vissza a főoldalra

 2016.03.18. 

Állambiztonsági akciók a papság ellen

„A belső reakció elleni harc kérdése”

Március 1-jén Budapesti Gazdasági Egyetem aulájában került sor a Veritas-estek sorozat tizenötödik vitaestjére Az egyházak és az MSZMP az 1960-as években címmel. A témát Dr. Zinner Tibor kutatócsoport-vezető moderálása mellett Dr. Soós Viktor Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja és a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa, Dr. Tóth Eszter Zsófia mutatták be. Beszélgetésük során az érdeklődők bepillantást nyerhettek abba, hogy a diktatúra szorításában milyen mozgástere volt az egyházaknak. Milyen jellegű állambiztonsági intézkedések történtek, miről jelentettek a titkos ügynökök egyházi kérdésekkel kapcsolatban. Milyen volt a szerzetesrendek helyzete és milyen perek folytak egyházi személyek ellen a hatvanas években.

Zinner Tibor bevezetőjében elmondta, hogy a téma kimeríthetetlen ameddig az ügynökakták többsége Magyarországon kutathatatlan, mert bárki bármihez hozzá fog férni, mindig lesz valakivel szemben egy kétely, hogy az illető együttműködött-e az állambiztonsággal, besúgó volt-e, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem igaz. Ebből kiindulva arról kell tehát beszélni Zinner szerint, ami igaz. Igaz, hogy 1956. november 1-jén alakult meg a Magyar Szocialista Munkáspárt, és nem november 4-én, ahogy azt évtizedeken keresztül tanították. Nem november 4-én oszlatta fel Kádár János a Magyar Dolgozók Pártját, hanem október utolsó napján. 1960-ban az MSZMP hozott egy határozatot, amelynek a címe is kísértetiesen hasonlít az 1957. nyárira, A belső reakció elleni harc kérdése. Ennek az anyagnak a központi figurája, aki köré az egész iratanyagot felhalmozták, nyilvánvalóan az USA követségén november 4-e óta menedékben élő Mindszenty József.

Soós Viktor Attila először arról beszélt, hogy a kádári megtorlás miként sújtotta a magyarországi egyházak legjelesebb képviselőit, s mi lett a sorsa hazánk utolsó hercegprímásának. Az 1956-os forradalom idején számos egyházi személy nyeri vissza rövid időre a szabadságát. Így történt ez Mindszentyvel is, azonban 1956. november 4. után, annak függvényében, hogy ki milyen pozícióban van, próbál menedékjogot kérni követségeken. Akinek ezt nem adják meg, vagy nem tudott átjutni az osztrák határon, arra újra börtön várt. A megtorlás először a forradalomban aktívan részvevő személyek ellen irányul. Az egyházi személyek elleni fellépés akkor még visszafogottabb. Az MSZMP PB Azonban már 1957 nyarán hoz egy határozatot, hogy Badalik Bertalan veszprémi püspököt házi őrizetbe kell helyezni. A veszprémi egyházmegye élén 1949 óta tevékenykedő domonkos szerzetes azoknak a főpapoknak az egyik utolsó zászlóvivője, akik Mindszenty József iránymutatását a legaktívabban követték. 1957 nyarán a Belügyminisztérium Veszprém megyei Főkapitányságának munkatárai megszállják a püspökség épületét, és Badalikot a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce községbe viszik, ahol az egyházi jellegű Szociális Otthonban lakik 1957. augusztus 15-étől, majd onnan 1964 októberében Budapestre költözik. Szívgyengeségben halt meg 1965. október 10-én. A Kádár-rendszer első hónapjait jól példázza, hogy Badalikot rábírják arra, hogy irodaigazgatóját, a premontrei Klempa Sándort nevezze ki utódjáról. Azt a Klempát, aki „László” fedőnéven az állambiztonság ügynöke. Arról is szólt a történész, hogy Czapik Gyula 1956 májusában bekövetkezett halála után az egyház olyan helyzetbe került, hogy nem volt gyakorlati vezetője. Akkor Grősz József házi őrizetét feloldották, és visszatérhetett a kalocsai érseki székbe. 1956 után ő a katolikus egyház hazai megtestesítője. Az állambiztonság 1957-ben forgatókönyvszerűen megszabta, hogy mely egyházi vezetőket, lelkészeket, papokat kell letartóztatni. 1957 októberében, a forradalom első évfordulóján erősen felkészült mindenre az állambiztonság. Ezért begyűjtötték azokat az egyházi személyeket, akiktől a kommunisták féltették a hatalmukat. Az akkori állambiztonsági gépezet és propaganda megtette a hatását. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) a forradalom vérbefojtásától a ’60-as évek elejéig a Művelődésügyi Minisztérium főosztályaként működött. Azonban 1958-ban két párthatározat is az egyházakkal szembeni fellépés irányait szabta meg. S ezek alapozzák meg azokat a későbbi határozatokat, melyek 1960-ban, majd 1968-ban az egyházak elleni fellépések útmutatásait szögezik le. Mindszenty sorsa pedig egészen a ’70-es évekig egy állandó alku tárgya Kádárék és Vatikán között.

Tóth Eszter Zsófia Pannonhalma kutatója, így nagyon sokat tud a bencéseket ért korabeli atrocitásokról. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium III/a osztályának diákjai 1961. október 23-án is a Himnusz eléneklésével, imádsággal emlékeztek meg az 1956-os forradalom áldozatairól Karsai Géza magyar–történelem szakos tanár óráján. Az Állami Egyházügyi Hivatal vizsgálatot folytatott az ügyben. Az igazgatót, Vályi Hugót leváltották, két szerzetestanárnak két évre el kellett hagynia a bencés rendet, a történelemtanárt, Karsai Gézát nyugdíjazták. Szabó Péter és Cserháti Károly III/a osztályos tanulókat az ország összes katolikus középiskolájából kizárták. A kizárt diákok és tanárok nem kerültek fel eredetileg az érettségi tablóra. A diákok 2013-ban, az ötvenéves érettségi találkozón ünnepélyes keretek között átadták azt az új tablót a diktatúra által meghurcolt diákoknak és tanároknak, amelyen már ők is szerepelnek. A Veritas főmunkatársa szólt egy érdekes esetről. 1965. december 28-án pannonhalmi bencés diákok Pászthory Walter paptanár vezetésével barlangtúrára indultak az Aggteleki Cseppkőbarlangba. Az ún. Styx túrát egy évvel korábban, ugyanebben az időpontban már végigjárták a lelkes barlangász fiúk tanáruk vezetésével, azonban akkor nem történt tragédia. 1966 szilveszterén azonban 3 középiskolás fiú lelte halálát barlangászás közben. A halál hivatalos oka kihűlés volt. A kutatások szerint a fiúk azért haltak meg, mert csehszlovák részről műtrágya került a barlangba. A paptanárt ezután 3 év börtönbüntetésre ítélték, melyet le is töltött. A korabeli sajtó egyházellenes propagandacélokra használta fel az esetet. Walter atya a rendszerváltás után iskolát nyitott, és 1996-ban halt meg iskolaigazgatóként. Tóth Eszter Zsófia interjúkat készített a témában az atya hajdani diákjaival is. Ők elmondták, hogy akkor egyikőjük sem gondolt arra, hogy a páter vétkezett volna. Nem haragudtak rá társaik halála miatt, nem őt okolták a tragédia miatt. Az is kiderült a beszélgetésekből, hogy a diákok sem tudták, hogy melyik tanáruk dolgozott a titkosszolgálatnak. Az interjúk közben azt is elmesélték: szüleik tudták, hogyha a pannonhalmai bencéseknél érettségizik a gyerekük, akkor alig van esélyük a továbbtanulásra. Többen csak hosszú évek elteltével, esti tagozaton végezhettek az egyetemeken.

Soós Viktor Attila szerint nem volt olyan szegmense az egyházi életnek, ahol ne érvényesült volna az Állami Egyházügyi Hivatal akarata, beleértve a püspöki kinevezéseket, az egyházi iskolák számát, vagy azt, hogy kik kerülhetnek vezető pozíciókba a katolikus lapoknál, s azok egyáltalán, miről és hogyan írhatnak. A hivatal nem az egyház működését segítő, hanem azt mindenben totálisan ellenőrző intézmény volt. Magyarországon egyetlen ellenzéki szervezet maradt fenn a kommunista diktatúra alatt, a történelmi egyházak. Itt elsősorban a létszámában, szervezeti felépítésében legerősebb katolikus egyházra kell gondolnunk, így az államhatalom támadása elsősorban rá irányult. Az ÁEH számára rendkívül fontos volt, hogy legyen egy politikailag teljesen megbízható egyházi nemzedék, akik a Miklós Imre által képviselt egyházpolitikai vonalat önként, belső meggyőződésből képzelik. Így lehetett elérni, hogy az állam egy idő után visszavonuljon az egyház közvetlen kézi vezérléses irányításából, és a feladatot a megbízható püspökökre bízza. A történész beszélt még egy szigorúan titkos tiszt, egy egyházügyi tanácsos, Kovács István egy évtizedes felügyeletéről, jelentéseiről a bencés rend vonatkozásában. Elmondta, hogy az 1950-es évek végén a kommunista blokk állambiztonsági vezetői találkoztak, és felosztották egymás között a különböző területeket, és Magyarország kapta az egyházak ellenőrzésének, felügyeletének a feladatát. Ehhez köthető, hogy 1962-ig a Belügyminisztérium II-es Főcsoport főnökségének 5-ös osztálya, majd ’62 után a III/III viszonylag jelentős és viszonylag aktív tevékenységet folytatott az egyházak ellen. S nem csak Magyarországon, hanem a határon túli területekre is fókuszálva. Minél több helyre próbáltak beépülni, hogy információkat szerezhessenek. 1961-re a forradalom nagy perei már lezajlottak, azonban az állambiztonságnak a saját maga működése szempontjából fontos volt újabb ügyeket, és pereket kreálni. Így 1961-től az egyházak ellen elindult egy jelentős persorozat.

Medveczky Attila