették a bátorságot, hogy a
hallgatólagos rosszallás ellenére - ami esetenként veszélyesebb
lehetett rájuk nézve - megkerestek. Számot tartottak rám, mint
íróra.
Mert úgy
kezdtem jegyzetírói szereplésem. Noha már politizáltam.
Ezt a hangütést
soha nem igyekeztem megváltoztatni. Akármennyire is aktuális
volt az a kérdés, amelyhez hozzászóltam, az írói megközelítést
soha nem adtam, nem adhattam fel. Emiatt sokan megszóltak később.
Írásaim,
hangom, indulataim sok ellentétes érzelmet váltottak ki. Ennek
örülök, mert az volt a célom: írói szóval buzdítani, védeni,
nagyobb részvételre és cselekvésre bátorítani azokat, akik a
nagyon nehéz esztendőkben is kívül és alul maradtak és
ostorozni, leleplezni azokat, akik ugyanennek a küzdelemnek a vámszedői
voltak és azok ma is.
Azt hiszem,
nyugodt lélekkel tárhatom most az olvasó elé ebben a formában
is elhangzott gondolataim, mert így ellenségeim és barátaim
egyaránt láthatják, hogy mennyire egyszerű dolog mindez: egy
ember él a megszerzett szabadsággal és azt mondja, amit gondol.
Ettől egy-egy pillanatra védtelenné válik, de ez a védtelenség
erőnek bizonyul később.
Haditudósítók már
az első világháborúban is működtek. A közvélemény félrevezetése
és a hadihelyzet kellemetlen tényeinek letagadása, avagy a
sikerek felnagyítása is elkezdődött már akkor... A második
világháborúban a hazudozás, a propaganda esztelenségig fokozódott.
Azóta a hidegháború kisebb-nagyobb helyi háborúiban egyetlen
egyszer sem fordult elő, hogy a felek veszteséglistája egyezett
volna. A hazugság napi paranccsá vált.
Ebben a mostani háborúban,
amelyet egyelőre nem merünk sorszámmal ellátni, mert a következő
sorszám évek óta itt van a fejünk felett, mint a végzet a görög
sorstragédia hőseinek a feje felett - ebben a mostani háborúban
a kommunikáció minőségileg más szerepet játszik. Ezt talán
feljogosít bennünket arra, hogy ezen egy kicsit elgondolkodjunk.
Ez a háború
azzal kezdődött, hogy az USA elektronikus harci eszközökkel
megsemmisítte az ellenség tájékoztatási és tájékozódási
központjait. Megbénította és összezavarta az észlelő
berendezéseket, a radarokat és lehetetlenné tette a belső összeköttetést.
Irak a támadás előtti órákban nem látott és nem hallott,
legfeljebb képtelen látomásai lehettek nagy vezérének jóvoltából.
De
kommunikációs háború volt ez már jóval előbb is, hiszen a
világ közvéleményét fel kellett készíteni a háborúra. El
kellett fogadtatni az emberekkel, hogy ezt a háborút meg kell vívni,
mert nincs megoldás. Ez is megtörtént.
Harmadszor azért
kommunikációs háború ez, mert állandó helyszíni közvetítéssel
folyik. Egyenes közvetítés van a háborúról. A tévénézők
milliárdjai élőben nézhetik a halált. Ilyen még nem volt.
Ebben csak az a félelmetes, hogy a következő háborúban már
nem azt fogja kifogásolni a tévénéző, hogy miért folyik a vér,
hanem hogy milyen a közvetítés színvonala, és azon lesz felháborodva,
ha a tudósító lemarad egy halálról.
Ugyanekkor
egy másik háború is folyik a világ egy másik pontján,
ugyancsak egyenlőtlen feltételek között, ugyancsak a kommunikáció
megbénításával. Hírt, képet és adatot és hamis adatot
ugyan onnan is kapunk, azt azonban a sok élőbeni halál-közvetítés
nem tárja fel, hogy hogyan lehetséges újra egyszerre két háború,
és mi köztük az összefüggés. Az eltömött agyú emberiség
mintha képtelen volna az oksági összefüggésekig eljutni,
mintha végül is teljesen ki volna szolgáltatva a tömegkommunikációnak.
Látjuk, hogyan
tapossa el a tank az embert, látjuk a bomba-krátert, a fröccsenő
vért, a startoló nehézbombázót, de nem jutunk el az összefüggésekig.
Miért?
Az
élő közvetítés csak a jelent mutatja. Szaddam Husszeint,
amint imaszőnyegére térdepelve háromszor meghajlik Mekka felé,
és imája után elkezdi átkozni a Sátánt, George Bush amerikai
elnököt. Ez ellen a barbár alak ellen kell ezt a félelmetes
hadigépezetet felvonultatni? Dehát hogyan volt lehetséges, hogy
ekkorára nőhessen ez a kétségtelenül személyiségi zavarban
szenvedő Kalibán? Amikor ilyen tájékoztatási lehetőségek
vannak a fehér ember, a művelt ember kezében. Ennek a barbárnak
valahogyan el kellett jutnia a veszélyességnek erre a fokára.
Vajon azoknak a köröknek a támogatása nélkül, amelyek most
el fogják pusztítani, eljuthatott volna?Erről senki nem akar
tudni semmit.
Hát,
ez az ember olyan buta, önfejű, megszállott, hogy ezt egy közepes
képességű KGB-s illuzionista is az orránál fogva tudhatta
vezetni. Egy CIA-showman pedig még filoszemitát is csinálhatott
volna belőle. De, hogy el lehetett volna tenni láb alól, az
biztos.
Hogyan lehet, hogy
a világ számos pontján ilyen barbár gyilkosok uralkodnak és
kapják meg a minden eszközzel rendelkező hatalmak támogatását
egészen addig, amíg szükség van rájuk.
És ugyanakkor
hogyan lehet az, hogy más vezetők, akiknek emberségéről, jószándékáról,
tisztaságáról a világ meg van győződve, elvéreznek azok kezétől,
akik tegnap még e barbárokat támogatták.
Csöppnyi
népek vívnak igazságos harcot fennmaradásuk érdekében és a
művelt világ, amely élőben fogyasztja a halált - tehetetlen.
A nagy porondon egyszerre múlik ki a barbár gyilkos és a népét
szolgáló humanista politikus.
Valami
baj van a kommunikáció tisztaságával is, ha mindez bekövetkezhet.
És itthon? Itthon
már az a háború dúl, amivel Szaddam Husszein - reméljük -
csak fenyegetőzik. A magyar társadalom tudata részben már el
van gázosítva a saját tömegtájékoztatása által. Betű- és
szövegháború, hang- és képháború folyik azért, hogy a
magyar társadalom ne tudja meg, mi történik és mi történhet
vele, hogy ne fogadja el azt a sorsot, amit a saját érdekében
el kellene fogadni, és ne tehesse tisztába a saját történelmét.
Magyarországon
kis piszkos sajtó-harcok folynak. Tavaly ősszel, miközben nem múlt
el nap, hogy ne jelent volna meg valami arról, hogy van-e
antiszemitizmus Magyarországon, s ha van, kik gerjesztik,
jelentkezett a nyilvánosság előtt egy asszony, egy történész
felesége azzal a sérelmével, hogy őt korbáccsal arcon vágták
azért, mert a férje írt és nyilatkozott az antiszemitizmus
terjedése ellen. Majd azt is állította, hogy az ablakán át
megszúrták ugyanezen okból. A bejelentésnek hatalmas
visszhangja támadt, aláírásgyűjtés indult, értelmiségiek
tiltakoztak az antiszemita brutalitás feltámadása ellen. A közvélemény
előtt megrajzoltak egy fantomképet, a magyar nacionalista, az úri
betyár terrorista képét, aki védtelen asszonyokat szurkál,
mert a felbujtók, a populista írástudók erre bujtogatják. Az
ügy mellé odaállt a Nyilvánosság Klub nevű egyesület,
amelyet eredetileg állítólag azért szerveztek, hogy őrködjék
a tájékoztatás tisztasága felett.
Most
kiderült, hogy az egész szemenszedett hazugság. Az asszony
beteg, a korbácsos magyar fasiszták nem léteznek, az ablak,
amelyen át állítólag beszúrtak, öt méter magasan van. Közben
azonban a történész elmondott egy csomó mélyenszántó elemzést
a magyar nacionalizmus terjedéséről, veszélyességéről és a
jóérzésű emberekben talán kialakult valami bűntudat is. A történészben
nem alakult ki bűntudat, pedig történész létére a saját
feleségét nem ismeri.
Az
elenyésző taglétszámú Nyilvánosság Klubot azonban még
mindig a sajtóetika bástyájaként tartják számon.
Mi
ez, ha nem egy piszkos háború? Háború a magyarság ellen.
Itt, most a tömeg
fegyvertelen, és ő van kiszolgáltatva ennek a gépezetnek,
amelyet eltart.
Az Öböl-háború
kimenetele nem kétséges. Sajnos, a Balti háborúé sem.
A magyar tájékoztatási
háború azonban még nem dőlt el. A kiszolgáltatottak összefogása
még megfékezheti a szöveg-agresszorokat.
Elhangzott: 1991.
I. 20-án
|
