2016.11.11.
1956 igazsága
A magyarok földje nem lesz többé idegen megszállók gyarmata
Az 1997.
január 15-i Németországban, Münchenben megtartott 1956-os
Veterán Szabadságharcosok Tanácskozásán az alábbi állásfoglalást
fogadták el a tanácskozás résztvevői.
Mi, az 1956-os veterán szabadságharcosok a következő
felhívással fordulunk a világ egyetemes magyarságához:
„Felhívjuk a magyar nemzet, ezen belül a Magyarországon
és a külhonban élő veterán 1956-os szabadságharcosoknak és
leszármazottaiknak, a kivégzett hős mártírok leszármazottainak
figyelmét, hogy az 1956-os Szabadságharc folytatódik (…)
1956-ban a
kommunisták (nem szocialisták) a külföldi megszálló marxisták
segítségével vérbe fojtották a magyar nép szabadságharcát.
A megszállók szolgálatába álló ÁVH-s karhatalmisták könyörtelenül
gyilkolták, akasztották a magyarság legjobbjait. A (…)
bolsevik terror évtizedei után, a berlini fal ledöntését követő
időszakban a folytatólagos politikai és gazdasági hatalmat
birtoklók veszélyeztetve érezték magukat. A hatalom további
megtartása miatt Grósz Károly a jugoszláviai Beljébe látogatott,
ahol a szovjet bolsevikok a KGB és Klicskov vezetésével közölték
Grósz Károllyal a szovjetek elvárásait. Klicskov utasította
Grósz Károlyt, hogy Tökölön a kommunistákból alakítsanak többpártrendszert.
Így tudják a hatalmat tovább birtokolni. Az elvtársak között
azonban határozottan leszögezték: a bolsevik többpártrendszer
vezetésében nem szabad az 1956-os szabadságharcosokat megtűrni,
de különösen az Országház képviselői testületében nem
lehet jelen egyetlen hiteles szabadságharcos sem.
A kommunista
kerekasztal-megbeszélésen a szóba jöhető pártok felosztották
egymás között a hatalmat. Azt is megjelölték, hogy ki lesz az
államelnök. Továbbá eldöntötték, hogy az első ciklusban
egy népfronthoz hasonló Magyar Demokrata Fórum nevű párt
legyen az irányító, paktumos, látszólagos hatalommal bíró tömörülés.
A második ciklusban a játékként odagurított üveggolyót
visszavevő, a korábbi, sötét korszak gyilkos kommunistái, látva
a vészhelyzet elmúlását, ismét színre léptek. E kommunista
maradványok, akik most uralkodnak, csak a párt nevét változtatták
meg. Első céljuk a hatalom folytatólagos birtoklása mellett,
hogy az országot a (…) megbízók által magyartalanítsák!
Mikor a hazaáruló kommunisták és internacionalista szabadkőművesek
a kerekasztal-megbeszélésen a hatalmat felosztották, a külhonba
kényszerített magyarok, az 1956-os ellenállók Münchenben egy
titkos találkozó létrejöttét kezdeményezték, a kommunista bérenc
Antal Józseffel. Nehezen, de Győrben, a Hotel Rábában létrejött
a találkozó. A Külhonba kényszerített 1956-os fegyveres
szabadságharcosokat a tárgyaláson Török Bálint képviselte.
Török Bálint volt 1956-ban a Széna téri bázis katonai irányítója.
A szabadságharcosok
a tárgyaláson felajánlották támogatásukat Antall Józsefnek,
azzal a feltétellel, hogy 1200 fegyveres szabadságharcost
azonnal Magyarországra tudnak küldeni. Továbbá közölték
Antall Józseffel, hogy már 185 fegyveres szabadságharcos tartózkodik
Magyarországon.
Antall József
egyenesen elutasította Török Bálint ajánlatát. Török Bálint
százados ekkor azt mondta Antallnak, hogy a szabadságharcosok jönni
fognak haza, Magyarországra, és végrehajtják a paktummentes,
valódi rendszerváltást. Antall dühösen azt válaszolta: Le
fogom magukat tartóztatni, ha Magyarországra jönnek! Ezzel a tárgyalás
félbeszakadt.
Megvalósult a KGB–Klicskov–Grósz Károly sötét
korszaka. A kommunisták a „rózsadombi 13-ak” paktumának
megkötése után alakítottak „többpártrendszert”. Az
1956-os szabadságharcosokat kirekesztették a politika és közélet
területeiről. (…) A reformkommunisták és a véreskezű elvtársak
alapították meg a csak nevükben ’56-os szövetségeket (…).
Továbbá maguk kreáltak hamis ’56-os kitüntetéseket, amit a
mai napig számolatlanul osztogatnak az általuk javasolt, hasonszőrű
szabadságharcosoknak. Eredeti ’56-os kitüntetésük csak külhonba
kényszerített szabadságharcosoknak van, mert magukkal vitték,
amikor elhagyni kényszerültek Magyarországot.
Elhatároljuk
magunkat az egykori kommunista hazaáruló katonatisztektől, a
katonapolitikai osztály ügynökeitől, továbbá a sötét
korszak által létrehozott szervezetektől. (…) Elhatároljuk
magunkat továbbá a szovjet megszállók által létrehozott ún.
többpártrendszer néven közelmúltban alakult parlamenti és
parlamenten kívüli kommunista pártoktól, a munkástanácsoktól,
szakszervezetektől és egyéb, csak nevükben érdek-képviseleti,
ám valójában a hatalom bitorlóinak szekerét húzó
gittegyletektől.
Ezt mind azért
tesszük, mert a magyar nép érzi, hogy nemzeti vagyonától
teljesen megfosztották, az ország történelmének 1100 éves
fennállása idején módszeres magyartalanítás történt, és a
magyar hon, a nemzet kultúrájának tudatos lerombolása folyik a
régi, kommunista megszállók maradványai és (…) szövetségeseik
jóvoltából. Az ’56-os szabadságharc hős mártírjai a barikádokon
és a kommunista börtönökben a bitófák alatt áldozták életüket
a magyar gazda földjéért, a nemzet szabadságáért. Fegyvert
fogtak az idegen megszálló szovjet horda ellen és a hazai
kommunisták kiűzésére. (…)
Jelszavunk: A magyarok földje nem lesz többé idegen megszállók
gyarmata!”
Ez az írás a szabadságharcosok 1998. október 23-án
Igazság ’56 címmel megjelenő első lapjában vált olvashatóvá.
Jól látható, hogy bizonyos részeit a főszerkesztő nem
tartotta szükségesnek közölni. Hogy mi maradt ki, és miért,
erről nincs tudomásom. Ennek ellenére akad benne olyan
olvasnivaló, amely elgondolkodtat.
Jól érzékelhető,
hogy a külföldre szakadt veterán szabadságharcosok Antall Józsefet
nem kedvelték. Számomra nem meglepő, bár a végleges állásfoglalás
e téren csak úgy volna kialakítható, ha tevékenységének egésze
állna rendelkezésemre, hogy mérleget tudjak készíteni. Nem
szeretnék abba a hibába esni, hogy valakiről a legutóbbi, számomra
kedvező vagy kedvezőtlen megnyilvánulása alapján alakítsak
ki végleges véleményt. Sajnos ma ez a jellemző, s ez akár egy
egész országot hozhat visszafordíthatatlanul tragikus állapotba,
például választások időszakában.
Beszéljünk egymással – egymásról
Mint egykori nemzetőregység-parancsnok, szeretnék találkozni
veled, te Liget téri–Maglódi úti bajtársam, aki puszta kézzel
vetted el az ávósoktól a fegyverüket, s azzal zavartad őket a
pokolba.
A váci börtön
poklát túlélted, nem tudtak megtörni sem veréssel, sem éheztetéssel.
Ma mit eszel – ha egyáltalán élsz még?!
És te, Práter
utcai fegyvertársam, aki eldobtad a rád erőszakolt fegyvert és
egy másikat, a forradalom fegyverét vetted a kezedbe az első
napon – vajon hol vagy, mit csinálsz? Emlékszem, tűzszünet
volt, mentünk át a Corvin közbe, és az orvlövészek eltaláltak.
Súlyosan megsebesültél. Én vittelek a kötözőhelyre – legközelebb
a gyűjtőfogház bal csillagában találkoztunk. Nem panaszkodtál
rabként sem, pedig húztad a jobb lábadat. Akkor még nem
tudtuk: örökre rokkant maradtál. Akkor csak arra gondoltunk: életben
maradunk? Nem számított, hogy milyen élet vár ránk.
Mosolyogva mondtad a börtönudvaron: ez is a forradalomhoz
tartozik! A forradalmárnak mindent vállalnia kell. – Ma is így
gondolkozol? Akkor, amikor éhezel?
Te tizenhét éves
szőke lány, aki Molotov-koktéllal itattad a T-34-eseket,
nevetve mondtad a harcok szünetében, miközben felemelted a géppisztolyodat:
„Ez nem főzőkanál, nem is toll, én mégis jobban használom,
mint sok férfi!” Még arra is szakítottál időt, hogy két
sorozat között a tükörbe nézzél és megigazítsd a kócos
hajad. A harcok alatt is nő maradtál, mint még olyan sokan a Tűzoltó
utcai lányok közül. Emlékszem, sokat beszélgettünk a szabad
Magyarországról, a jövőről, születendő gyerekeidről. Aztán
váll-lövést kaptál. Ma maradt még mosoly az arcodon, amikor béna
karral egy szükséglakásban nyomorogsz?
Sokan vagytok még,
akik a dobtáras géppisztollyal írtátok verseiteket a történelembe
– és soha nem kértetek cserébe semmit. Azoktól sem, akik
1959-ben, a gyűjtőfogházban mindent megígértek a kommunistáknak,
és sokkal hamarabb lettek szabadok, mint ti. Ők nem fegyverrel
beszéltek, és elfelejtettek benneteket, akik csöndesen lehúzták
az éveket valamilyen börtönben, és utána is viselték magukon
az ’56-osok bélyegét.
Emlékszem rád,
te fiatal Széna téri építész, akivel együtt vettük el az ávóstól
a fegyverét, és akivel szintén a gyűjtőben találkoztam újra
– akkor te széttártad a kezed és azt mondtad csöndesen:
„Ez van.” A Déli pályaudvar aluljárójában, a földön
fekvő hajléktalanok között láttalak újra. Nem tudom
megismertél-e, de amikor odaléptem hozzád, ugyanazzal a
mozdulattal tártad szét a kezed: „Ez van.”
Ez van, ennek kell
lenni?
Ez a megható írás arra utal, hogy a „rendszerváltás”
nyolcadik évében az ’56-sok, akik életüket kockáztatták a
magyar szabadságért, nincsenek megbecsülve, többségük nyomorúságos
körülmények között tengődik.
Kemény küzdelmet
kellett vívniuk, hogy ezen a téren legyen előrelépés.
A lap első példányait
lapozgatva gyakran előfordul, hogy az írások alján ez olvasható:
A szerző neve és címe a szerkesztőségben. Ez arra utal, hogy
az emberek még 1998-ban is féltek valamitől, valakiktől.
Leginkább azoktól, akiket visszaszavaztak a hatalomba a pufajkás
Horn Gyula vezérletével. E téren saját tapasztalattal is
rendelkezem. Egyik riportalanyomnak néhány hónapra volt szüksége
ahhoz, hogy elmondja mit élt át a Kossuth téren, a „véres csütörtök”
napján, és ehhez a nevét is adja.
Domokos Kázmér
Megkérjük
kedves olvasóinkat, hogy akinek van az Antall Józseffel
kapcsolatos esetről tényszerű ismerete, az legyen szíves tegye
közkinccsé, és küldje meg a Magyar Fórum szerkesztőségének.
|