vissza a főoldalra

 2016.03.25. 

Csurka István: Március Idusán

Óriási jelentősége van annak, hogy a Fidesz és elsősorban Orbán Viktor ötvözni tudta a nemzeti radikalizmus gondolatait az Európában engedélyezett és uralmon lévő középutasság, a kereszténydemokrácia fogalmaival. Nyilvánvalóan felismerte, hogy a magyarság megmaradásához szükséges megtartó nemzeti öntudatot, éltető nacionalizmust csak gondosan körültapasztva lehet a liberális hegemónia világában és Európájában az asztalra tenni. Végeredményben ugyanezt művelik ma más nemzetek, illetve más nemzetek hasonló vezetői ezen a földrészen. Hozzánk legközelebb a lengyelek. Orbán ezzel a kétmerítésű politikai magatartásával, nemzeti sorskérdések szükségesen radikális megoldásaira nyitott pártépítésével, és ugyanakkor az uralkodó és nagyhatalmi politikák által is elfogadott liberáliskodással egy védett középosztályi és egyre bővebben népi, plebejus várat épített fel. Ezt a magyar építményt most a mesterségesen és kahal-szívóssággal szított átkok, szidalmak, lekicsinylések felhői, ebből következően némi bizalmatlanság, és mint az önkormányzati választások eredménye mutatja, bizalom, reménykedés és tisztelet felhői ölelik körül.

A nemzeti ünnepeken tüntetni, az éppen időszerű politikai kérdésekben véleményt nyilvánítani, a gyökeres rendszerkritika mögé tömegeket felsorakoztatni valójában a mi kezdtünk el már 1993-ban. Kettős célja volt mindig: az egyre jobban háttérbe szorított, később célzatosan besározott nemzeti érzés életben tartása, feltámasztása és táplálása, az ünnepekhez fűződő, és akkor mindig egy kicsit összesűrűsödő érzelmek és emlékek, tanúságtételek egy nagy közös élményben való összefoglalása. Az egyre súlyosbodó sorskérdések megtárgyalása minél nagyobb sereg előtt már az újbóli rendszerváltás igénye felé mutatott. A jelenlévők boldog együttérzése, lelkesedése a médiumok elhallgatását és torzításait volt hivatva ellensúlyozni. A gyűlések hangulata, mondanivalója, tartásának ereje szétsugárzott a társadalomban. Ezekről a gyűlésekről az is hallott és beszélt Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, aki soha nem volt ott. A mi gyűléseinknél nagyobb gyűléseket csak a Fidesznek sikerült rendeznie először 2002-ben, a két választási forduló között, akkor, amikor a kisgazda, kereszténydemokrata és különösen a mi gyűléseinken edzett radikális tömegek nagy részét már magába olvasztotta.

A nemzeti érzelmű rétegek ma sokkal tudatosabban radikális gondolkodásúak, mint korábban voltak. Ennek oka elsősorban természetesen az anyagi és kulturális helyzetük súlyos rosszabbodása. A radikalizálódásnak és a mélyebb gondolkodásnak, a lázongásnak irányt, értelmet, célt azonban mégiscsak mi adtunk. Az okokat és az okozatokat, a mélyebb összefüggéseket a mi gyűléseinken és a Magyar Fórumban tártuk fel. Ez a munka háládatlan, sokszorta veszélyes és áldozatokat kívánó volt, kétszer egymás után nem jutottunk be az Országgyűlésbe, közellenségek lettünk, a mélyebb, a háttérben megbúvó összefüggések feltárása és szókimondásunk miatt antiszemitának nyilváníttattunk. A médiumok falat építettek körénk, az elhallgatás falát, és a liberális állam aknamunkájával, beépített ügynökeivel is állandóan küzdenünk kellett és még ma is bajlódnunk kell. A társadalom több mint felének radikalizálódását nyilvánvalóan nem tekinthetjük csak a saját érdemünknek. Óriási jelentősége van annak, hogy a Fidesz és elsősorban Orbán Viktor ötvözni tudta a nemzeti radikalizmus gondolatait az Európában engedélyezett és uralmon lévő középutasság, a kereszténydemokrácia fogalmaival. Nyilvánvalóan felismerte, hogy a magyarság megmaradásához szükséges megtartó nemzeti öntudatot, éltető nacionalizmust csak gondosan körültapasztva lehet a liberális hegemónia világában és Európájában az asztalra tenni. Végeredményben ugyanezt művelik ma más nemzetek, illetve más nemzetek hasonló vezetői ezen a földrészen. Hozzánk legközelebb a lengyelek. Orbán ezzel a kétmerítésű politikai magatartásával, nemzeti sorskérdések szükségesen radikális megoldásaira nyitott pártépítésével, és ugyanakkor az uralkodó és nagyhatalmi politikák által is elfogadott liberáliskodással egy védett középosztályi és egyre bővebben népi, plebejus várat épített fel. Ezt a magyar építményt most a mesterségesen és kahal-szívóssággal szított átkok, szidalmak, lekicsinylések felhői, ebből következően némi bizalmatlanság, és mint az önkormányzati választások eredménye mutatja, bizalom, reménykedés és tisztelet felhői ölelik körül. Sajnos azonban mindez már csak a Kádár–Aczél, sőt a Rákosi–Gerő-rendszer újjáépülésének a közegében, későn történik. Ma ő, Orbán, és részben pártja áll a támadások össztüzében, de ezek a támadások, miként a bennünket érők is, nagyon fontosak a nemzeti felismerés szempontjából. Ha nem volnának, ki kellene találni őket.

Most mindannyian válaszúthoz érkeztünk. Válaszút ez abban az értelemben, hogy lezárult a radikalizmus szétterülésének folyamata, a nemzet nagyobbik része megtelt vele, változtatni akar a helyzetén, és cselekedni akar. A tájékozódás korszaka, a múlt gazságai, szenvedései miatti háborgások, az igazságtétel elmaradása miatti felháborodás korszaka, a nagytakarítás elmaradása miatti morgolódás ideje mögöttünk van, beléptünk a felismerés korszakába. A felismerés több, ösztönzőbb, radikálisabb, mint a megismerés folyamata, amelynek szükségképpen meg kell előznie. Amikor a nép és a lecsúszásra ítélt középosztály már nem csak a sortüzek és a negyven-, ötven-, hatvanéves gazságok, népirtások miatt háborog, hanem azért, mert felismerte mai urait, akkor már egy másik, forradalmi korszakba léptünk. Megismerés, felvilágosodás nélkül nincs felismerés. Felismerés nélkül nincs forradalom.

Ma a maga teljes valójában felismerni valamit, valakit, valakiket szinte csoda. Mert ma minden álcázva, sokszorosan burkolva és csomagolva van, minden állítást, minden politikust a hazugság aurája vesz körül. A Magyar Szocialista Párt már nem magyar, nem szocialista, hanem neoliberális, nagytőkés párt, amelynek vannak népi, antiszemita tagjai. A liberális párt nem liberális, hanem félrecsúszott egzisztenciák, a saját cionizmusukból is kiábrándult beteg idegzetűek pártocskája, az általuk kierőszakolt intézkedések közül példának okáért a vizitdíj nem anyagi szükséglet a kormánykasszának, hanem fricska a nép orrára, szándékos bosszantás, a kórháztelkek eladásának eltakarására szolgáló esztrádműsor, a tandíj nem tandíj, hanem a nép felemelkedése előtt lecsapott sorompó. A kormány most a demokráciát és a jogállamot védi, gumibottal, gumilövedékkel, Izraelből idehozott és a nemzeti ünnepre rásábeszdeklizett terrorelhárító vagy terrorcsináló katonákkal. Ezeknek az idegen katonáknak az ittléte szándékos megsértése a nemzeti öntudatnak, és egyben szoktatás: szokjátok meg, kis magyarkák, hogy ezután ilyenek védik a lakóparkjainkat, a plázáinkat és a pénznyelő automatáinkat, akár akarjátok, akár nem. A demokrácia most csak egy verbális fából vaskarika, egy verbális balett, egy verbálisan gágogó Hófehérke, aki jogállamilag veri apróra a hét törpét, illetve annyi törpét, amennyit csak tud.

A nép egyik része már a felismerés állapotában van. A másik részét még fel kell világosítani és fel kell emelni a felismerés állapotába. Erre szolgál a Lámpás Program, amelyet meghirdettem, és amelyet már elindítottunk. A felismerésből az következik, hogy a rendszert gyökeresen meg kell változtatni. Ha a rendszer és bűnös kormánya magától nem takarodik, ha nem adja meg magát, ha idegen csapatokat hív be segítségül, akkor meg kell dönteni. Forradalommal. Öregek és fiatalok különös, groteszk, soha nem látott forradalmával. A forradalomhoz azonban a nép erejére, bátorságára, olykor vakmerőségére, kitartására, kemény öklére és véráldozatára van szükség. A forradalom sohasem bölcsészdoktorok által felműkedvelt egyfelvonásos, hanem bővérű népi játék. Mert más nem lehet. Ezért az most a feladat, hogy a felismerésig már eljutottak rázzák fel a még tévelygőket, a még elhomályosult látásúakat, és szervezzék meg a teljes támogatást a forradalomhoz.

Ennek kiváló alkalma március idusa. Most a felismerés és a felismertetés ünnepét kell közösen megrendeznünk. Nem a forradalomét, mert annak még nem jött el az ideje, és ha netán a kormány eltakarodik és kiírja a szabad választásokat, talán nem is lesz rá szükség, hanem most az erők és az akaratok összehasonlításának, összemérésének ünnepét kell megülnünk. A seregszemle még nem roham. De kell a seregszemle, mert erőt ad a rohamra. A forradalomra való készülődés, lelki felvérteződés tág és szép pillanatait kell most megülnünk. Lássák meg az emberek a saját szemükkel, hogy hányan tudunk lenni mi, és hányan nincsenek ők, mi a különbség aközött, ha valaki egy ürgelyukban szónokol, államtitkár ürgécskék és üregszukák előtt, és aközött, amikor férfiak kiállnak a térre, és százezrekhez intézik szavaikat.

Az ellenséget itt most először erkölcsileg kell szétverni. Lássa meg törpe voltát és féljen. Igen, féljen, ő féljen, és ne mi, akiknek igazunk van. Nekünk most nincs szükségünk rendbontásra, verekedésre, törésre-zúzásra, mi a magabiztos mosolyunkkal, a gúnyos rámutatásunkkal győzünk. Provokációt, zűrzavart ők akarnak. Agressziót akarnak, és erre akarnak indítékot csiholni. A rend védelmében csak idegen csapatokra számíthatnak. Már be is hívtak idegen csapatokat. Ki tudja mennyit. Nem baj, ez csak segít bennünket a felismerésben.

Járjuk végig a saját utunkat tántoríthatatlanul.

A felismerés azt is jelenti, hogy sorban, név szerint, a hovatartozást sem mellőzve megnevezünk minden rablót, bűnöst, minden kis-Kókát és minden nagy-Kókát. Az összegszerű felismerések ideje is beköszöntött. És aztán majd el kell búcsúzni a rablott, korrumpált milliárdoktól. A búcsú természetesen annyira lesz jogállami, mint amennyire a megszerzés az volt.

A történelemben csavarosabb észjárással és véletlenesebben forognak a dolgok, mint mi azt gondolnánk. A 88–89–90-es rendszerváltás talán azért sem lehetett sikeres, azért is maradt el, mert senki nem volt a teljes felismerés birtokában. A társadalom egy része már kiegyezett az akkori rendszerrel, megcsinálta a maga kiskapuit, kijárásait, felkalákázta kis világát, és nem tartotta annyira rossznak azt a rendszert, hogy elpusztítására törjön, különösen ha ez veszélyekkel és áldozatokkal is jár. Most más a helyzet. Annak a rendszernek ez a Gyurcsány–Kóka-féle, ez a plázás és behívott idegen csapatos rendszere rosszabb, ártalmasabb, elviselhetetlenebb rendszer, hazugabb világ, mint amilyen a Kádár–Aczél-rendszer volt. Ezek a gazemberek, ezek a privatizációkban megvagyonosodott KISZ-trógerek, miközben jogállamot és demokráciát fuvoláznak, azt, sőt annak a rosszabbik, előző változatát, a Rákosi–Gerő–Apró-bagázs-rendszert akarják visszaállítani, és a magyarságot ki akarják küszöbölni a saját hazájából. Erről szól ez a mostani felismerés. Nyilvánvaló, hogy a cselekvést is ehhez kell szabnunk. „Szegény szép hazánkért (…) ideje vagdalkoznunk”

(Elhangzott: 2007. március)