2016.11.11.
Csurka István:
A szabadság puskája
Az 1956. október
huszonkilencedikéről harmincadikára virradó éjszakát ismét
a diákszállóban töltöttem, a Vorosilov út 96-ban. Az előző
napokban nem minden este jutottam haza. Ennek három oka volt: először
is olthatatlan vágyat éreztem a forradalom pezsgése közben
beteljesült és beteljesületlen szerelmeimmel együtt lenni,
szeretni. Másodszor a harcok állása is megakadályozott.
Mindennap messzire elbarangoltam. Mindent látni akartam.
Kibontakozófélben lévő írói ösztönöm és szomjam ösztönzött
erre. A városban ezekben a napokban estére ki-kialakultak olyan
éles frontvonalak, amelyeken csak nagy kockázattal lehetett áttörni,
vagy olyan óriási gyalogos kerülőutat kellett tenni, ami nem
érte meg. Egy-egy útkereszteződésbe, hosszan belátható főútra
beállt a szovjet tank és lőtt minden mozdulatra. Más csomópontokat
pedig a felkelők tartottak tűz alatt és ők is lőttek válogatás
nélkül.
Anélkül,
hogy valamilyen hazafiúi vagy szabadságharcosi glóriát akarnék
vonni a saját fejem köré, vagy a velem egyívású, a
forradalomban szívvel és ésszel résztvevő fiatalemberek feje
köré, meg kell állapítanom, hogy a halálhoz, a hősi halálhoz
hirtelenjében békeidőben ismeretlen és a harcok után gyorsan
elmúló viszonyba kerültünk. Senki sem akart meghalni, természetesen.
Attól azonban, hogy az értelmes küzdelemben, s mindezen felül
a győztes magyar forradalomban, a szovjeteket kiverve, Rákosiékat
elűzve és megsemmisítve akár el is essünk, nem féltünk
annyira, amennyire normális ember, különösen fiatal korában,
amikor még előtte van az élet, tart a haláltól, ami egyébként
egyszerűen nincs benne a gondolkodásában. Huszonéves korában
minden azt súgja az embernek, hogy örökké fog élni. Amitől
azonban nagyon féltünk, az az értelmetlen halál volt. Vak golyó
által eltalálva összerogyni az utca kövezetén, esetleg éppen
egy felkelő által leadott lövésnek esve áldozatul. Ettől az
értelmetlen haláltól nemcsak menekültünk, hanem szerettük
volna kiküszöbölni az előfordulásait. A vak halál gyakorisága
a szervezetlenség bélyegét nyomta rá a forradalomra. Ettől még
az irányt sem lehetett látni tisztán, ami felé a forradalom
halad. Az ávósok, a lesből tüzelők és a szovjet elhárító
alakulatok, amelyeknek mozgásáról csak jóval később, a
forradalom leverése után lehetett valami keveset megtudni, gyalázatosan
orvlövészkedtek. A civilek elleni támadásaikkal félelmet, zűrzavart
akartak kelteni, és éppen azt az előbb említett benyomást
akarták megerősíteni az emberekben, hogy az egésznek nincs
semmi értelme. Az általuk meglőttek halálát is a felkelőkre
fogták. Gyilkosságaikkal igyekeztek a felkelők ellen
bizalmatlanságot, ellenszenvet kelteni. Sikertelenül.
A
csőcselék fogalmát Gerő Ernő dobta bele a köztudatba, még
október 23-án este elmondott rádióbeszédében. Emiatt
mindenki szemében gyűlöletessé vált és ez a bukását
jelentette, az ávósok azonban beleakaszkodtak a forradalom során
óhatatlanul, sőt természetes módon előálló zűrzavarba,
abba a ténybe, hogy a golyók minden irányból érhették az
embert, és természetesen sok fegyvermániás ember is fegyverhez
jutott és harcolt, pontosabban lőtt, lövöldözött. A napok múlásával,
a harcok hullámzásával, az áldozatok számával együtt nőtt
az igény a forradalom harcainak központi, katonai, vagy katonai
jellegű irányítására.
Budapestnek
katonai vezetőre lett volna szüksége és egy alakulatra, amely
szervezi a harcot. Jómagam éjjel-nappal az utcákat járva erről
erősen meggyőződtem, és ezért töltött el elégedettséggel,
hogy október 26-án megkezdődött – valahol – a Nemzetőrség
szervezése és október 28-án este meg is érkezett a meghívás
telefonon a diákszállóba, hogy a Színművészeti Főiskola és
a Diákszálló is küldjön valakit a Nemzetőrség alakuló összejövetelére.
A később
keletkezett száraz rendőrségi akták bizonyítják, hogy a Diákszálló
népe engem jelölt ki, s én el is mentem a Kilián laktanyába,
reggel nyolcra, kilencre vagy tízre. Ezt már nem tudom. Alább két
szigorúan titkos rendőrségi aktából idézek. Először a később
keletkezettből. Ezt 1965-ben írták, akkor, amikor már megírtam
a Moór és Paál című kisregényemet, és már bemutatták Az
idő vasfoga című vígjátékomat, aminek igen nagy sikere volt.
A másolat nagyon halvány.
Tárgy: Csurka István nyilvántartási anyagának felülvizsgálásáról
1956. október 28-án a Bp. XIV., Vorosilov út 97 sz. alatt
lévő diákszálláson ő szervezte meg a nemzetőrséget és
annak parancsnoka lett. Mint ilyen, részt vett a ,,Kilián”-laktanyában
tartott „nemzetőr” parancsnoki értekezleten, amit Király Béla
tartott. Az egysége és ő is még november 4. után is
rendelkeztek fegyverrel. Állítása szerint fegyveres harcokban
nem vett részt.
Az ellenforradalom
leverése után azt hangoztatta, lemegy falura és fellázítja a
parasztságot a kormány ellen. Háy Gyula író letartóztatásakor
tanulósztrájkot akart szervezni, amit a karhatalom akadályozott
meg. Mint őrizetes, nyíltan hangoztatta kommunistaellenességét,
véleménye szerint a kommunizmus nem valósítható meg.”
Emez utóbbi megállapításra, amellyel korántsem voltam
egyedül, mégiscsak büszke vagyok. Kommunistaellenes megállapításaim,
úgy látszik, mély nyomokat hagytak kihallgatóimban. Még
majdnem tíz évvel később is megemlítésre méltónak találják
mindezt egy összefoglaló jelentésben. Ők még nem látták,
hogy a kommunizmus nemcsak hogy meg nem valósítható, de már
meg is bukott? Természetesen nem látták, mert nem is akarták látni.
Kialakult egy emberi kategória, amelyik konok nemlátással,
eleve elhatározott tudomásul nem vétellel vezette a társadalmat.
Valójában csak képzelte ezt a vezetést is, őket is vezette
egy vékony gengszterréteg, amelyik Oroszországban keletkezett a
század elején, s Európától, így Magyarországtól is merőben
idegen maradt mindvégig.
A kommunizmus bukása
1956-ban kezdődött meg. Többek közt éppen ott, a Kilián
laktanyában, ahol én is megjelentem a Színművészeti Főiskola
képviseletében. Mert ha eltekintünk attól, hogy milyen volt
valójában ez a Nemzetőrség és meddig élt, s hogy milyen kétes
státusú emberek vezették, az már bizony mégiscsak világraszóló
esemény, hogy a totális világbirodalom gyomrában, a szétlőtt
városban, a harcok néhány órányi szünetében önkéntesekből
olyan védelmi alakulat jön létre, amit Nemzetőrségnek
neveznek. A kiliánbeli gyűlésen felragyogott 1848 csillaga,
fellángolt a magyar élni akarás.
Harcok már nem
voltak a városban. Közlekedés sem volt még, gyalogolni
kellett. A Corvin köz épületei és a laktanya külső
homlokzata szét volt lőve, bent a nagyon vastag falú egykori Mária
Terézia laktanyában azonban ép folyosók, termek és
viszonylagos rend fogadott bennünket. Az értekezlet egy igen
nagy, szinte hodályszerű teremben volt, amely korábban valószínűleg
ebédlő lehetett vagy az egész állomány befogadására szolgáló
díszterem. Tömve volt fiatalemberrel. Elsősorban diákok és
munkások, egyetemisták és főiskolások. A terem fűtve nem
volt természetesen, de hamar bemelegedett. Lekerültek a lódenkabátok,
a ballonkabátok és katonai zubbonyok, egy önmagától, belülről
hevülő társaság töltötte meg a termet és várta az eligazításokat.
A hangulatról, a
boldogságról, a féktelen bizakodásról több emléket őrzök,
mint az értekezlet ténybeli eredményeiről. Elégedetlenség
maradt bennem, amit természetesen nem közöltem senkivel,
legfeljebb Fakan Balázzsal, aki mindenhová elkísért, és
akivel jó barátként és megbízható társként akkor már
minden komoly gondomat megosztottam. Akkor már több mint négy
éve laktunk együtt és voltak korszakok, amikor egy kicsit
jobban ment a sorunk, hozzájutottunk különmunkákhoz,
keresetekhez, és ezekkel élve kiköltöztünk albérletbe a diákszállóból,
hogy szabadabbak legyünk. Megfogalmazatlan belső elégedetlenség
maradt bennem. Nem mondták meg elég világosan, hogy mi a
feladata a Nemzetőrségnek, és hogy milyen harci cselekmények várnak
ránk. Azok a homályos célzások sem voltak ínyemre, amelyek
szerint a felkelő csapatokat majd valahogy magunkba kell
olvasztanunk, le kell szerelnünk. Mert valami azt súgta nekem,
hogy ez igazságtalan. Mi ugyanis, a nemzetőrök, akik jelen
voltunk, többnyire nem vettünk részt a harcokban, illetve nem
olyan mértékben mint egyes akkor már közszájra került
alakulatok, mint a „Corvin köziek”, vagy a „Széna tériek”,
vagy a Dudás-féle csapat. Esetenként, miként magam is
belekeveredtünk, segítettünk, ahogy lehetett, és talán, ha hívtak
és szerveztek volna, nyomatékosabban is részt veszünk, de a
szembeállítást, még ha óvatosan és finoman történt is,
elutasította az igazságérzetem. Amennyire féltem ugyanis a vak
golyótól, ugyanannyira tiszteltem is azt az embert, a kölyköket,
a habozás nélkül és fenntartás nélkül önfeláldozókat,
akik akkor is harcoltak, ha egy bizonyos logika hiányzott az egészből
és akkor is vásárra vitték a bőrüket, ha a túlerő kilátástalanná
tette a kimenetelt.
Neveztek,
tartottak engem is felkelőnek az elmúlt napokban. Vonultam
sokadmagammal utcáról utcára, vállamon géppisztollyal vagy
puskával, behúzódtam kapualjba a süvítő golyók elől és
kaptam magam is azonnal a ház lakóitól a zsíros kenyeret, a
forró teát és bátorító, elismerő szavakat. Tudtam, mi az
felkelőnek lenni. Nem ismerve, nem is látva pontosan az ellenséget,
egy teljesen eszmei célért harcolva, minden kockázatot vállalva
felkelőnek lenni. Voltak napok, éjszakák, amikor pontosan ez és
csak ennyi volt a forradalom értelme, léte. A magyarság olyan társadalom
volt akkor, amelynek fiai felkelők. Győznek? Ki tudja.
Meghalnak? Lehet. De felkelők. Ez gyönyörű szó, ragyogó
magyar szó. Később tompult a ragyogása, mert rátelepedtek és
elhomályosították. Ezekben az első napokban azonban ez
jelentette a magyart, a tiszta, örök magyarságot, hogy
Budapesten felkelők vannak. És ezt semmivel sem szabad elhomályosítani,
mert ez minden politikánál, minden történelemírásnál sokkal
több, teljesebben jellemzi a magyarságot. Benne van a szabadság
zöngéje, a kilátástalanság árnyéka és az a hányavetiség
is, amelyik fittyet hány erre a kilátástalanságra, mert a vállán
van egy sovány karabély. A szabadság puskája.
Az egyetemi ifjúság
nélkül nem tört volna ki a forradalom. Nekünk tehát most
jogunk, sőt kötelességünk volt hadrendbe szerveződni, a
katonaság, a tisztikar hathatós támogatása azonban hiányzott.
Csak később, immár a börtönben, a hosszú elemző beszélgetések
során vagy az internálótáborban, vagy még később, amikor már
évek távolából szemlélhettük és elemezhettük a történteket,
döbbentem rá, hogy ez az akkori alaktalan hiányérzetem
mennyire megalapozott volt.
A kitörő öröm
az utcán, amikor egy-egy katonai alakulat átállt a forradalom
oldalára és átadta fegyvereit, nem pótolta azt, hogy a vezérkar
soha nem állt át, és nem szervezte meg a védelmet, sőt a
nemzet ellen dolgozott. A kormány nem tudta és eleinte természetesen
nem is akarta felsorakoztatni a hadsereget a benyomuló szovjet
hadsereggel szemben. A tisztikar nagy része erre nem is lett
volna hajlandó. Súlyos hiba volt az is, hogy a repülőtereket
nem szállta meg a forradalmi erő. Ferihegy végig az övék
volt, szabadon röpködhettek a szovjet politbüro emberei, biztosított
útjuk volt be a Parlamentbe és a szovjet főhadiszállásra.
Tankokba, páncélozott járművekbe bújva közlekedtek
Budapesten, s ezek közül egyetlenegy sem lett kilőve. Akkor
persze ezt nem láttuk ennyire világosan. Pontosabban azok az öreg
katonák, azok a világháborút viselt emberek, akik
katonaszemmel is beleláttak ebbe a képtelenségbe, azoknak a kételyeit
elnémította az általános lelkesedés, a vak remény és végül
a siker is: Nemzetőrség!
Mindezt ma látom
így természetesen. Akkor csak sejtéseim és fellelkesüléseim
voltak, egy huszonkét éves, naiv fiatalember ébredező vágya
egy nemzeti stratégiára – tizedes voltam –, amelyet
legfeljebb barátjának szigorúsága, gyakorlatias szemlélete
korlátozott időnként. Balázs mindig igyekezett visszafogni.
Alapvető kifogása és véleménye velem szemben, illetve eljárásaimmal,
nekirohanásaimmal szemben is mindig az volt, hogy ,,Pistikém,
nem kell mindent brusztice”, már tudniillik intézni. Mindig óvatosabb,
fondorlatosabb, rejtőzködőbb és esetleg kegyetlenebb
harcmodort javasolt az ellenségeinkkel szemben. Ez nekem ma is
sokszor eszembe jut.
Az értekezlet
eredménye az lett, hogy kaptunk egy csomó fegyvert. Kaptunk géppisztolyokat,
karabélyokat, puskákat, kézigránátokat, és kaptunk egy dobtáras,
Gorjunov típusú golyószórót is. (Lehet, hogy típusban tévedek,
a golyószóróban azonban nem.) Egy szakasz felállítását vállaltam,
tehát húsz-harminc fegyvert kaptunk. Tank elleni harceszköz nem
volt köztük. De ez is mai ésszel történő megállapítás,
mert akkor, október 30-án még nem gondoltunk arra, hogy minden
eddiginél erősebb tanktámadásra kell felkészülnünk, noha a
híreket a tankoszlopok benyomulásáról mi is hallottuk.
Elhessegettük magunktól. A reménykedés, a mámor mindennél erősebb
volt. Minden lőfegyver mellé kaptam egy igazolványt. A kiosztás
után a fegyver viselője a Nemzetőrség tagja lett, s a főiskolás
szakaszban teljesített szolgálatot, parancsnokságom alatt.
Mindegyik igazolványt én írtam alá, erre kaptam felhatalmazást
a laktanyában. Így hát szerepemet le sem tagadhattam volna, ha
akartam volna sem. De hát nem akartam. Ez már első kihallgatásomkor
nyilvánvalóvá vált. Kihallgatóm előtt ott feküdt jó néhány
általam aláírt Nemzetőr-igazolvány. Mert olyan balgák
voltunk Balázzsal, hogy amikor a fegyvereket elrejtettük,
illetve eldobtuk, amikor már – november 4-e után – majdnem
egy hete csak vonultak és dübörögtek a Stefánián, a Diákotthon
előtt a Budapestre és a még tovább vonuló orosz tankok, és
nyilvánvaló volt, hogy minden harc, ellenállás kilátástalan,
nem szedtük össze és nem égettük el egyúttal az összes
igazolványt is. Persze, mindegy, ugyanez lett volna a sorsom.
|