2016.11.11.
A megtorlás
napjai
1956. november közepe, Budapest VII. kerület, a Murányi utca és
a Dembinszky utca sarkán…
Igen itt történt
az a szomorú dráma, mely úgy látszik már csak az én emlékezetemben
él. Bizonyítására nem tudok tanúkat magam mellé állítani,
miután az eseményben szereplő személyek maguk az áldozatok,
vagy ott azonnal meghaltak, vagy sebesüléseik, magas életkoruk
miatt már nem élnek. Én magam akkor 24 éves voltam.
Az
a szörnyű nap tisztán él emlékezetemben. Szép napsütéses
idő volt, már azt hittük, hogy vége a vérzivataros napoknak,
a „dicsőséges” Vörös Hadsereg ismét a nyakunkon. Aznap vártuk
a kijárási tilalom feloldását, amely a kora délutáni időpontokban
volt. Mikor váratlanul beállított hozzánk a legjobb barátom
azzal a kéréssel, hogy tudnánk-e neki egy kevés lisztet adni.
Aztán megegyeztünk, hogy hazakísérem a tőlünk nem messze lévő
(akkor még) Landler Jenő utcába. De amikor kiléptünk a kapunk
elé, meglepetten láttuk, hogy az utcasarkon a közeli házakból
összesereglett embercsoport élvezi a napsütést. Kis
csoportokban beszélgettek. A Dembinszky utca és a Murányi utca
sarkán nem volt magas épület, az Elektromos Művek alacsony kis
épületeinek köszönhetően szabadon besütött a napfény. Tehát
mi is az embercsoport felé igyekeztünk egy kis eszmecserére. A
beszélgető társaság létszáma úgy 22-26 fő lehetett. Az
esemény jobb megértéséhez meg kell említenem azt, hogy a
Dembinszky utca torkolatában már hosszú ideje ott állt egy
szovjet harckocsi, szinte a forradalom elejétől fogva. Személyzetét
alig-alig láttuk, szinte érthetetlen volt passzivitása. A
harckocsi tőlünk úgy 400 méterre lehetett. De a löveg csöve
mindig a Dembinszky utca hossztengelyére irányult. Már szinte
megszoktuk, hogy ott van. Ám az elképzelhetetlen baj ugyancsak a
Dembinszky utcán jött, azonban az ellenkező irányból, egy szürke
Pobeda gépkocsi formájában.
Már úgy a Hernád
utca sarkánál lehetett, amikor azt vettük észre, hogy lámpáit
többször, ütemesen felvillantotta. Erre a csoportból valaki
megjegyezte, hogy „ezek még ezt a kis napfényt is irigylik tőlünk.”
De aztán lassan odaért a szürke Pobeda, kinyílt az ajtaja és
egy karhatalmis utánozhatatlan pökhendiséggel kiszólt a kocsiból,
hogy mit keresünk itt, ne csoportosuljunk, menjünk haza stb.
Valaki odaszólt neki, hogy még van egy bő óránk az újabb kijárási
tilalomig. A másik, aki a kocsit vezette, azt találta mondani,
idézem: „Rohadt nyilas banda, tűnés haza!” Majd dühösen
becsapta a kocsi ajtaját és nagy sebességgel elhajtottak a
szovjet harckocsi felé! A társaság részéről voltak megjegyzések,
hogy menni kéne, de a többiek lehurrogták az ilyeneket, bár ők
is azt nézték, hogy a szürke kocsi beáll a harckocsi mögé és
a szovjet legénység kiszáll belőle és hosszas beszélgetést
folytat a pufajkásokkal. Bár mi ott mindnyájan így neveztük
őket, finom új hosszú bőrkabát volt rajtuk. Valaki
megjegyezte: „na, ezek is megtalálták a barátaikat.”
A barátom szólt,
hogy ebből baj lesz, majd kért, hogy hadd jöhessen hozzánk.
Majd később megy haza. Megfordultunk a házunk irányába (ami a
saroktól 50 méterre volt), de alig ettünk 6-8 lépést, amikor
egy hatalmas robbanás a földre taszított bennünket. És amikor
kezdtünk valahogyan felállni, akkor a hatalmas por és füst
miatt nem láttunk még semmit. De azt láttam, hogy derék barátom
krétafehér arccal nehezen lélegzik, betámogattam őt a legközelebbi
kapualjba, ahol borzalmas jelenetek következtek. A kapualjba betódult
emberek iszonyú sebeit látva rosszul lettem. De igyekeztem magam
tartani, a barátom oldalán lévő kb. 3 cm-es sebet bekötni, és
igyekeztünk a sebet a már levetett ingemmel átkötni, hogy át
tudjunk jutni a mi házunkba. Ott barátomat és sok másik igen súlyos
sérültet igyekeztünk ellátni. Mikor egy kis nyugalom volt, apám
szólt a szomszédoknak, hogy jöjjenek ki az utcára, segíteni a
kint maradt sebesülteket behozni hozzánk, de ott már élő
sebesültet nem találtak, az a kb. 6-8 ember már mind halott
volt. Apám ekkor 59 éves volt, és már aránylag edzett, hiszen
két világháborúban vett részt behívott katonaként. Ő
mondta ott a jelenlévőknek, hogy fekszik a kereszteződés közepén
egy férfi, akinek halálát nem a gránát okozta, hanem a belövés
leszakította az utcalámpát – ami akkor egy cilinderre emlékeztető
nehéz lámpatest volt – majd az ingaként átcsapódott a másik
oldalra és a kereszteződés közepén fejbe találta az ott tartózkodó
személyt.
A pánikot növelte,
hogy a súlyos sebesültek között volt egy, a mi házunkban lakó
személy is, Szilvási bácsi, akinek a jobb lábfejét találta
el egy repesz és azt teljesen kettévágta. Megtudta ezt a felesége
és a fia. Így ebben a borzalmas légkörben egyszer csak valaki
azt kiáltotta, hogy szedjük össze a sebesülteket, segítsük
őket fel a kapu előtt álló teherautó platójára, ugyanis a gépkocsi
vezetője azt mondta, hogy elviszi őket a Rókus kórházba. Így
én magam kissé megnyugodván segítettem kicipelni a sebesülteket,
persze elsősorban barátomat, akinek vérzését sikerült
csillapítani kötésekkel. Amikor kiértünk az utcára, a Csepel
tehergépkocsi már lehajtott oldalpalánkkal várta a súlyos és
kevésbé súlyos sérülteket, akik lehettek úgy tizenöten vagy
még többen. Azt, hogy a teherautót ki hívta, kinek az állományába
tartozott, nem tudom, és sohasem tudtam meg, ez is azok között
a rejtélyek között marad, mint oly sok minden ’56-tal
kapcsolatban. Naivul azt hittük, hogy most már nyugodtak lehetünk,
az emberek, a súlyosan sérültek a kórházban már biztonságban
lesznek. Tévedtünk!
Ugyanis kis idő
eltelt a teherautó beindításával. Ezek is drámai percek
voltak. A gépkocsi vezető félig bebújva a motorházba küzdött
valamivel, a kocsi platóján elvesztették türelmüket a sebesültek,
borzalmas fájdalmaik miatt jajgattak és sürgették az indulást.
Akkor már sokan voltak ott, a hozzátartozók is. Barátomnak
mondtam, hogy másnap a szabad mozgás idején bejövök hozzá a
Rókus kórházba. De aztán végre beindult a motor és a kocsi
elindult a Damjanich utca irányába, ami az események színhelyétől
úgy háromszáz méterre volt. De alighogy befordultak, a sarkon
álló emberek jajveszékelve futottak felénk és azt kiáltották,
hogy a sebesülteket szállító teherautót súlyos támadás érte.
Mint azt a későbbiekben megtudtuk, a szovjet harckocsi már a
Damjanich utca végénél állt és a toronyban felszerelt nehézgéppuskával
lőtte a lassan haladó tehergépkocsit. Mindezt barátom a későbbiekben
elmesélte, aki csodával és óriási szerencsével ezt is túlélte.
Hiszen mint mondta, a kocsi rakterének a közepén feküdt, és a
közvetlenül mellette fekvők borzalmas sérüléseket
szenvedtek, s voltak, akik ott haltak meg. A teherautó borzalmas
rakományával végre beért a Rókus kórházba. Barátom sebét
azonnal ellátták, de megműteni nem lehetett, mert a lencseszem
nagyságú repeszdarab a tüdőhártyán megakadt. Azonban ígéretet
kapott egy későbbi műtétre. Emlékezetem szerint alig egy
hetet töltött ott. Másnap reggel már éppen indultam volna
meglátogatni, mikor megjelent nálam barátom nővére és sírva
közölte, nehogy bemenjek a kórházba, mert a karhatalmisták
minden sebesültet látogató hozzátartozót becipelnek valahová
és (később megtudtuk) némelyek kihallgatása több napig is
eltartott.
Barátom beígért
műtétje elmaradt, és a repesz egyszer csak mégis megmozdult és
1971-ben, 41 éves korában tüdőembólia végzett vele. Ez a történet
és még sok hasonló ilyen, melyeknek tanúja voltam, nem
maradhat titokban. Évekkel ezelőtt a véletlen összehozott egy
dokumentumfilmessel, akinek én néhány mondatban elmondtam ezt
és még sok más ’56-os történetet, kérte írjam le. Az írást
átadtam, átfutotta és közölte, hogy ezt így, ezekkel a
szavakkal nem tudja elfogadni. Írjak egy újat és ezt hagyjam ki
belőle… Az igazság az, hogyha bármikor valahol valakinek
elmondtam ezeket a szörnyű történeteket, akkor előbb-utóbb
elérzékenyültem, és abbamaradt az előadás.
E történet
felvet sok-sok kérdést, amelyekre nincsen válasz. Például: Mi
késztette a Pobedával érkező két bőrkabátost (30-40 év körüliek
lehettek), hogy egy békésen társalgó csoport életére törjenek,
hiszen ott tartózkodásunk a szabad mozgás idejére esett. Aztán
milyen kapcsolat fűzte őket a szovjet harckocsikhoz? Mivel tudták
rávenni őket, hogy egy tankágyúval békés, fegyvertelen
emberekre lőjenek? Ez a harckocsi a lövés után helyet változtatott
és a Damjanich utca tengelyébe állt, majd célzott lősorozattal
legyilkolta a Damjanich utcán haladó teherautó védtelen sebesültjeit.
Ehhez kellet valaki vagy valakik, akik értesítették a tank személyzetét
vagy a két bőrkabátost.
Milyen kooperáció
volt ez és MIÉRT?! Honnan tudták, hogy a Rókus kórházban
lesznek a sebesültek? Tudniillik a szemtanúk azt mondták, hogy
a pufajkások szinte azonnal ott voltak a kórházban!
A harckocsi és
személyzete, mint az korábban említettem, hosszú ideje ott állt
és a környék gyerekei, valamint felnőttek is barátkoztak a
katonákkal. Voltak események, amikor a szovjet hadsereg katonái
és sokszor tisztek is, megbotránkoztak azon, hogy a magyar
fegyveres testület tagjai minden esetben milyen kegyetlenek és
aljasok a saját népükkel szemben! Ezt a tényt külkeres barátaimtól
hallottam, mikor több alkalommal nekik estünk: „Fordítsd, mit
mondott a ruszki!” Akkor a közhangulat olyan volt, hogy a
forradalom elején a szovjet katonaságban látta mindenki a
magyarság ellenségét, ami később átfordult a magyar
karhatalom ellen.
A hazaárulás
tombolt munkahelyeken, a privát életben, megkeserítette
mindennapjainkat, és aki ezt ma is látja, érzékeli, az valóban
csak azt tudja mondani, hogy hazánkban ma is több az egy főre
jutó hazaáruló, mint bárhol másutt a világon. Ez igen szomorú.
Legvégül én azért
felidézném a néhai miniszterelnök szavait: „Tetszettek volna
forradalmat csinálni.”
Jordán Antal
|