|
2016.03.04.
Csurka István:
Emlékezet és lelkiismeret
Ma ellenzékben is a hatalom nagyobbik részének birtokosai: sajtó,
gazdasági társaságok, bankok
Három jelképes
erejű, ok-okozatilag össze ugyan nem függő, mégis nyilvánvalóan
egy tőről fakadt esemény történt az elmúlt napokban. A magát
immár demokratikusan baloldalként „tételező” – az idézőjel
csak egy ártatlan magyartalanság, és mint ilyen, Lukács Györgyre
hivatkozás – MSZP vezetői hevesen tiltakoztak a február 25-én
megtartott kommunizmus áldozatai emléknapon az Országgyűlésben
elhangzott Wittner Mária- és részben a Balázs Piri László-beszéd
ellen. Ettől való elhatárolódásra szólították fel a köztársasági
elnököt. Még csattogtak az elhatárolódást követelő vörös
zászlók a tavasz eleji szélben, amikor a Mazsihisz kurátora,
Benedek István Gábor kék-fehér izraeli zászlók alá hívta
meg a Magyar Rádió elnöki székének várományosát,
Marinovich Endrét, valamint a Rádió hangadó balliberális,
volt kommunista vagy ma is SZDSZ-es és ma is vezető munkatársait.
A cél Marinovich meggyúrása, megfenyegetése, de legalábbis
elbizonytalanítása, és ebből következően saját pozícióik
megőrzése volt. A harmadik találkozó Párizsban esett, illetve
éppen hogy nem esett meg. A zámolyi romák ugyanis, akiknek a számláját
most már nemcsak egy zámolyi gyilkosság, hanem valószínűleg
egy áltemetés, Krasznai Ibolya kanadai halottnak nyilvánítása
is terheli, nem engedték be a Bourbon-palotában tartott sajtótájékoztatójukra
a Borsodból odaérkezett ellenromákat, hanem megelégedtek annak
a kommunista francia nemzetgyűlési képviselőnek és zöld baltársának
a társaságával, akik a sajtókonferenciát megrendezték számukra.
A három eseményben
a magyarellenesség a közös. Az elsőt illetően: belefojtani a
szót az ötvenhatos áldozatokba, és megakadályozni a magyar
konzervatív oldalt, a kormányt és a pártokat a szabadon beszélésben.
A bolsevizmusnak kezdeteitől fogva emlékezet nélküli társadalomra
volt szüksége. Az MSZMP-ből lett MSZP-nek, tekintettel az ötvenhat
utáni vérengzésekre, különösen nagy a feledésigénye. De
nem csupán a vérengzéseket kellett elfeledtetni, hanem a
konszolidációk korruptságait, a működésképtelenséget, a társadalom
állandósított kifosztását, és végül az egész rükvercrendszert,
amelyben ők állandóan Lenin-marsokat tartottak, vagyis egy lépést
léptek előre, kettőt hátra, hogy mindig hatalmon maradjanak.
Elzálogosították az országot, ezt is el kell felejteni. Az elzálogosítás
következtében nekik és csak nekik hozott hasznot a privatizáció,
ezt is ki kell vetnie agyából a szegény embernek. Ma ellenzékben
is a hatalom nagyobbik részének birtokosai: sajtó, gazdasági társaságok,
bankok. Hiába megválasztott részei egy demokráciának, hitelesített
demokraták csak akkor lehetnek, ha mindez a feledés ködébe
borul. Ez forog most veszélyben, ez a magas cukorfokú csinált
bor demokrataság és az ekkénti újraválasztás. Ha a
meghurcolt, halálra ítélt magyar asszony gyönyörű kifakadása
nyomán a nép mégiscsak emlékezni kezd és rávetíti a bitófák
árnyékát a gyárkémény hűlt helyére, a kommunista bankármilliárdokat
a saját nyomorával és kiszolgáltatottságával kérdezi
vissza, akkor nem lesz demokratikus hitelesítés a volt
gyilkosoknak és fullajtárjaiknak, segédeiknek. Ezért van az
acsarkodás és a köztársasági elnök számonkérése: miért
hagyta szó nélkül, hogy róluk, a „demokratikus baloldalról”
így merjen beszélni egy halálraítélt, akinek ők
megkegyelmeztek. Hát nem elég, hogy megkegyelmeztek? Most még
meg kell kegyelmezzenek az elnöknek is? Azt már nem szeretnék,
az babrás.
Az egész mai
rendszer legnagyobb ellentmondása, hogy ezek a rükvercemberkék,
ezek a foxi-maxi-eminensek, ezek a Lenin-protézises szőrszálrágók,
ezek a szellemi vérbajosak és az egykori kivégzések jól táplált
közönsége, a kivégzési klakkerek, haszonélvezők, volt párttitkárok
és KB-munkatársak, moszkvai diákok, mellvédfigurák most mint
a demokrácia részei, tartozékai szólalhatnak meg, és elég,
ha a megválasztásukra hivatkoznak, mint igazoló tényre és
hitelesítésre. Közjogilag valóban elég. De ha a választás körülményeit
is számba vesszük, akkor erkölcsileg semmiképpen, és a történelem
majd ezt a közjogi igazolást sem fogja elfogadni, hanem a kor
magyarjának szemére fogja hányni, mint bűnös szellemi, erkölcsi
tunyaságot.
Kossuth
„Kasszandra-jóslatai” szállonganak egünkön trianoni
hitelesítéssel, csakhogy ha ezek a volt bolsevikok megint
visszakerülnek a hatalomba, nem Trianon következik, hanem a
teljes pusztulás.
Most azonban még
csak ott tartunk, hogy az emléknapon megcsapta őket a félelem:
mi lesz, ha a magyar nemzet mégis elkezd emlékezni.
A második tétel
nem az emlékezetről, hanem a lelkiismeretről szól. Emlékezete
ne legyen a nemzetnek, de legyen rossz a lelkiismerete.
Sunnyogjon, sunyítson, kushadjon a saját kertje alatt abbéli bűntudatában,
hogy a szegény, éhes romák nem laktak jól a tyúkjával. És
ezért kimenekültek Zámolyból Strasbourgba. A roma-spednek
izraeli és orosz, moszados és volt KGB-s fuvarvállalói voltak,
a francia belvárosban pedig kommunista és ultrabalos elemek vették
pártfogásba az emberjogilag felindult zámolyevicseket. Most
felvitték őket Párizsba is, hogy szóljanak a magyar etnikai szűkkeblűségről,
ámde zavaró körülmény jelentkezett: megérkezett a legsűrűbb
magyar romatájról három ellenroma, azt bizonyítandó, hogy a
lopott tyúkkal jól lehet lakni, ezeket azonban nem engedték be
a szervező cigány mellé a szigorú teremőrök. Így a nemzetközi
sajtóba csak a magyar romaellenesség híre jutott bele. Nem is
annyira messze ettől a roma csatahelytől, még Párizs környékén,
emlékszünk, úgy vettek el ordas hazugságokkal magyar területeket
Nagy-Magyarországtól, hogy az Ipolyt és a még nála is kisebb
patakokat, ereket hajózható folyamoknak, stratégiai fontosságúnak
nyilvánítottak. Most a zámolyi romák itt-ott véres inge és
éhes gyomra a stratégiai fontosságú – Párizsban,
Strasbourgban, egy izraeli magyar nőből, francia kommunista párttagokból,
zöld, de vörösbe játszó képviselőkből, és ki tudja még hány,
időközben Párizsba szakadt volt magyar kommunistából, most
esetleg itt-ott ügynökösködő, de itthon is sűrűn forgó,
eszdéeszeskedő háttérfigura körében. Párizsban az ötvenhatos
kiáramlás óta van egy, a magyarországi cigánykérdést firtató
szociológus csapat. Ugyebár. Közben ugyan a kiszállított zámolyi
romák egyikét-másikát kikéri a magyar kormány, mert bizonyítva
látja, hogy résztvevői voltak egy gyilkosságnak. Az ügy tehát
zavaros, piszkos, véres, mint minden, amiben benne van a KGB. De
a magyarországi romaüldözés felhajtására ugyanannyira szüksége
van most a „demokratikus baloldalnak”, mint a felejtésre.
Amikor felháborodik Wittner Mária szavain, meg amikor kilöki a
világ elé a valóban sanyarú magyar romasorsot, egy azonos cél
vezérli. Elérni, hogy ne az Orbán-kormány idején dőljön el
Magyarország felvétele a megkergült Európába. Pontosabban: ha
elmarad ez a felvétel, ami a legvalószínűbb, az írassék
mindenestül a nemzeti oldal, az Orbán-kormány és a rasszista
MIÉP nyakába. Miért nem törték le a magyarság cigányellenességét
és Wittner Mária antikommunizmusát. Ebben a zámolyi történetben
is gátlástalan haza- és nemzetellenesség terjeng.
A legszebb mégis
a harmadik tétel. Ez tipikus pesti történet. Híre szalad, hogy
a Rádió kuratóriuma csak egy pályázó anyagát terjeszti a
nagykuratórium elé, és ennek rádióelnökké megválasztására
jó esély nyílik, mert Marinovich Endrét, az Antall-kormány
egykori kabinetfőnökét a balra, az eszdéesz és az emeszpé iránt
elkötelezett társadalmi kurátorok zöme is támogatja. A Magyar
Rádió hírműsorait és más lényeges osztályait is markában
s uralma alatt tartó volt pártállami, semmilyen átvilágítást
ki nem álló, neoliberális és kommunista, de már régen pártatlannak
nyilvánított vezetők köre: riporterek, műsorvezetők,
szerkesztők, Bolgár György és bolgárgyörgyök csapata erre
természetesen összerezdül, mint Wittner Mária szavaira az MSZP
vezetése. Gyorsan megszervez tehát egy találkozót Marinovich
Endrével. A főszervező Benedek István Gábor, a Mazsihisz
embere, legalábbis ezt adják hírül a lapok. Ez nem véletlen.
Ha egy Antall-kormányból jött ember esélyt kap valamilyen
vezetői állásra, azt mindig körül kell mazsihiszezni. „Keményen,
vastagon.” A Mazsihisz a Zsidó Világkongresszus meghosszabbított
karja. A volt kabinetfőnöknek pontosan kell tudnia, hogy akik körülveszik,
minek a nevében beszélnek. Kérnek, ajánlkoznak és
fenyegetnek. Közlik Marinovichcsal, hogy Kondor Katalin, a
Kossuth adó főszerkesztője, aki posztjából következően most
második ember, nem maradhat a helyén, és pláne nem léphet elő
alelnöknek. Az ő emberük, egy volt abszolút pártállami és a
belügyi szolgálatoknak elkötelezett figura legyen az alelnök.
A Rádió maradjon meg a fennhatóságuk alatt. Továbbra is a Népszabadság
szerkesztőségének hasonszőrű figuráival együtt irányítsák
a magyar sajtót és a rádiókat, tévéket, segítsenek a rombolásban
a kereskedelmi televízióknak, amelyek a Bronfman család, azaz a
Zsidó Világkongresszus tulajdonosi befolyása alatt állnak.
Maradjon meg az egész tájékoztatás, pontosabban az egész félrevezető
rendszer az Antall-paktum állapotában. Ez szavatolja ugyanis az
SZDSZ politikai továbbélését, és csak ez a biztosítéka az
MSZP esetleges hatalomra jutásának. A „bolgárok” tehát
nemcsak a maguk nevében szóltak, hanem az ügy nevében, amelyik
pontosan ugyanannyira magyarellenes, mint az említett másik kettő.
Ez a szellemidézés
azonban – ahogy Pesten szokták mondani: nem jött össze.
Marinovich Endrét a kuratórium nem választotta meg. Vagy azért,
mert a volt kabinetfőnök a „bolgárok” várakozásaival
szemben nem ijedt meg, nem adott kötelezvényt és ezért maguk a
meghívók utasították baloldali kurátoraikat az elutasításra,
vagy azért, mert az ajánlók ijedtek meg és ők szavaztatták
le tegnapi választottjukat. Mindegy. Most nincs elnöke a Rádiónak,
s a Bolgár-típusú fúrógépeknek együtt kell dolgozniok
azzal, akit megfúrtak. Most már az arcukra kell a guanó bőrmegrinocéroszosítás
céljából.
Egyébként a zámolyi
romák ügye sem áll jól, mármint a „bolgárok” szempontjából
nézve, és a magyar nép emlékezőkészsége is csak fejlődik.
Lehet, hogy szép
tavaszunk lesz?
(2001. február
25.)
|
