2016.03.18.

Csurka István: BIBO-FELEJTÉS

Bibó István személyéről, gondolatairól, műveiről jószerivel csak abban a harangzúgásban esett szó, amelyet halála hírére és végtisztessége alkalmából kondítottak meg az óbudai temetőben, valamint a magyar szellemi életben. Lélekharang-kíséretű eltemettetésben ma minden magyar állampolgár részesülhet, aki kiköti, hogy valamelyik nagy keresztény egyház szertartása szerint temessék el, s akinek a hozzátartozói tiszteletben is tartják ezt a végakaratát. A szellemi életben azonban csak kivételes esetben kondítják meg a harangokat. Bibó Istvánért megkondították. Abban a pillanatban, amikor kilehelte lelkét, szinte egy villámcikkanás világosságával döbbent rá a magyar értelmiség, hogy kit és mit veszített el – hogy egy pótolhatatlant veszített el.

Ezt megelőzően azonban olyan mély csönd, az elhallgatásnak úgyszólván molekulamentes vákuuma övezte, hogy az párját ritkítja. Könnyű volna ezt a vákuumot azzal magyarázni, hogy mindezt az a hatalom szervezte köréje, amelyiknek a vákuumcsinálásban és az elhallgatásban való jártassága közismert, amelyik ezt a műveletet sokszorta tökéletesebben tudja végrehajtani, mint a saját sztárjainak, eszközeinek és módszereinek propagálását, reklámozását és felújítását; könnyű volna egészen egyszerűen azt mondani, hogy persze hogy elhallgatták a Nagy Imre-kormány volt államminiszterét, a börtönviselt gondolkodót, akinek a művei 1948 óta folyamatosan indexen vannak – könnyű volna, de minek? Hiszen mindez természetes, sőt evidens. Erre kár a szót vesztegetni. Aki szeret bús magyar nóták mellett keseregni, az még felteheti a kérdést: miért éppen ő? Miért éppen ő, akinek minden írása középpontjában a megértésre és a megbékélésre, a demokráciára való törekvés áll, miért éppen ő lett a fekete bárány? Miért éppen neki nem sikerült a börtönből kikerülve egy kis hírnévre vergődnie; miért éppen neki nem sikerült azt a fényes üzletet megkötnie a kegyelmező hatalommal, amelyik üzlet-, sors- és rabtársainak nyugodt munkakörülményeket, világraszóló publicitást hozott, miért? Nos, a feldalolt kérdésekre nagyon prózai és csattanós a válasz: éppen azért lett ő a fekete bárány, mert megértést és demokráciát propagált, s üzletet pedig azért nem kötött élete meghagyóival, mert sem közvetve, sem közvetlenül nem kívánt részesedni egy ilyesfajta kötés hasznából, az ezt követő, kikerülhetetlen és megalázó parolázástól pedig ízlése tartotta vissza. Ő volt az úgyszólván egyetlen az élve maradottak közül, aki nem tett egyetlen olyan gesztust sem, amit bocsánatkérésnek lehetett volna értelmezni. Ilyenformán a kegyelmezni kívánó hatalom (tegyük fel, hogy ilyen szándékú volt, miért is ne lett volna ilyen, számtalan példa igazolja ezt) tehetetlenül állt az egyetlen élve maradt becsületes demokratával szemben.

Ez azonban – mint mondottuk – a dolognak csupán az egyik része, a hatalom felőli része, a szóra sem érdemes része. A másik, ennél sokkal lényegesebb és torokba maró része ennek az ügynek az, hogy miként volt partner, cinkos vagy közömbös, tunya szemlélő ebben az elhallgatási vákuum-előállítási műveletben az a magyar szellemi élet, amelyik Bibó István halálakor szívéhez kapva kondította meg a harangokat?

1948 után számos magyar író, művész, gondolkodó szájára került lakat, sokan elhagyták az országot, sokan egyszerűen belső emigrációba vonultak. 1956 után ez a jelenség megismétlődött. Mindkét alkalommal voltak az előző évtizedek, sőt századok magyar kultúrájának olyan komoly nagyságai, akiket az új hatalmi felállás ideológiája kitagadott, vagy legalábbis kényelmetlensége miatt félretett. A magyar szellemi élet ezekre a kitagadásokra, érintett ez akár élőt, holtat vagy eltávozottat, először összezárt szájjal való konok szemvillanásokkal, majd szívós, búvópatak-erőszakosságú, néhol ravasz és konspiratív jellegű visszaemelési kísérletekkel, perújrafelvételekkel válaszolt, és végül – kevés kivételtől eltekintve – majdnem mindenkit visszaültetett – ha nem is mindenkit a megillető helyre. Egyetlenegy kivétel volt, akinek a visszaültetésére kísérlet sem történt: Bibó István.

Bibó elfelejtődött. Kialakult egy jelenség, amelyet – meglehet, önkényesen – Bibó-felejtésnek nevezünk. Ennek a jelenségnek a genezisét és legalább vázlatos természetrajzát akarjuk most megcsinálni.

Az oknyomozáshoz legcélszerűbb Bibó objektív logikáját kölcsön vennünk. Legalább most használjuk, ha már az elmúlt harminc évben oly könnyelműen elmellőztük, s közben szánalmasan handabandáztunk mindenféle csorba fringiákkal.

Először is nevezzük nevén a jelenséget. Miféle dolog ez a Bibó-felejtés a magyar szellemi élet, a magyar értelmiség részéről? Félelemből táplálkozó tudatos elfordulás, amely a nagy szellemeket és a nagy, súlyos igazságok kimondóit mindig is övezi, s kisebbrendűségi érzéssel tölti el az igazság elviselésére képtelen alrendű tömeget? Az Ady által már hatósági pecséttel ellátott magyar ázsiai tunyaság egyik újabb megnyilvánulása? Tudatzavar? Ugyanaz az önpusztító, tékozló, az önmaga értékeit, múltja kincseit herdáló öngyilkos hajlandóság, amelyik rezzenéstelen arccal nézi az értékek pusztulását, exkavátorral töretését, amelyiket csak egy-egy hirtelen halál vagy öngyilkosság képes időnként és csak néhány percre felrázni mély depressziójából? Avagy egyszerűen csak véletlen mégis? A magyar sorsot fonó párkák játszi gonoszsága, hogy éppen a leginkább szükségest tüntették el, varázsolták ki a nemzeti tudatból?

Nagyon nehéz a válasz. Egyenként az egyes kérdésállítások igazak. Akármelyikükkel megindokolható a Bibó-felejtés jelensége, s hiába, hogy ellentmondanak egymásnak, együttesen is megállnak, szinte egymásra licitálva, kórusban indokolják eme szomorú jelenséget. A hiányérzet mégis szinte maró. Már csak azért is, mert Bibóról van szó, sokkal pontosabban, sokkal világosabban kellene látnunk. Mindegyik állításban benne búg valami érzelmi-indulati gordonkahang, valami magyar bú, ami tulajdonképpen nem volna nagy baj, ha az egészből együttesen nem hiányoznék a világos és tárgyilagos rámutatás.

Mit mondhatunk tehát? Kezünkben tartunk, forgatunk, tapintunk egy súlyos, sokformájú testet, és nem tudjuk megmondani, micsoda. Egy egyedül valóan, sajátosan magyar jelenség ez, amelynek éppen úgy alakja, nehézkedése, dallama és illata van a lelkünkben, mint a magyar ugarnak – hiszen ott történt a Bibó-felejtés –, mint az „élned, halnod kell”-nek, mint a „rút szibarita váz”-nak, és pontosan mégsem tudjuk megmondani róla, hogy micsoda. Tele van a lelkünk ilyen képletekkel, amelyek mind-mind valóságosak, kézzelfoghatóak és felfoghatatlanok is ugyanakkor. Rögök, aranyrögök, sár, komor fellegek, szivárvány képtelen és zsúfolt együttese a magyar lélek, minden valóságos benne, de semminek sincs neve. Legyen hát most benne eggyel több ilyen neve nincs, de súlyos rög, a Bibó-felejtés és az ebből kiolvasható bűnös nemtörődömség, depressziós minden mindegyesség röge. Már-már túl is lépve magán a föltett kérdésen s magán a Bibó-ügyön. Ez a Bibó-felejtés ugyanis pontosan megegyezik azzal a nemtörődömséggel, azzal a nekivadult vagy a végsőkig kedvetlen tékozlással, ahogyan a magyarság az új helyzetben, a huszadik század nehéz helyzeteiben – 1944, 1956 után – a maga legsajátabb tulajdonságairól, értékeiről, jogairól és az európai kultúrában, az ahhoz való hozzájárulásában eddig betöltött szerepéről lemond. Olyan dolog ez – képletesen szólva –, mint a sírja felé haladó beteg vagy vénembernek a nemtörődömsége, ahogyan ép és tündöklő egyéniségének legfontosabb jegyeit egyszerűen elhagyja, s válik az egykor elegánsból, tapintatosból, szemérmesből züllötté, tapintatlanná és szemérmetlenné. Amivel nem akarjuk feltétlenül azt sugallni, hogy a magyarság, a magyar szellem és értelmiség most a sírja felé halad, de azt igen, s nemcsak sugallni, hanem állítani is bizony, hogy ez a Bibó-felejtő gesztusa semmiképpen sem az életrevalóság és az ép öntudat jele, s azt is, hogy az ilyenfajta felejtésekből, nemtörődömségekből akármelyik másodvonalbeli európai körorvos is minden további nélkül diagnosztizál egy halálos kórt.

Az állítások elkomorulása megtévesztő: nem jutottunk sokkal közelebb a lényeghez, csupán a gordonkabúgás lett erősebb és szomorúbb. Úgy látszik, így nem megyünk sokra. Fordítsunk hát egyet a dolgon, és nézzük meg most már a Bibó oldaláról: milyen ember, milyen író, közíró, miféle politikus és micsoda igazságokat kimondó szellemi tényező volt az a Bibó István, aki nem kellett a magyar értelmiségi konszolidációnak. Hátha éppen azért nem kellett, mert az volt, aki volt. Ha így van, akkor ez rendkívül lehangoló. Hiszen még kimondani is borzalmas: azért nem nyúlt kéz felé magányába, azért nem igyekeztek eszméit, eszméi éppen posszibilis töredékét az újabb nemzedékekkel megismertetni, mert ízig-vérig demokrata volt? Azért, mert minden sorával az igaz, demokratikus, felvilágosult megegyezést hirdette? Ez a kiegyező, a saját világszerte csodált konszolidációját frivolan mutogató társadalom, ez a csupa kiegyezés világ éppen arról feledkezik meg, akinek a magyar kiegyezésekről, a jó megegyezések természetéről, az általa, vele megteremthető demokráciáról a legtöbb és leghitelesebb mondanivalója volt?

Ha Bibó bámulatos és úgyszólván érzéki gyönyört keltő logikája a sajátunk volna, akkor egy levezetés végpontjaként jutottunk volna erre az eredményre, így azonban mindössze egy beismeréssel tartozunk: ráhibáztunk. Nincs tovább. Itt van az eb elhantolva. Igaz, ilyenformán csak a Bibó-felejtés jelenségének utóbbi, 1956 utáni korszakára érvényes megállapításra jutottunk, de ez most egyáltalán nem zavar bennünket, mert maga a jelenség is kettéválasztódik: 1956-ig sokadmagával volt belelökve az elevenen eltemetendők gödrébe, s megannyi érdemessel együtt, mintegy egy mindent számon tartó, még ép nemzeti öntudat és emlékezet hívására került elő, s került előtérbe, mígnem ötvenhat után majdhogynem egyedül maradt meg a lassanként mindenkit táncba hívó csinnadrattás utcabál forgatagán kívül, magányosan, tisztán és fenségesen.

Bibó István nem kellett a magyar konszolidációnak, mert legfontosabb tanulmányaiban félreérthetetlen pontossággal mutatott rá az 1867-es kiegyezés felemás voltára, nemzet- és népcsökevényesítő hatásaira, a magyar alkat ebből fakadó eltorzulásaira, ennek a rossz, hazug kiegyezésnek a huszadik századi továbbéléseire, és a legújabb kiegyezést végrehajtó magyar társadalom, elsősorban az értelmiség mintegy ösztönszerűen is óvakodott ennek a rámutatásnak a felidézésétől, az esetleges analógiákkal való szembesüléstől, és rossz lelkiismerettel inkább hallgatott Bibóról. Nem tette meg azokat a lépéseket, amelyek szükségesek lettek volna, hogy végül is ő is helyet kapjon, ha csak egyik-másik gondolatával is, ha csak fél lábon állva is, de legalább személyes jelenlétével a magyar közéletben, szellemi életben. Helyette, mintegy a lelkiismerete megnyugtatására visszaemelt másokat, nem is egyszer olyanokat, akiknek komoly törleszteni valója volt az új renddel szemben, akiknek a visszaemeléséhez körmönfont magyarázatokra és kvázi-összeesküvésre volt szükség. (Ezt természetesen nem rójuk fel hibájának!)

Mindezzel szemben – Bibó szellemében – rögvest kell tennünk egy ellenvetést. Azt ugyanis, hogy éppen maga Bibó nem tett egyetlenegy gesztust sem ennek a rehabilitációnak az érdekében, mígnem mások, akiket – ha még életükben történt ez a visszaemelés – erre felkért a bálrendezőség, mind tettek egy-két lépést. Nos, ez lényegtelen körülmény. Ugyanis, ha a magyar értelmiség java kéri, ha mintegy a nemzet kéri, a közakarat, az a nagyon nehezen meghatározható, de mégis valóságos óhajtás húzza-vonja, amit a nemzet lelkiismeretének szoktunk nevezni, ha Bibó egy percig is úgy érezhette volna, hogy számon tartjuk, hogy kell, hogy nem pusztán a saját sorsának jobbra fordításáról, anyagi gondjainak megoldásáról van szó, ha legalább egy halvány reménysugarat felcsillantottunk volna előtte, hogy ő kell, akkor ez a megegyezést hirdető bölcs ember nyilván nem zárkózott volna el a személyes kiegyezéstől, amelyik ilyenformán megfelelt volna erkölcsi szabályainak. Valószínűleg azért nem állt kötélnek, mert csak a hatalom tett neki ajánlatokat. (Ez persze csak feltételezés, sokkal valószínűbb, hogy a hatalom sem halmozta el ajánlataival, már csak azért sem, mert semmi néven nevezhető politikai hasznot nem sejtett az üzletben: nem volt jelen a magyar közéletben, irodalmi életben egy úgynevezett Bibó-tábor, amelyiknek a megnyerése, lecsendesítése stb. érdekében a Bibóval kötendő alku előnyösnek tűnhetett volna fel számára.)

Mit mondhatunk tehát végül, miért nem kellett Bibó, miért hiányzott több mint két évtizeden át még jóformán az agyakból és az elkomoruló baráti eszmecserékből is, miért csak a halála híre rántotta össze a szíveket? Azért, mert az volt, aki volt? Igen, részben! Sokkal inkább azonban azért, mert az a kor, illetve ez a kor, ez a kiegyezés az, ami. Olyan, amilyen. Ennek a kornak, ennek a kiegyezésnek „eltorzult magyar alkati”-ságában kell keresnünk a Bibó-felejtés okát. Ez a lényeg. Ennek a kornak, ennek a beteges, elferdült szellemiségű, állandó skizofréniában vergődő, korrupt, pénzimádó, istentelen kornak, ennek a kényszeredett, tántorgásos kiegyezésnek az egyik jellemvonása, tulajdonsága ez a Bibó-felejtés. Nem is lehet másképp.

***

Ez az írás egy spontánul szerveződő antológia számára készült. Valószínűleg Bibó temetésén támadt fel a gondolat sokakban, hogy sem a kegyeletes főhajtással, sem a virágokkal, sem a Szózat-énekléssel, sem a gyászbeszédekkel nincs kiegyenlítve a magyar értelmiség óriási tartozása Bibó Istvánnal szemben. Egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát. S ugyanez késztette e sorok íróját is erre a – konfesszióra. Mert ez a néhány lapnyi írás nem képes úgy magára húzni a Bibótól is eltanult tárgyilagos előadásmód takaróját, s nem képes, s nem is akarja ennek a szép, új magyar kiegyezésnek – amelynek egyébként részese, haszonélvezője, fizetett fenegyereke – a nyakába varrni ezt az ügyet, egyszóval nem képes úgy illegni-billegni, hogy ki ne tessék: ez csupán egy vallomástétel. Zokogó, önmarcangoló, a szégyentől a föld alá süllyedni vágyó, istentelen könnyelműsége, a Bibó-felejtése miatt Prométheusz sasát magára kívánó vallomástétel. S miközben a szerző írása sorsán töpreng, s eljátszik a gondolattal, hogy vajon eljut-e a szélesebb nyilvánosság elé a vallomása, ahogy bizony megérdemelné, hogy ország-világ lássa szégyenét, avagy csupán egy szűk körben fog keringeni, olyanok között, akik maguk is hasonlóképp éreznek, ezenközben a szerző csak két szót motyog maga elé, eszelősen, elkínzott tekintettel egy kibírhatatlan feszültség kisülése utáni bambaságban: szégyen, gyalázat.

Mert az. Úgy, ahogy van, mindenestül. Szégyen, gyalázat.