vissza a főoldalra

 2016.03.25. 

Az opera frissen tartja az embert

A tehetségkutatók kérészéletű sztárokat kreálnak

Bakó Antal (bariton) énekművész pályáját 1989-ben kezdte a Szegedi Nemzeti Színház énekkarában. Énektanára: Gyimesi Kálmán Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes, érdemes művész. 2010 óta a Magyar Állami Operaház címzetes magánénekese. Pályája során az operairodalom legnépszerűbb, kortárs és kevésbé ismert műveiben énekelt, így Nino Rota A florentin kalapjában. Legszívesebben olasz szerzők műveit énekli, ezen belül Verdi apaszerepeit. Például: Rigoletto, Simone Boccanegra és a Traviata Germontja.

 Igaz, hogy főleg apaszerepekben érzi jól magát?

 – Azért szeretik a baritonok Verdi operáinak apaszerepeit énekelni, mert szembeötlő, mennyire fontos több zeneszerző művében az apa–lány, apa–fiú kapcsolat. Életrajzi szemszögből tekintve aligha véletlen az apa–gyermek viszony fontossága Verdi életművében. Egymás után vesztette el két gyermekét. De az apjához való viszonyt is számos konfliktus terhelte. Tehát Verdi saját lelkivilágát vetítette ki ezekre az apaszerepekre. Emellett azért is kedveljük az olasz repertoárt, mert dallamos az olasz nyelv. Nagyon jól értettek ahhoz az itáliai zeneszerzők, hogy a dallamokat jól megírják a megfelelő hangzóra.

 Több éve vitatkoznak azon, hogy eredeti vagy magyar nyelven énekeljünk-e operát? Egyesek szerint azért, hogy a poénokat jobban megértsék, legalább a vígoperákat kellene magyarul játszani. Ön melyik állásponttal ért egyet?

 – A nemzetközi operajátszás szinte megköveteli, hogy eredeti nyelven játsszunk operákat. A világ nagy operaházai is minden előadásukat eredeti nyelven adják elő. Ha hozzájuk szeretnénk magunkat mérni, akkor hazánkban is ezt a tendenciát kell követnünk. Az is lényeges, hogy csak így lehet neves vendégművészeket hívni. A külföldi sztárok kedvünkért nem tanulják meg magyar nyelven az operákat. De nemcsak a világsztárok tanulták meg eredeti nyelven az operákat, hanem azok az énekesek is, akik több ország operaházaiban lépnek fel. A magyar helyzet kissé speciális, mert idehaza sokáig lefordították a szövegkönyveket, s azok alapján játszottuk az operákat. Egészen a ’90-es évekig magyarul ment az operajátszás. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a vasfüggönynek. Mára Magyarországon is eredeti nyelven játsszák a legtöbb operát. Úgy gondolom, hogy a népszerű, nagy operákat, melyeket a világon mindenütt játsszanak, és sok énekes tudja is azokat, eredeti nyelven kell játszani. De be lehet hozni „színnek” magyarul a vígoperákat, mert érdemes megérteni a nyelvi poénokat. Ha meg akarjuk kedveltetni a műfajt a fiatalabb korosztállyal, akkor hiba lenne németül előadnunk például a Varázsfuvolát, nem csak azért, mert nem biztos, hogy tudnak németül, hanem hogy magyarul jobban megértsék a mesét. Így talán bele lehet lopni a fiatalok szívébe is az operát.

 Az Operaház és az iskolák összefogása nélkül nem lehet a fiatalokkal megismertetni a műfajt

 Örök téma, hogy miként lehet a fiatalokat becsalogatni az operaelőadásokra. Erre milyen receptet tudna felírni?

 – Nincs erre recept. Nem csak az operába járásra, hanem a színházba járásra sem készítik föl igazán a diákokat az iskolákban. Ehhez kellenek olyan tanáregyéniségek, akik fölvállalják azt, hogy növendékeikkel először fölfedeztetik a prózai világot, s utána be lehet vezetni a zenei világot, tehát az operát is a gyerekek életébe. Tehát sok múlik az oktatáson, hogy vannak-e olyan tanárok, akiknek munkája révén a diákok a művek megismerése által rájönnek arra, mennyire értékesek az operák. S megtapasztalják, hogy az opera nem arról szól, hogy a színpadon érthetetlen nyelven, nagy hangon kiabálnak, hanem igenis van annak a műnek komoly mondanivalója. Ehhez viszont az operát játszó színházaknak meg kell teremteni a lehetőséget ahhoz, hogy minél többen, és minél olcsóbban el tudjanak jutni a diákok az előadásokra – ehhez színes programot is kell tervezni. Az Operaház jelenlegi vezetése ezt nagyon jól megoldotta. Az más kérdés, hogy ez a művészek számára eléggé megterhelő. Nagyon sok és sokféle műfajban kell játszanunk. Lehet, hogy jobb lenne, ha kevesebbet játszanánk, és így a mennyiség nem menne a minőség rovására. Nagyüzem van most az Operaházban, ami önmagában nem probléma. Az már igen, hogy túl sokféle a program.

 Az Erkel Színházban évadonként kétszáz estén az Operaház jegyárainak harmadáért-negyedéért az ottanival azonos mérce szerint és színvonalon élvezhet előadásokat a közönség. A célt, hogy minden fiatal eljusson operaelőadásra, továbbra is munkájuk középpontjában tartják. Sőt bevezették a Facebook-jegyeket is, amihez 100-150 forintért lehet hozzájutni.

 – Hódít a digitális világ, s ezt a színházak sem hagyhatják figyelmen kívül. Több ifjúsági sorozatunk volt, amire buszokkal is érkeztek a diákok. Számukra korábban majdnem 20 Hunyadi Lászlót játszottunk, s idén pedig a Varázsfuvolát kínáljuk a fiatalok számára ugyanennyi előadásszámban.

 Ha az ifjúsággal szeretné megkedveltetni az operát, kit ajánlana, melyik szerzővel kezdjék?

 – Azért nem könnyű erre a kérdésre válaszolni, mert ahhoz, hogy valaki bemenjen egy operaelőadásra, szeretnie kell a zenét. Szükséges a zenei hallás is. Ha valakinek nincs zenei hallása, nem képes szépnek hallani a dallamokat. Amennyiben a fiatal rendelkezik ilyen zenei hallással, akkor számára mindenféleképpen az olasz, dallamos repertoárt ajánlanám. Tehát a zene oldaláról kéne „megfogni” a gyerekeket. Gondolhatunk a nagy Verdi-operákra, például az Aidára, amit meseszerűen kellene kiállítani, hogy a fiatalok rácsodálkozzanak arra, hogy is nézett ki az ókori Egyiptom.

 Meglepett a válasza, mert a legtöbben Mozart nevét említik ilyenkor.

 – Tény, hogy mindig a Varázsfuvolát hozzák föl példaként, mert annak a meséje igen könnyen megérthető. Nagyszerű történetét el lehet adni a fiataloknak, és össze kell egyeztetni a látványt a melódiával. A fiatalok megszólítására nem csak itthon dolgoztak ki terveket, hanem külföldön is, de egyik sem érte el a kívánt célt. Az ifjúság nem jár már színházba vagy operába csupán amiatt, mert éppen Shakespeare-t, vagy Verdit játszanak. Csak azok jönnek el a darabokra, akiknek már van színházi élményük. Ezért hangsúlyozom újra azt, hogy milyen nagy ezen a téren a tanárok felelőssége. Jó lenne, ha az éppen aktuális tanagyaggal összeegyeztetnék a színház- és operalátogatást. Ha például Shakespeare-ről tanulnak az iskolában, akkor vegyék rá a gyerekeket, hogy nézzék meg a szerző egyik drámáját, ha pedig az énekórán éppen Mozartnál tartanak, nézzék meg egyik operáját. Hiszen az Operaház egymagában képtelen elérni azt, hogy becsődítse előadásaira a fiatalokat.

 Egészen a ’80-as évekig egy előadó, egy színész, egy operaénekes nevére is bejöttek az emberek, s nem csupán a darab miatt.

 – Azok jöttek be akkor, akik már láttak több operaelőadást is, és ismerték az énekeseket.

 Sőt még a televízió is sugározta a Zenés TV Színház darabjait.

 – Kétségtelen a média szerepe. A korábbi operafelvételeket ismétlik a televízióban, mert újakat alig készítenek. Tehát a „királyi tévé” tudna segíteni abban, hogy többen megismerjék az opera műfaját. Világunkban a televízió életünk részévé vált. Ha a műsorban meglát valaki egy operafilmet vagy egy prózai darab feldolgozását, s az megtetszik neki, akkor nagy eséllyel elmegy a kőszínházba is, mert kíváncsi az élő előadás varázsára. Korábban, ha megláttak egy operaénekest a tévében, s felfigyeltek arra, milyen szépen énekel, akkor direkt arra az előadásra váltottak jegyet, amelyben a művész énekelt. Erre klasszikus példa Simándy József, akinek a neve szinte egybeforrt a Bánk bánnal. A televízióban még ma is az ő „Hazám, hazám”-ját adják le legtöbbször

 Elképzelhető, hogy mivel a televízió kínálatából hiányzik az opera, azért hiszik sokan, hogy ebben a műfajban ma, hazánkban nincsenek egyéniségek?  

– Bizonyára ez is az oka annak, hogy nem ismerik a hazai egyéniségeket. Bár azt is tudni kell, hogy az opera nagyon nehezen eladható műfaj. Sőt rétegműfaj. Mivel a televíziók számára létfontosságú a minél magasabb nézettségi arány, s így a magas bevétel, ezért a látványos show-műsorok gyártásában érdekeltek. Csak a tehetségkutatókkal tudnak látványt elérni, s közben kérészéletű sztárokat kreálnak. Az operák vetítése viszont kevés anyagi haszonnal jár. A Virtuózok azért jött létre, hogy a klasszikus műfajt úgy adaptálják, hogy látvánnyal, show-elemekkel tarkítsák ezt a vetélkedőt.

 Az első ilyen klasszikus zenei show a „Három tenor” volt.

 – Ők valóban populárissá tették az operát. Kiválasztották az operairodalom legszebb részleteit, s azokat adták elő. S ezt megelőzte a Royal Filharmonikus Zenekar Klasszikusok diszkó ritmusban lemeze. Ennek is az volt a célja, hogy a klasszikus zene gyöngyszemeit megismertessék a tömegekkel.

 Amikor pályáját elkezdte Szegeden, akkor még működött a társulati forma, ami mára a nagy színházakban kihalóban van. Ezt mennyire tartja problémának? Különösen, ha arra gondolunk, hogy a társulatokban a kezdő művészek tanulhatnak idősebb pályatársaiktól.

 – Valóban, hazánkban szinte mindenütt megszűntek az operatársulatok, és még az énekkari művészeket is darabra szerződtetik. Kérdésére rövid a válaszom: ez igen nagy probléma. Pályámat azért kezdtem el a Szegedi Nemzeti Színháznál, mert az akkori társulat egyik kiváló baritonistájánál, Gyimesi Kálmánnál tanulhattam. Választhattam volna azt is, hogy jelentkezem a főiskola ének-tanszakára. Azért döntöttem a színház mellett, mert egyrészt családapaként pénzt kellett keresnem, másrészt úgy éreztem, ha felvesznek az énekkarba, akkor sokkal több színpadi gyakorlatra tehetek szert, mint a zeneművészeti főiskolán. Az sem elhanyagolható szempont, hogy Szegeden még létezett az operatársulat. Oberfrank Géza zeneigazgató vett föl az énekkarba, így egy létező, jól működő struktúrába kerültem bele, ahol lépésről lépésre lehetett fejlődni.

 Fél évig csak zümmögnöm kellett

 Milyen tanár volt Gyimesi Kálmán?

 – Nagyszerű. Még nem voltam énekkari tag, mikor felkerestem, hogy hallgasson meg. Azt mondta: „apám, vágjunk bele”. Gyimesi mindenkit meghallgatott, aki jelentkezett hozzá, de ha az illetőben nem látott fantáziát, akkor nem áltatta azzal, hogy lehet belőle még jó énekes, hanem korrektül eltanácsolta a pályára lépéstől. Nem pénzért tanított, mert az volt az elve: „ingyen kapta a tudását, ingyen adja tovább.” Velem öt éven keresztül hétfőtől péntekig reggel 9-től 10-ig foglalkozott. Akkor 5 órakor felkeltem, hogy reggel 9-re már hangom legyen. Szigorú, kemény, és igazságos tanár volt. Nem kendőzte el a véleményét, keményen, nem finomkodva közölte tanítványaival, ha valamivel elégedetlen volt. Fél évig csak zümmögnöm kellett, nem nyithattam ki a számat, ami – mondanom sem kell – nem okozott nagy élményt, de megtanultam, hogyan kell a fej rezonáns üregeit kihasználni. Ezen múlik ugyanis, hogy a hang át tud-e menni a zenekaron, vagy sem. Sok mindent sikerült eltanulnom tőle.

 Mindig is énekművész szeretett volna lenni?

 – Kalandos életem volt; műszaki középiskolába jártam. Távközlés-technikai műszerész a szakmám. Katonai pályára készültem, így az akkori Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola hallgatója lettem. A zenét mindig is szerettem, szívesen énekeltem gyermekkoromban is, de zenét nem tanultam. A főiskolán Mádi Szabó Katalin úgy döntött, hogy a hallgatókból megalapít egy több mint 100 tagú férfikart. Ő indított el az énekesi pályán, ő segített megtanulni a dalokat.

 A kottaolvasást is a hadseregnél sajátította el?

 – A férfikar által előadott darabokban szólókat is énekeltem, de leszereltem, mert sejtettem, hogy nem leszek egyenruhás, s eldöntöttem, zenével szeretnék foglalkozni. Beültem a zeneiskolába a 10-12 éves gyerekek közé a szolfézsórákra, hangképzésre jártam. A zeneiskola elvégzése után lettem Gyimesi Kálmán növendéke, később a szegedi színház karénekese. A színpadon tanultam meg a szakmát a karmesterektől, rendezőktől, kollégáktól. Tehát gyakorlatilag főiskolai végzettség, magánének szak diploma nélkül éneklek 1998 óta.

 Ez jelentett-e hátrányt?

 – Akkor nem, de ma hátránnyal indul el a pályán az, akinek nincs főiskolai végzettsége. Úgy vélem, hogy egy művészpályához szükséges a tehetség, a kapcsolati rendszer és a szerencse. A felsőoktatási intézményben éppen a kapcsolati tőkét lehet megszerezni. A mesterek, tanárok sok esetben menedzselik is a növendékeiket. Segítenek nekik elhelyezkedni a szakmában, fellépésekre ajánlják őket. Mindezek ellenére nem bánom, hogy nem jártam főiskolára, mert nagyon sok tapasztalatra tettem szert a színházban, s a világ számos helyére eljutottam. Elmondhatom: megálltam a helyem a pályán.

 Katonából énekművész

 Miért döntött úgy, hogy otthagyja Szegedet, és az Operaház művésze lesz?

 – Miután a színháztól eltávozott Oberfrank Géza, a Szegedi Nemzeti Színház operaéletében lezárult egy jelentős korszak. Egymást váltották az igazgatók, de egyre kevesebb pénz jutott az operajátszásra. Érződött, hogy drága műfajnak tartják az operát. A társulat létszáma drasztikusan csökkent – sokan nyugdíjba mentek, többen más színházhoz szerződtek, új tagokat ritkán vettek föl. Pesten viszont változás volt; 2001-ben Győriványi Ráth György lett Magyar Állami Operaház fő-zeneigazgatója, s a fönntartó több pénzt adott a dalszínháznak. Szegeden jól éreztem magam, egészen más volt ott a színházi lét, mint a fővárosban, itt jóval ridegebb. Mi egy „operagyár” vagyunk, amiben nincs olyan érzése a művésznek, hogy egy társulathoz tartozna. Alig ismerjük egymást név szerint. Mindenki rohan; az egész budapesti lét a pénzkeresésről szól, és csak ritkán szakítanak az emberek időt a közösségi életre. Családomat viszont el kellett tartanom, ezért, a többletkereset is motivált abban, hogy az Operaház tagja lehessek.

 Mennyire változott meg 1989 óta az operaénekesek társadalmi és anyagi megbecsültsége?

 – Sajnos a munkánkat Magyarországon csak Budapesten fizetik meg. Tehát anyagi megbecsültségünk egyedül a fővárosban változott pozitívan, mert az igazgató, a fönntartó, a kultusztárca fontosnak tartja, hogy áldozni kell erre a műfajra is. Társadalmi presztízsünk változatlan. A legtöbb ember abban a hiszemben él, hogy számunkra szórakozás, játék az, ha a színpadon lehetünk. Nem tudják, hogy egyetlenegy produkció milyen nagy munkával jár. Nem csak szellemi, hanem fizikai értelemben is. Aki ezt a szakmát komolyan veszi, minden nap gyakorol, s óvja egészségét.

 Az Operaház címzetes magánénekese és emellett számos helyen lép föl áriákkal. Ilyenkor kiválasztja, hogy mely áriák azok, amelyek hangjához passzolnak?

 – Az áriák, duettek kiválasztása énektanulmányaimra vezethető vissza. Gyimesi Kálmán vígoperák bariton szerepeinek elsajátítását követelte meg tőlem. Így akkor, fiatal fejjel megtanultam számos vígoperaszerepet, s a mai napig abból élek. Közben az újabb felkéréseknek eleget téve több áriát tanultam meg. Mint kórustag énekeltem főszerepeket is, így A florentin kalapban, és Szegeden a Végzet hatalmában – tudtam Melitone szólamát –, s meg kellett mentem egy előadást. Fájlalom, hogy létezik egy ostoba operai hierarchia, mely alapján azt gondolják, hogy a művészvilág alja az énekkar. S ezért mindig meglepődnek, ha egy énekkari tag kiáll, és jól elénekel egy áriát.

 Hogy került a Spinto Operatársulathoz?

 – Schwimmer János kollégám hallott engem A florentin kalap c. operában, szólt a társulat ügyvezetőjének, Kecskeméti Róbertnek, aki felkért a februári farsangi koncertjükre – örömmel elvállaltam. Szívesen veszek részt a jövőben a társulat újabb produkcióiban. Ami konkrétum, hogy máshonnan felkerestek azzal, vállaljam el Suppé A szép Galathea című operettjéből Ganymedes szerepét. Jelmezes, díszletes produkció lesz, amit idén mutatunk be, és a tervek szerint járjuk vele az országot.

 Felesége és két gyermeke megszokta, hogy napközben többször próbál, és előadások után jó esetben csak este 10 órára ér haza?

 – Feleségem a Szegedi Nemzeti Színház fuvolistája volt, így jól tudja, mivel jár a művészélet. Időközben letette hangszerét, és gyógypedagógusként dolgozik. Fiaim pedig a színház világába nőttek bele; rendszeresen megnézték az előadásokat. Idősebb fiam rajong az operákért, jobban ismeri korunk énekeseit nálam, bár sem őt, sem a testvérét nem taníttattuk zenére. Úgy gondoltuk, csak akkor íratjuk be őket zeneiskolába, ha ez a vágyuk. Nem akartuk, hogy a rájuk kényszerített zenetanulás megkeserítse fiatalságukat. Kisebbik fiam 10 évig néptáncolt; a Bihari Táncegyüttesben azt várták tőle, hogy ott marad, de másként döntött. Mindketten matematikusok lettek, és Londonban élnek.

 Sosem sajnálta, hogy nem műszerészként, vagy hivatásos katonaként keresi meg kenyerét?

 – Nincs bennem hiányérzet, vagy keserűség azért, mert az énekesi pályát választottam. Egy biztos: a hadsereg jó leckét adott nekem emberismeretből, hiszen négy évig voltam angyalbőrben. Azt sem bánom, hogy énekkari tag lettem, mert úgy érzem, hogy ezt a hivatást, ha a Jóisten is megengedi, sokáig tudom művelni.

Medveczky Attila