|
 2016.11.11.
Magyar nyelvű vígoperákkal
kéne a műfajt népszerűsíteni
Énekelhetek a maximumon, ha a közönség unja a játékomat,
akkor nem vagyok jó operaénekes
Pataki Bence
operaénekes (basszus) 1990-ben született Budapesten. Tanulmányok:
két évig Szent István Konzervatóriumban Hormai József operaénekes
tanítványa. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán végezte
el a hároméves énekművészi alapképzést, utána a kétéves
masterképzést. Mestere: Prof. Temesi Mária. Jelenleg a Pécsi
Tudományegyetem Zeneművészeti Karának hallgatója – az énektanári
masterképzésre jár, valamint Budapesten a Zeneakadémia részképzésében
Marton Évánál tanul énekelni. Fellépett Jacques Offenbach:
Hoffmann meséi, Giuseppe Verdi: Macbeth, Álarcosbál, Donizetti:
Szerelmi bájital (vizsgaelőadás), Farangi kalamajka, Giacomo
Puccini: Tosca, W. A. Mozart: Figaro házassága, Erkel: István
király, Tóth Péter: Árgyélus királyfi, Britten: Szentivánéji
álom című operájában. 2012-ben a Simándy József Énekverseny
II. kategóriájának megosztott 3. helyén végzett. A Szegedi
Operabarátok Egyesületétől Gregor József-díjban részesült.
Nemrég a Spinto Operatársulat vezetőségének felkérésére
megtanulta Gluck: A rászedett kádi operájából Omár és a
Megtért részegesből Gúnár szerepét. A vígoperák közelebb
állnak önhöz?
– Mind a víg-, mind a drámaibb operákat szeretem nézni,
és bennük énekelni, játszani is. Az, hogy megnevettetni
mennyire nehéz a közönséget, az inkább az egyes énekes
habitusától függ. Valakinek a személyiségéhez a vígoperák
állnak közelebb. Úgy érzem, hogy buffo karaktereket sokkal könnyebb
eljátszanom, mint a komolyabbakat, vagy a nagy hősies érzelmeket
átadnom. Talán viccesebbnek lenni nekem egyszerűbb… Persze az
ilyen szerepekre is komolyan fel kell készülni. Egy buffo szerep
lehet sokkal egyszerűbb, mint mondjuk Fülöp király a Don
Carlos ból. Hangilag is más kihívást jelent.
Azért ez nem biztos. A Szöktetés a szerájból Osminját
nem éppen könnyű elénekelni.
– Ez igaz; az Osmin már sokkal nehezebb, és hangilag is
megterhelőbb. A drámaibb szerepeket viszont sokkal jobban
szeretem. Énekeltem már Samuelt, az egyik összeesküvőt az Álarcosbálból,
és a Tosca Angelottiját. Az utóbbit nagyon megkedveltem, attól
függetlenül, hogy csak egy felvonásban van a színen, de egy
nagyon jó drámai karakterszerep.
Ha magyarul játsszák az operákat, az hasonló élményt
nyújthat, mint egy szinkronizált film
Sokan vitatják, hogy a vígoperákat eredeti, vagy
magyar nyelven kell játszani. Hová teszi a voksát?
– Úgy gondolom, hogy Magyarországon játsszunk egyre többször
magyar nyelven operákat, mert sokszor fogalma sincs a nagyérdeműnek,
hogy miről szólnak az előadások. Amint a kivetítőn
megjelenik a szöveg, onnantól nem is a produkcióra figyelnek.
Ezt saját tapasztalatból is mondom; miközben olvasom a szöveget,
a színpadi játék feléről lemaradok. Ha magyarul játsszák az
operákat, az hasonló élményt nyújthat, mint egy szinkronizált
film.
Az ellenérv: a magas hangon énekelt szövegeket alig érteni,
és ha valaki magyarul tanulja meg a szerepeket, akkor nem tud
azokkal külföldön fellépni.
– Ebben van igazság, de azért ez szorgalom és tanulás
kérdése. Meg lehet azokat a szerepeket több nyelven is tanulni.
Érhetően is lehet énekelni. Ha visszatekintünk az időben,
akkor az Operaházban – néhány Wagner-zenedráma kivételével
– minden magyarul ment. Most pedig csak a magyar operákat játsszák
magyar nyelven, és néhány nagyoperettet az Erkel Színházban.
Még a vígoperákat is eredeti nyelven adják elő. Közben pedig
azon kesergünk, hogy miért nem érdekli a mai embereket az
opera. Először is, csak azt szerethetjük, amit ismerünk. Az
opera műfaját úgy kéne népszerűsíteni, hogy rövidebb vígoperákat
– például Donizettitől –magyar nyelven adunk elő. Ezek a
fiatalokat és a kisgyerekeket is lekötik. Természetesen szükséges
a megfelelő artikuláció, a jó szövegtudás. Ha olasz nyelven
nem jut eszünkbe a szöveg, akkor valamit „rizsázhatunk”, de
ez magyar nyelvű előadásoknál már kínos.
Emlékszem, hogy a ’80-as években, a szombati, vagy
vasárnapi matiné-előadások előtt, kiállt valaki a függöny
elé, és elmesélte a történetet.
– Így van, és majdnem ugyanezt folytatja tovább jelenünkben
Hábetler András operaénekes, operarendező, aki az Operaház
OperaKalandjainak megálmodója, szervezője. A fiatalok számára
a vígoperákat kissé átírják, viccesebben állítják színre,
sokszor korunkba helyezik a cselekmény idejét. Előtte András
ismerteti az opera cselekményét, azt, hogy ki milyen jellem,
mire kell figyelni a gyerekeknek.
Garázszenekarból az operaszínpadra
Édesanyja, Wiedemann Bernadett kiváló, méltán
elismert opera-énekesnő. Gondolom, ez motiválta, hogy erre a pályára
lépjen.
– Jól gondolja. Édesanyámnak azt mondtam régebben,
hogy még véletlenül sem szeretnék operaénekes lenni. Természetesen
a zenétől nem szakadtam el. A gimnáziumi évek alatt amatőr
rockegyüttes, úgynevezett garázszenekar tagja voltam. Majd mégis
úgy döntöttem, hogy operaénekes leszek. Gyerekkorom óta sokat
voltam színházban, otthon hallottam, ahogy édesanyám tanítja
növendékeit. Tehát körüllengett ez a világ. Bizonyára ez is
befolyásolta elhatározásomat.
Volt B-variáns?
– Nem volt. Miután eldöntöttem, hogy operaénekes
leszek, szorgalmasan tanultam, s eljutottam odáig, ahol éppen
tartok. Az, hogy mit hoz a jövő, még nem tudhatom.
Bizonyára arról is hallott, hogy ma már nem „életbiztosítás”
operaénekesnek lenni. Ez sem vette el a kedvét?
– Hogyne hallottam volna! Édesanyám elfogadta elhatározásomat,
de felhívta arra a figyelmem, hogy nem lesz könnyű. Szegeden énekművészi
mesterszakon végeztem, és most Pécsett az énektanári
mesterszakon tanulok.
A biztosabb megélhetés miatt választotta az énektanári
szakot?
– Terveim szerint csak később szeretnék tanítással
foglalkozni, viszont a tanulóéveim során szeretnék belőle
diplomát szerezni. Lehet, hogy valamelyik konzervatórium, vagy
egyetem tanára leszek, de előtte szeretnék külföldön is énekelni.
Tehát, ha már említette a B-variánst, legyen az a tanítás.
Senki sem nézte csodabogárnak, mikor a gimnáziumban
bejelentette, hogy operaénekesnek készül?
– Nem, mert édesanyámat mindegyik barátom ismerte, és
nagyon szerette.
Növendékeitől csak jókat hallottam róla. Miért éppen
Szegedre felvételizett?
– Édesanyám javaslatára, mert nagyon jó az együttműködés
a szegedi színház és az egyetem között. Tehát több ének
tanszakos kisebb szerepekben játszhat a színház operaelőadásaiban.
Nincs is annál nagyobb iskola, mint a tanulóévek alatt színházban
dolgozni. Hiszen az egyetemen a szakmának csak egy részét lehet
elsajátítani. Én is rögtön kisebb szerepeket kaptam. Szerencsém
volt, mert Pál Tamáshoz, a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának
első karmesteréhez jártam szerepgyakorlat-órára, aki ismerte
a hangomat, és Toronykőy Attila rendező tartotta a színpadigyakorlat-órákat.
Basszistaként voltak magyar példaképei?
– Először Kováts Kolos hangja tetszett meg, és Gregor
József is nagy példaképem volt. Reménykedtem benne, hogyha
felvesznek Szegedre, akkor találkozhatom vele, talán tanácsokat
is kérhetek tőle. Sajnos ez a reményem a legendás operaénekes
halálával szertefoszlott… Özvegyével, Gregor Marikával többször
találkoztam, jó kapcsolatot ápolok vele, nemrég hívott le
Szegedre a X. Gregor József Emlékkoncertre.
Ügyel arra, hogy egy szerep tanulásánál ne váljon
valakinek az epigonjává?
– Hogyne! Mindenképpen önálló, egyedi személyiségként
akarom megoldani a feladatokat. Lehet, hogy mások nem így
tesznek, de nálam ez egyértelmű. Természetesen a rendezések
segítenek a karakter megszületésében, ezért is lesz az
egyedi.
A fiatal nemzedék között többen törekednek az
egyediségre, a közönséggel való kontaktusteremtésre, s nem
arra, hogy csupán egy „mestervizsgát” adjanak elő?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azért is, mert nem
szeretnék senkit sem megbántani. Úgy látom, hogy nem mindenki
törekszik arra, hogy valós tartalommal töltse meg színpadi játékát.
Hiszen az opera komplex műfaj, tehát fontos a tiszta hang, a
megfelelő ritmikai készség, de nem minden. Énekelhetek a
maximumon, ha a közönség unja a játékomat, akkor nem vagyok jó
operaénekes.
Édesanyja a „külső füle”?
– Énektanárom és természetesen édesanyám is.
Egyetemi éveim alatt pedig baráti körömben, kis műhelymunka
keretén belül, adtunk egymásnak tanácsot.
Énekelt már édesanyjával egy színpadon?
– Többször is. A Margitszigeten, az István királyban
ő Gizellát alakította, én pedig Csanád vezért. Az Operaház
Székely Bertalan Termében pedig egy Wagner-esten léptünk föl,
Virág Emese zongoraművész, a Zeneakadémia egyetemi docense kíséretében.
Ő is nagy segítségem, több darabot és dalt tanulok vele.
A dalokat is kedveli?
– Természetesen, de számomra egy dalt megtanulni, igen
nagy kihívást jelent. Október 29-én a Zeneakadémia Solti termében
„A Széchényi–Liszt barátság dalokban” produkcióban léptem
fel. A koncerten Liszt dalain kívül gróf Széchényi Imre, a
legnagyobb magyar unokaöccsének dalai jelentették az igazi kuriózumot.
Amikor készültem a koncertre, bizony 4-5 dalt igencsak nehéz
volt énektechnikailag elsajátítani.
Ilyenkor lámpalázzal is küszködik?
– Már nem, de az első két színpadi szerepemnél eléggé
erősen izgultam. De csak addig, míg fel nem értem a színpadra.
2012-ben a
Simándy József Énekverseny II. kategóriájának megosztott 3.
helyén végzett. Örült ennek, vagy csalódott?
– Még szép, hogy örültem. Nem is gondoltam, hogy
bejutok a döntőbe, vagy helyezést érek el. A legjobban a
Gregor József-különdíjnak örültem, amit a Szegedi Operabarátok
Egyesületétől kaptam.
Öt ember is közönség
Talán azért, mert buffo áriákat is előadott?
– A versenyen a Figaro házasságából Don Bartolo áriáját
énekeltem a buffo szerepkörből, de több olyan áriát is, ami
Gregor József repertoárján szerepelt – így Fiescót a Simone
Boccanegrából.
Mit tapasztal, mennyire erős az irigység, a furkálódás
az operaénekesek között?
– A fiatal, pályakezdő magyar basszisták között az
irigység nem jellemző. Igaz, nem is vagyunk sokan. Kiss András
operaénekes nagyon jó barátom; kölcsönösen adunk át egymásnak
koncertmeghívásokat.
Említette,
hogy szívesen énekelne külföldön. Hol?
– Először azt szeretném, ha valamelyik hazai kőszínház
aktív szereplője lehetnék. Nem vagyok karrierista, nem is álmodom
arról, hogy a Metropolitanben lépjek fel. Boldog élettel
szeretnék megöregedni, nem pedig a siker hajhászásával. Évi
7-8 szerep nekem elég is lenne…
Vannak álomszerepei?
– Igen, és azok szinte mind drámaiak. Így a Fülöp király,
Attila, Mefistofele. Külföldi példaképem Samuel Ramey, aki 20
évvel ezelőtt az élvonalba tartozott. Nála jobb Mefistofelét
nem láttam. Természetesen a hazai operaelőadásokat is látogatom,
legutóbb a Székely fonót néztem meg, amiben édesanyám énekelte
a Szomszédasszonyt.
Kőszínházakban, vagy kisebb művelődési házakban
szeret jobban fellépni?
– Számomra a közönség a fontos. A kőszínháznak
megvan a maga miliője, de emellett nagyon szeretem a kis
koncerteket is, mert öt ember is közönség. Iskola udvarán is
felléptem – ezzel is népszerűsítem a klasszikus zenét.
Medveczky Attila
|
