2016.11.04.
A múlt
ismerete a jövő záloga (II. rész)
Hogyan jutott el a magyar katona a forradalomig?
Magyar Néphadsereg
1956
1956-ban a hadsereg olyan konfliktushelyzetbe került,
melyet mint egységes szervezet nem tudott megoldani. A diktatúra
fő erejét az államvédelem (ÁVO) és a szovjet hadsereg
alkotta. Az állami szervek közül egyedül a Néphadsereg volt,
amely semmilyen belső feladatot nem kapott. Mi nem szerveztünk téeszt,
nem tartóztattunk le kulákokat stb.
Összegzésül még:
az akkori felemás szintű parancsok alapján megállapítható,
hogy az akkori vezetés nem bízott a katonákban. Pl.: 23-án
este oszlatáshoz adtak ugyan parancsot, de lőszer nélkül.
A tisztek, katonák
megjelentek a tüntetéseken, egyetértettek a diktatúra lebontásával,
a nemzeti függetlenség kivívásával, de a fegyveres felkeléssel
kevesebben tudtak azonosulni. A parancsnokok nem hihették, hogy a
Vörös Hadsereget fegyverrel ki lehet verni az országból. A
parancsnoki állomány magatartásának közös nevezője az volt,
hogy nyíltan nem szegültek szembe a forradalom leverését sürgető
parancsoknak, de igyekeztek azokat elszabotálni. Szemben álltak
a felkelőkkel, de felvették a kapcsolatot is velük.
Minden felkelőcsoportnál
készült fényképen ott vagyunk többen, egyenruhában.
A forradalmi tevékenységért
elítéltek között is vezetjük a listát. Külön történet a
felkelő csoportok Nemzetőrségbe szervezésének kérdése.
A jelvények: a
diktatúra jelvényei le lettek tépve, helyükbe nemzetiszínű
szalag került, majd rekordidő alatt elkészültek a Bocskai-sapkák,
és tankjainkra felkerült a Kossuth-címer. Mindezek nem külsőségek
voltak, jelezték, hogy magunkénak valljuk a forradalmat.
Ezzel nem csak mi
voltunk így, Nagy Imre is a forradalom eszméi mellé állt, és
Kádár János sem jelezte október 28-án vagy 29-én sajtónyilatkozatában,
hogy be kell hívni az oroszokat. (Egyébként jöttek maguktól.)
Legyünk büszkék
arra, hogy a Magyar Néphadsereget nem lehetett bevetni népe
ellen, nem úgy, mint Lengyelországban (Poznan) vagy Kínában a
Tienanmen téren! A legnagyobb dicséretet Hruscsovtól kaptuk
1958-ban: „A magyar hadsereg rosszul vizsgázott.”
A Magyar Néphadsereg,
ha valóban párthadsereg lett volna, le tudta volna verni a
felkelést. Nem tette, erre is legyünk büszkék!
1956. november 3–4.
Jelen sorok íróját
a verpeléti harckocsiezred Forradalmi Tanácsa elnökévé választották.
Ebben a minőségben többek közt tárgyaltam a miskolci Munkástanáccsal,
Nagy Attilával, Földvári Rudolffal.
November 3-án
fenn voltunk Pesten a parancsnokkal és a politikai tiszttel. Részt
vettünk a HM-ben egy értekezleten. Nagyon jó hírekkel értünk
vissza. Azzal, hogy az oroszok kivonulnak, már csak arról fog
Maléter tárgyalni Tökölön, hogy ne mint vert sereg menjenek
ki, hanem a miniszterelnök búcsúztassa el őket parádéval, köszönettel,
egyebekkel. Akkor a higgadtabbak mondták, de hát jönnek befelé!
Hírek vannak róla!
Nem akartuk hinni,
egyszerűen nem akartuk hinni! Aki ekkor nem élt, az nem tudja,
hogy egy mámoros jót váró, „minden szép lesz, minden jó
lesz” eufóriában éltünk.
Majd hajnalban
Nagy Imre november 4-ei szózatára ébredtünk. És arra a hírre,
hogy a 3-as úton dübörögnek az orosz harckocsik.
Akkor a parancsnok
harci riadót rendelt el, és a verpeléti nehéz harckocsi ezred
beásta magát a Mátrába. És akkor elhatároztuk magunkat, hogy
harcolni fogunk! Akkor, 4-én hajnalban nyoma sem volt bennünk a
megfontolásnak. Ha akkor megtámadnak bennünket a szovjet katonák,
akkor visszalövünk!
És én ma nem írom
le ezeket a sorokat.
Egy éjszakát ott
kinn töltöttünk, hallgattuk a rádiót. Négy rádiónk volt
bekapcsolva a világ rádióállomásaiba. Tudomásul kellett vennünk
azt, hogy egyedül maradtunk (Szuezi-csatorna). És akkor
tulajdonképpen egy megállapodást kötöttünk az oroszokkal,
hogy visszavonulunk a laktanyába. Harcot velük szemben nem
folytatunk. Ők semleges alakulatként ismernek el bennünket.
Majd rá két
napra megrohanták éjszaka a laktanyát, lefegyvereztek bennünket.
Én a régi 3-as műutat
lezárattam harcképtelen harckocsikkal, és egy óriási
transzparenst helyeztettem el oroszul is: „NEM LEHET SZABAD AZ A
NÉP, MELY MÁS NÉPEKET ELNYOM” (Marx Károly)
Nem olvasták el,
a harckocsikat és a transzparenseket letúrták az árokba. Én
kaptam érte első fokon 5 évet. Néhai Váradi Gyula nyugállományú
vezérezredes nyilatkozta az Új Magyarország című lapnak:
„1956. november 4-én reggel a Honvédelmi Minisztériumot
elfoglaló szovjet csapatok a tábornokokat és tiszteket fogságba
ejtették és a foglyokat Tökölre szállították. A szovjet
csapatok felszólítás nélkül betódultak a laktanyába, és
lefegyverezték az őrséget. Aki ellenállt, azt lelőtték. A
katonákat szétzavarták, a technikát harcképtelenné tették.
A szovjetek az alvó laktanyákat támadták meg. Ez nem az a pozíció
volt, ahol lehetőség van az ellenállásra”.
Mégis volt
katonai ellenállás: Jutadomb (11 ellenséges halott), Soroksár,
Csepel, Pestszentlőrinc, XIX. kerület, Kőbánya, Dunapentele,
Mecsek (12 nap).
A forradalom leverését
1848–49-hez hasonlóan véres megtorlás követte. 24 katonát
kivégeztek, 519 katonát börtönbüntetésre ítéltek. A
hatalom új-régi birtokosai a katonáktól egyedülálló és
megalázó hűségesküt követeltek, melynek aláírását 6857 fő
tagadta meg.
Katonatársaink
sorsa, sorsunk szolgáljon tanulságul a jelen és a jövő
katonanemzedékei számára!
Dinnyés László
nyá. dandártábornok
|