|
 2016.11.04.
Az én ötvenhatom
Forradalmi séta
Amikor e sorok írásához
fogtam, arra gondoltam, hogy a nagy történelmi események felidézéséhez
talán fennkölt stílus illenék, benne természetesen kiemelve
becses személyemet is és a hőstetteimet, hogy mit tettem, mint
tettem és hogyan lettem hőssé a forradalom napjaiban.
Azután rájöttem,
hogy vissza kell magamat fogni, semmi nagyzási hóbort, semmi ciráda
nem kell e kis írásban. Hiszen jóformán semmit sem tettem. Nem
lettem hős, csak egy kis apró résztvevője, tanúja voltam a
nagy dolgoknak, amire viszont jó visszaemlékezni.
Másodikos
gimnazista voltam 56-ban. Az egri hős kapitányról, Dobó Istvánról
elnevezett iskolában próbálták belénk plántálni a tudományt,
több-kevesebb sikerrel.
Sok Eger környéki
társammal együtt a Foglár utcai kollégiumban laktunk, étkeztünk,
veszekedtünk vagy verekedtünk, ahogy ez már egy nagy csapat
serdülő fiúhoz illik.
Reggelente, az
iskolába induláskor mindig arra akart rávenni a kollégium
igazgatója, hogy katonás rendben, négyes sorokban, énekelve
menjünk a néhány percre lévő jó öreg Dobóba. A fejünkre
pedig tegyük fel a szovjet mintájú tányérsapkát, amit nagyon
utáltunk.
Minden ebbéli erőlködése
a dirinek kudarcba fulladt. Mire észbe kapott, addigra már vidáman,
nevetgélve, félúton voltunk a kolesz és a suli között, ahol
éppen Cicero nagy beszédét próbáltuk ízekre szedni: ,,Meddig
élsz még vissza türelmünkkel, óh, Catilina…” mintha éreztük
volna e régi vádbeszéd időszerűségét.
Október 23-án
rendkívül izgatottan hallgattuk a rádióból a híreket. A
nevelőtanárnak csak nagy nehezen sikerült bennünket ágyba
parancsolni.
Reggel pedig,
mintha egy láthatatlan jó tündér átvarázsolta volna a zajongó,
zsibongó csapatot, szó nélkül négyes sorokba rendeződve
indultunk az iskolába, közben harsány hangon énekeltük a
Kossuth nótát. Ha még egyszer azt üzeni!
Eger város polgárai
pedig, ennek a kedves, szép vidéki településnek a lakói, ahol
a hősök vérével megszentelt kövek még őrzik a dicső múlt
emlékét, csillogó szemmel néztek bennünket, ahogy a Fő utcán
végigmasíroztunk, helyesebben, hogy végig mertünk menni és közben
a szabadság dalait énekeltünk.
Talán ez a néhány
percnyi esemény ébresztette rá az egrieket, hogy valami nagyon
nagy dolog történt, hogy valami nagy esemény van kialakulóban.
Lehet, hogy ekkor tudatosult bennük, hogy forradalom van.
Hogy így volt-e
igazából, nem tudom biztosan. De hatvan év távlatából
visszaemlékezve nagyon jó azt képzelni, hogy én is, hogy mi
is, vásott, csibész egri diákok, egy kicsit részesei voltunk a
nagy eseményeknek, a forradalom elindításának.
És lettünk
volna, lehettünk volna, ha mertünk volna, hősök lenni, mint
Mansfeld Péter vagy mártírokká válni, mint Tóth Ilonka.
Pár nappal ezek
után az iskolát hosszú időre bezárták, a kollégiumból
pedig hazaküldtek bennünket. Így az egyik falumbeli társammal,
mivel a közlekedés már országszerte megszűnt, kalandos úton
értünk Kömlőre, a szülőfalunkba. Ott az özvegy édesanyám
aggódva várt engem, a legkisebb gyermekét haza.
Azután sajnos elmúlt
a néhány diadalmas nap, eltiporták a forradalmat. Jött a félelem,
a megtorlás ideje. Ekkor került vizsgálati fogságba az én ártatlan
bátyám is. Fél évig volt börtönbe zárva azért, mert egy rövid
ideig nemzetőr volt.
Csak hosszú szünet
után indult újra a tanítás a gimnáziumban, új, párthű
igazgatóval az élen, fagyos légkörben.
Néhány társunkat
kirúgták az iskolából, néhányan disszidáltak, néhányan
pedig beálltak az új rendszert dicsőíteni.
Mi pedig tovább
gyötörtük magunkat a latin nyelvvel és a másodfokú
egyenletekkel.
De a szívem még
mindig gyorsabban kezd dobogni, amikor az a pár percnyi diadalmas
menetelés eszembe jut a Foglár utcától a Dobó Gimnáziumig.
Igaz, ennek már hatvan éve, de azért szép volt, Istenem, de szép!
Körömi Ferenc
|
