vissza a főoldalra

 2016.03.04. 

Magyar külpolitika

„Európa most tart ott, ahol legalább egy éve már lennie kellene” – mondta Orbán Viktor a brüsszeli EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón, mivel végre kimondták az uniós állam- és kormányfők, hogy Európa külső határait meg kell védeni, a migránsok tömegét meg kell állítani és a schengeni megállapodást teljes körűen mindenkinek be kell tartania.

Az elmúlt héten a magyar miniszterelnök először a Parlamentben mutatott irányt azzal, hogy elrendelte a műszaki határzár megerősítését és újabb határzár építéséhez szükséges kapacitások előállítását. Ezt követően Prágában, Moszkvában, majd Brüsszelben állt ki a magyar érdekek mellett. Egész héten hallhattuk a fanyalgást, hogy a bolgárok nem fognak egyetérteni a visegrádiakkal Prágában, hogy Orbán csak kötelező vizitre megy Putyinhoz, hogy a V4-eknek úgysincs súlya Brüsszelben. Aztán csak teljesült mindenhol a magyar akarat.

A középkori Európa egyik leghatalmasabb uralkodója, Hunyadi Mátyás halála óta nem beszélhetünk ilyen sikeres és ilyen lehetőségek előtt álló magyar külpolitikáról. Önálló magyar külpolitikáról se nagyon, kivéve a két világháború közötti és a rendszerváltás utáni Magyarországot, bár utóbbi inkább csak a nyugati érdekkörök kiszolgálója volt sokáig.

A vesztes világháború, a Tanácsköztársaság és Trianon utáni Magyarországon Bethlen István miniszterelnöksége és Horthy Miklós kormányzósága alatt szintén kiváló külpolitikáról beszélhettünk egy darabig. Ugyanis Bethlen vezetésével az antant ellenőrzése alá vont és a kisantanttal körbevett Magyarország kitört külpolitikai elszigeteltségéből. Egyrészt elérte, hogy hazánkat felvegyék a Népszövetségbe. Bár a szervezetnek politikailag nem volt súlya, a felvétel elismerést jelentett és a népszövetségi kölcsön nélkül nem valósulhatott volna meg a gazdasági talpra állás és fellendülés. Másrészt amellett, hogy épített a hagyományosan jó lengyel–magyar kapcsolatokra, szövetséget kötött azzal az Olaszországgal, amely bár győztese volt az első világháborúnak, de hozzánk hasonlóan igen csak elégedetlen volt a Párizs környéki békékkel. A XX. századi magyar történelem kétségtelenül legnagyobb formátumú miniszterelnöke volt Bethlen István, sajnos a magyarság kényszerpályája miatt aztán a 30-as években Hitler Németországán és Mussolini Olaszországán kívül nem leltünk más szövetségesre.

Nagy árat fizettünk ezért, a történelmi példa pedig itt lebeg előttünk. Nem hiába áll a középpontban 2010 óta a független magyar külpolitika. Orbán Viktor előbb lerázta Magyarországról az IMF és a Világbank rabigáját, majd szembement az életképtelen brüsszeli bürokráciával. Elsőként mondta ki, hogy nem kérünk a bevándorlókból bő egy évvel ezelőtt és nyáron elsőként állítottuk meg a népvándorlást hazánk irányába. A nyáron még lenácizott, lesajnált, az idegengyűlölet minden jelzőjével ellátott miniszterelnök mára igazodási pont lett. Az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tenger között ma már mindenki úgy gondolkodik, Ausztriát is beleértve, mint Magyarország. Emellett hazánk jó viszonyt ápol Oroszországgal és az Egyesült Királysággal is, míg a Merkel–Juncker–Schulz hármas egyre inkább elszigetelődik Európában.

Se nagyhatalmi fennhatóság, se nagyhatalmi befolyás. Ha nem uraljuk is Közép-Kelet-Európát, mint Nagy Lajos királyunk, de a szavunk és az akaratunk csaknem ugyanakkora, a magyar érdek irányadó lett. Ehhez a státushoz szükség van Orbán Viktorra, de a tehetségtelennek minősített Szijjártó Péterre és a szétvertnek titulált külügyminisztériumra is.

Märle Tamás