2016.11.04.
A mi ’56-unk II.
„1956.
november 19-én reggel búcsúzott el tőlem bátyám azzal, hogy
anyámnak mondjam el, ő disszidálni fog, mert itthon ki tudja mi
vár rá. Biztosan tudom és állítom, hogy eskü alatt vallomást
tett az ENSZ úgynevezett „magyar üggyel” foglalkozó bizottsága
előtt. Nagybátyám, Dr. Kardos Béla tette lehetővé a vallomástételt,
mert ő magas rangú amerikai kormánytisztviselő volt
Washingtonban. Ő intézte bátyám Egyesült Államokba történő
kiutazását Ausztriából. Vele együtt tett vallomást többek között
Pongrátz Gergely és Király Béla” – írta szerkesztőségünknek
Ecsődi László. Múlt héten az ő visszaemlékezését vehették
kézbe olvasóink, ezúttal bátyja, Ecsődi Gábor ENSZ-ben
elhangzott tanúvallomását adjuk közre Ecsődi úr jóvoltából.
E világot megrázó
forradalom előzményei a legsötétebb Rákosi-uralom idejére
vezethetők vissza, amire átmeneti enyhülés volt Nagy Imre
1953-as programbeszéde a magán- és kiskereskedelem, illetve a
kisipar bizonyos keretek közötti felszabadításáról. Ez
azonban rövid időn belül Nagy Imrével együtt indexre került.
A közvetlen előzmények közé tartozik, mint egy elvi kiindulópont,
Rákosi leváltása, valamint Rajk László és társai rehabilitációja.
Annak a Rajk Lászlónak, aki ugyanannak a kommunista diktatúrának
volt a tagja, amely őt kivégeztette és ugyanez a rendszer
rehabilitálta. A temetés több tízezres tömege nem a temetés
miatt ment el, hanem „néma tüntetésként a kommunizmus
ellen”. Az elhangzott beszédek közül soknak az volt az értelme,
hogy „nem felejtünk”. Másképp értette a tömeg, és másképp,
aki mondta. Az ezután következő időkben egyre többet lehetett
hallani, olvasni a különböző újságokban a rendszer egyes területein
mutatkozó és személyes hiányosságokról. A Petőfi Kör is
– élén a most letartóztatott Tardos Péterrel – mind jobban
hallhatta a magyarság hangját. Ilyen körülmények között,
pattanásig feszült légkörben virradt ránk 1956. október
23-a, a legdicsőbb magyar forradalom napja.
Jómagam, sorköteles
korban lévén, a Magyar Néphadsereg kötelékébe tartoztam. A
forradalom éppen a budapesti helyőrségi fogdában ért, ahova két
héttel a forradalom kitörése előtt vitetett be a pol. tiszt. Még
hat nap volt hátra, de október 24-én a felkelők elfoglalták a
fogdát és mindenkit kiengedtek. Így kerültem én is közvetlen
kapcsolatba a nép forradalmával, amely az én forradalmam is
volt, amelyben az én egyéni elszámolnivalómat is törleszteni
akartam a kommunistákkal szemben (Apámat 1945. április 14-én
az Andrássy út 60. pribékjei végezték ki.)
Első aktív részvételem
a Székesfehérvárról Pestre törő orosz egységek feltartóztatása
volt. A környék népfelkelőinek és a velem együtt szabadult
katonáknak – kik közben fegyverrel rendelkeztünk – sikerült
is egy időre megakadályozni, hogy a Rádiónál bennrekedt ÁVH-sok
segítségére legyenek. Az éjszaka folyamán rendszerint szüneteltek
a harcok, vagy csak riasztó lövések voltak. Másnap, október
25-én a Boráros térnél és a Soroksári út elejénél voltam,
ahol a mi csoportunk feladata az volt, hogy a tököli orosz repülőtér
felől Pestre özönlő orosz egységeket feltartóztassuk. Az
oroszok harcmodorára mindvégig jellemző volt (különösen a második
orosz támadás után), hogy a szabadságharcosok lövéseire válaszképpen
a békés lakóházakat lőtték széjjel minden ok nélkül.
Ezzel igen sok család vált hajléktalanná, sok asszony özveggyé,
sok gyerek árvává. A szűkebb utcákban viszonylag könnyebb
volt a harc a nehézkes orosz páncélosokkal szemben, különösen
akkor, ha a magyar csoport egy jó helyre befészkelte magát. A nép
lelkesedése és odaadása határtalan volt. Mindenki részt akart
venni, és részt is vett a forradalomban, ki-ki a maga módján.
Én időközben mint katona jelentkeztem a Zrínyi katonai akadémián,
amely Márton András ezredes vezetésével fuzionált a VIII. kerület
felkelőivel. Ennek során először a fóti lőszerraktárhoz
mentünk ki – részben őrséget adni (kb. 2 km-re egy ÁVH-laktanya
volt), részben egy kocsikaraván lőszert hozni a VIII. kerület
részére. Ahogy Budapestről kimentünk Fótra és vissza (mindig
csőre töltött fegyverrel), alig győztük fogadni a sok üdvözlést
a házak ablakaiból és az utca járókelőitől. Dunaharasztiban
egyenesen cigaretta és almazáporral fogadtak, mikor a legújabb
pesti győzelmekről beszámoltunk. Mindenki egységes volt abban,
hogy az oroszt kiszolgáló régi kormányzat és az orosz
kommunista rendszert ellenezték.
1956. október 28. Körülbelül erre az időre tehető az
új „csodafegyver”, a Molotov-koktél megjelenése, mely újabb
lökést adott a forradalomnak. Én ekkor a József telefonközpont
és környéke védelmére voltam 18-ad magammal kirendelve. Ehhez
jöttek még a helyi szabadságharcosok, mert én csak a katonákat
számoltam. Ekkor volt a Bérkocsis utcában egy három magyar halálát
okozó összeütközés az oroszokkal, akik elevenen kettétéptek
egy kislányt. Azon a részen ugyanis megsérült a központi világítás,
és a lányka petróleumot vett egy boltban az otthoni lámpához.
Az utcán menve találkozott egy orosz járőrrel, akik azt hitték,
hogy „Molotov-koktélt” visz, és félelmükben szabályszerűen
kettétépték. Az anyja őrjöngve jött segítséget kérni, és
ebből lett egy majdnem 3 órás harc, amely rengeteg anyagi
veszteség mellett három hős magyar életének a végét is
jelentette. Sajnos a Köztársaság téri események idején újabb
lőszerszállítmányért voltam Fóton, de később láttam is a
döntő győzelmet jelentő ütközetet.
November 1-jén
visszamentem ütegemhez Érdligetre, ahol épp aznap választották
meg a forradalmi bizottságot Szabó László őrnagy parancsnok
helyett. A bizottságban én is helyet kaptam. A katonák egyhangú
véleménye volt, hogy mint újoncok, a népre, a nép védelmére
esküdtek fel, és nem hajlandók olyan egyén parancsát végrehajtani,
aki nem áll szívvel, lélekkel a forradalom mellé. Ilyen körülmények
között, újjászervezve, a rég óhajtott, de mégis újnak tűnő
eszmékért lelkesedve vártuk Maléter Pál honvédelmi miniszter
parancsait, melyek végrehajtása tényleg a magyar nép érdekeit
szolgálja.
Ekkor következett
be a nemzeti tragédiát jelentő november 4-i második orosz támadás.
Maléter Pál, Nagy Imre elfogva, s az immár jobb jövőt remélő
nemzet magára hagyatva vette fel a harcot a sokszoros túlerőben
lévő orosz hadosztályokkal szemben.
S a sírt, hol
nemzet süllyed el
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny
ül.
Minket is körülvettek,
de csak gyászkönnyekkel.
Könnyű kézi
fegyverekkel kellett harcolni az igát újra a népre tenni akaró
orosz páncélosok és nehéz egységek ellen. Gigászi harc folyt
egy magyar ember és egy orosz páncélos között. Az én ütegem
mélységes megdöbbenéssel fogadta a támadás hírét, és válaszunk
a tököli repülőtér részbeni szétlövése volt. Ez tőlünk
légvonalban kb. 4 és fél, 5 km volt, ezt a távot nem volt nehéz
a 85 mm-es légvédelmi ágyúkkal bemérni. Ekkor hírnök jő s
pihegve szól, hogy a szomszédos nagytétényi üteget alávaló
módon fehér zászlóval elfoglalták az oroszok. Fehér zászlóval
közeledve az üteghez – miközben az orosz és magyar
parancsnok egymással tárgyalt –, az orosz katonaság lerohanta
a technikai berendezéseket, mindenkit lefegyvereztek és fogságba
ejtve elvitték őket Tökölre, kényszermunkára. Későbbi értesülés
szerint legtöbbjüket hazaengedték. Egységünk ekkor határozta
el, hogy gépkocsi és egyéb jármű nem lévén – riasztólövések
leadása után az összes technikai berendezést használhatatlanná
tesszük, és kisebb csoportokban megpróbálunk bejutni Pestre. Hétfőn,
november 5-én hajnalban a mi csoportunk (5 fő) be is jutott a
Gellért térig, de az összes híd orosz megszállás alatt volt.
Nem tudtunk átjutni Pestre, ahol az igazi harcok folytak. Ekkor jött
segítségünkre a véletlen. A Boráros téri hidat megtámadta
egy magyar egység, és a Gellért téri Szabadság híd orosz védői
átmentek a Boráros téri hídhoz segíteni az ottani orosz
csapatnak (bölcs logika). A híd felszabadulván, rögtön
megindult rajta a forgalom mindkét irányban. Így jutottunk el a
Semmelweis utca és Kossuth Lajos utca sarkán levő Kisgazdapárt
székházához, ahol csatlakoztunk a védőkhöz és próbáltuk
tartani magunkat az oroszokkal szemben. A harcok ezen szakasza
sokkal öldöklőbb volt, mint először. Az oroszok most már
szigorúan zárt 2-es, 3-as csoportokban, páncélos egységekben
közlekedtek, és most is lakóházakat, templomokat, sőt kórházakat
lőttek. Voltak időszakok, mikor inkább csak saját megnyugtatásukra
lőttek, és nem védekezésképpen (lelki megtörtség, félelem??).
A Rókus kórházban 800, az Uzsoki utcai kórházban 600 beteg
halt meg különböző orosz belövések következtében. Az
oroszok a Rákóczi úton végighaladva szisztematikusan belelőttek
minden második-harmadik házba. Így égett le a Divatcsarnok is.
November 5-én
este sikerült hazajutni egy élelmiszerszállító kocsival Zuglóba.
Az öcsém azzal fogadott, hogy a Százados úti kenyérgyárnál
a sorban állókra is rálőttek az oroszok, pedig azok legnagyobb
része asszony és öregember volt. Két halott és nyolc sebesült
volt ott. Kedden, november 6-án Zuglóban volt a legnagyobb harc,
amely részleges győzelemmel kezdődött, de teljes vereséggel végződött.
Jómagam még az éjjel besiettem a Bosnyák térre (Zugló központja),
hogy segítsek, ahol lehet. A védelem részben a háztetőkön, részben
a téren lévő piaci bódék között, részben a villamos
kocsiszínben már meg volt szervezve. Villamoskocsikból és
felszedett járdakövekből barikádot emeltünk, és ezzel biztosítottuk
magunkat a város felé. Volt egy 85 mm-es ágyúnk és két páncéltörőnk.
Ezeket a Csömöri útnál előző nap megvert orosz egység
hagyta hátra, mert rosszak voltak. Az éjszaka folyamán megjavítottuk
a Danuvia Szerszámgépgyárban a rossz ütőszeget és csappantyúrugókat,
de a záremelő szerkezetet és az optikai irányzék függőleges
részét nem sikerült megjavítani. A reggeli próbalövésnél
minden rendben volt, csak a zárat kellett kézzel emelni, ami a
percenkénti 14-16-os tűzgyorsaságot 1-re csökkentette. Az ágyút
Bánk Konráddal és Bóka Dezsővel hárman kezeltük, a páncéltörőt
pedig 2-2 katonaviselt férfi. Az első támadást 9 és 10 óra között
kaptuk, amit visszavertünk. 12 órakor azonban egyszerre három
oldalról vettek minket tűz alá, amit nem bírtunk viszonozni, különös
tekintettel a kevés és hiányos nehéz fegyverre. A támadás lényege
orosz részről itt is abban állt, hogy a tankágyúkkal nem is
annyira a barikádokat vagy piaci bódékat lőtték, hanem a téren
lévő házakat, üzleteket. A végén – amivel csúfos győzelmüket
biztosították – az volt, hogy gyújtó lövedéket használtak.
Így égett le az egyik legnagyobb zuglói élelmiszerüzlet is.
Magyar részről 5, orosz részről 27 emberélet, egy tank és
egy nyitott páncélos veszteséggel záródott le a 8 órás
harc. Az első harcnál láttuk, hogy honnan jönnek az oroszok,
és előre célba vettük a helyet. Amikor odaért a páncélos, lőttünk.
A lövés jó volt, a lánctalp elszakadt, a páncélos harcképtelen
lett. Sajnos csak acélmagos lövedékünk volt, nem robbanómagos.
A második orosz támadásnál részben a három oldali támadás,
részben a rossz irányzék és a lassú tűzgyorsaság miatt nem
volt eredményes lövésünk. A különböző helyen lévő könnyű
fegyveresek ott és úgy „kaszálták” az oroszokat, ahogy
tudták.
Hazatérve láttam,
hogy a közvetlen szemben lévő kis családi házat és a szomszédos
utcában összesen 4 családi házat lőttek szét csak azért,
hogy félelmet keltsenek az emberekben. A mi családi házunk 6 db
ablakkárt szenvedett. Azon a részen (villanegyed) egyetlen lövés
sem volt, az oroszok mégis „büntettek”.
A forradalom utolsó
tűzfészkei a Kilián laktanya, Csepel és Kőbánya voltak. Részben
a kilátástalan harc okozta fizikai és szellemi fáradság, részben
az utánpótlás egyre nagyobb gyengülése meghozta a magyar vérben
fürdő vörös fegyverek terrorisztikus győzelmét. Megkezdődött
a Kádár-kormány dicstelen korszaka, melynek bevezetője a
deportálások megkezdése volt. Az ország népének egyetlen
fegyvere az általános sztrájk volt. Az embernek még világos
nappal is félve kellett mennie az utcán, nem tudva, hogy mikor,
és hogyan kaphatják el. Közel lakván a rákosrendezői pályaudvarhoz,
magam is láttam, amikor orosz fegyveresekkel megerősített
szerelvények haladtak át a pályaudvaron. Egy ilyen alkalommal 5
ilyen szerelvény állt bent, mellette két oldalt egy-egy páncélos
cirkált. Telefonon értesítettem a VIII. kerületben lévő, immár
illegális harcostársakat, és ennek eredményeképpen az éjszaka
folyamán négy vagont sikerült feltörni és a benne lévő
18-24 éves fiúkat kiszabadítani. Közöttük volt Sipos Tibor,
a XIV. kerületi Forradalmi Bizottság tagja is.
November 15-én
kenyérért álltam sorban Angyalföldön. Biciklivel mentem haza,
és láttam, hogy Rákosrendezőnél három vagon áll bent, és
egy negyediket tolnak hozzá. Megint felhívtam a VIII. kerületi
illegális egységet, akik megígérték, hogy estére adnak segítséget.
Este fél tízkor találkoztunk, tízen voltak, mind fegyverrel, sőt
nekem is hoztak egy pisztolyt. Két fiú nagy kerülővel átment
a vágányok túlsó oldalára, ahol egy fatelep és a Szőnyi úti
sportpálya volt. Mivel az őrség számával nem voltunk tisztában,
nem mertünk nyílt támadást indítani. A két fiú kézigránátokat
dobált a vagonok felé, majd a levegőbe lőttek visszavonulva.
Az oroszok viszonozták a tüzet. Közben mi a vagonok másik
oldala mögé lopóztunk és elkezdtük a marhavagonok ajtaját géppisztolyaggyal
feltörni. Ugyanekkor három fiú készenlétbe helyezkedett a
kocsik között, hogy fedezzen minket. Ahogy az oroszok abbahagyták
a tüzelést, hátba támadták őket, s ezzel az oroszok elmenekültek
a fatelepre. Ez sajnos csak időnyerés volt, már a visszavonulásra
kellett gondolnunk, az ötödik vagont nem sikerült feltörni.
Kb. 70-90 fiú menekülhetett meg, pontos számot nem tudok adni,
mert ahogy kiszabadultak, rögtön eltűntek a sötétben. Közülünk
sokan megsebesültek, de nem haltak meg, az oroszoknál nem tudom,
mi volt az arány, mert nem láttam semmit.
Sajnos egyre több
és több deportálásról érkeztek hírek, amikor november 17-én
bemondta a rádió, hogy minden csapattestétől távol lévő
katona 18-án este 7-ig köteles bevonulni. Ez az én esetemben
egyenlő lett volna a deportálással. Vállalva minden kockázatot,
19-én nekivágtam a nehéz útnak, amely a szabad világba
vezetett. Vonaton, traktoron, teherautón eljutottam 20-án reggel
Pápára, ahol az igazoltató orosz hatóságok bevittek a helyi
magyar rendőrségre, mert nem voltak orosz bélyegzős papírjaim.
A rendőrségen mindent elvettek tőlem, de amikor az orosz tiszt
kiment, Soós rendőrhadnagy mindent visszaadott. Nem szólt egy
szót sem, csak a hátsó kijáratra mutatott. Nagy szerencsével
értem el még aznap az osztrák határt, s előtte kb. 200 méterrel
összeakadtam egy magyar járőrrel. A kezdeti visszatoloncolás
helyett a végén még ők igazítottak útba, mondván, hogy átérve
a határon, mindig balra tartsak. A határ ott visszakanyarodik,
és nem akarják a vesztemet okozni. A rendőrségen és a határon
is mindezt csak azért csinálták, mert gyűlölték és gyűlölik
a szovjet elnyomók terrorját.
Kiérve a szabad
világba, tanulni, képezni szeretném magamat, hogy ezen keresztül
is hozzásegítsem közvetve vagy közvetlenül az elnyomott
nemzeteket, elsősorban a hazámat a szabadság és egy boldogabb
korszak eléréséhez.
Fent leírt tények
a valóságnak megfelelnek, ezeket bármikor hajlandó vagyok esküvel
megerősíteni.
Ecsődi Gábor
1957. február 9.
|