2016.11.18.
Csurka István:
November 4-e és a Magyar Megmaradás Közössége szándékai
1956. november 4-én
a szovjet tankhadosztályok hadműveletével harmadszor is bevégződésre
ítéltetett a magyar történelem. Az első ilyen végzést 1920.
június 4-én a Trianon palotában hirdették ki az I. világháborúban
győztes nagyhatalmak. A már létező Szovjet-Oroszország ebben
még nem vett részt, mert a saját bajaival és polgárháborújával
volt elfoglalva, ámde Magyarország elítéléséhez mégis
nagyban hozzájárult, hogy 1919-ben egy maroknyi zsidó
kommunista rohamcsapat szovjet kommunista rendszert, bolsevik fiókot
nyitott hazánkban és 133 napra terrorba és vérbe borította az
országot. A második végzés 1945-ben született, amikor Sztalin
Vörös Hadserege megszállta és megbecstelenítette az országot
és hazahozta a ’19 után hozzá menekült és egy kicsit
megtizedelt és megfegyelmezett társaságot, Rákosi, Gerő,
Farkas Mihály, Révai József négyes fogatát, akik még az
itthoni kommunisták egyes elemeit is félretolták és a szovjet
zsarnokság legdurvább formáját vezették be.
A
Rákosi-korszak nemzet- és népfelszámoló zsarnokságával
szemben a magyarság néma ellenállásba menekült és szerveződött,
mégpedig a török időkben, valamint a kuruc korban megtanult
„csak azért sem” belső szolidaritásával. Amint a nemzetközi
helyzet lehetővé tette, amint az elnyomó szovjet hatalom
megingott, a környező népek hasonló megmozdulásain
felbuzdulva mindent felszabadító forradalomba és szabadságharcba
hevítette magát. Az 1956-os szabadságharc a magyarság utolsó
nagy életmegnyilvánulása, élni akarásának vulkanikus
fellobbanása volt. November 4-e tragédiája az, hogy ezt az élni
akarást taposták el a szovjet tankok – nyugati jóváhagyással.
A magyar történelem
ekkor megint befejeződni látszott. Ismét került egy garnitúra
nemzetellenes kommunista, bolsevik, volt ávós és zsidó és
magyar hazaáruló, akikből az elnyomó rendszer kiépíthette
szervezeteit, állambiztonságát, történelemhamisító
iskolarendszerét, idegenszerű kultúráját és mindenekelőtt a
falut, a parasztságot megszüntető, megnyomorító gépezetét.
A fejsze a gyökerekre vettetett. Soha előtte a magyar tragédiák
során annyi fiatal férfit, munkást, nőt és gyermeket,
parasztot, bányászt és értelmiségit ártatlanul be nem börtönöztek,
ki nem végeztek, mint Kádárék bosszúállásának első éveiben.
A tragédiában külön tragédia volt, hogy a Kádár–Aczél-rendszer
borzalmasan hosszúra nyúlt és minden színeváltozásával, látszólagos
könnyítésével, gulyáskommunizmusnak nevezett módszerével is
rombolt, züllesztett, mélyebb, körmönfontabb szolgaságba
taposta a népet. Amit netán adott a szájnak és a gyomornak,
azt elvette a nemzeti öntudattól, az isteni rendeltetéstől, az
igényességtől és összegezve: a lélektől. Gonosz,
magyarellenes, keresztényellenes, bornírt és kontraszelekciós
rendszer volt. A magyarság mégis túlélte, de annak a szabadságigénynek,
amely ötvenhat ifjúságát a terekre vitte és fegyvert adott a
kezébe, már alig maradt nyoma.
A
rendszerváltásnak, illetve a rendszerváltás lehetőségének
ennélfogva a szabadságigény és a nemzeti öntudat feltámasztásával,
a nemzeti függetlenség készségeinek, elemeinek kulturális, lélekben
való felkeltésével kellett volna kezdődnie. Csakhogy a maga átmentéséről
gondoskodni tudó régi rezsim és a Nyugaton működő
magyarellenes zsidó szövetségek, pénzügyi hatalmasságok, a
New York-i kirendeltség éppen ezt nem akarta, éppen ettől
tartott a legjobban és a Lakiteleken kialakult magyar önépítést
megtorpedózta. A rendszerváltás az idegen szelleműeknek, az
idegenség kiszolgálóinak pénzügyi, kulturális irányító
hatalmat, gazdagodást, nemzetközi kapcsolatokat jelentett, az úgynevezett
magyar nacionalizmus feltámasztóinak pedig legfeljebb megtűrt
életet, további másodrendűséget és üldöztetést. Millióknak
pedig munkátlanságot és nyomort. A falu elnéptelenedése soha
nem látott méreteket öltött, a népességfogyás iszonyatossá
vált. Összegezve: a rendszerváltás a magyarság demokráciába
csomagolt felszámolását valósítja meg ma is.
A nemzetpusztító
hatalom ma már megnevezhetetlen. Nem szovjet, mert nincs
Szovjetunió, nem amerikai, mert az USA NATO szövetségesünk, állítólag
véd bennünket és nem is európai, mert az unió tagjai vagyunk,
nem mondhatjuk, hogy tisztán zsidó elnyomás, mert sok becsületes
zsidó nemzettársunk él köztünk, aki nem helyesli mindezt. Azt
sem mondhatjuk, hogy a Trianonban országunkat szétkaparó szomszédaink
áldozatai vagyunk, mert kormányaink együttes kormányüléseket
tartanak a határon kívülre szorult magyarokat megnyomorító
kormányokkal. A sok tekintetben hasonló sorsú népek maguk nem
is lehetnek bajaink okozói, hiszen ők is szenvednek. De, ha
megnevezni nem vagyunk is képesek, létezik rajtunk, fölöttünk
egy hatalom, amely minden eddiginél jobban ránk tenyerel,
mindenbe beleférkőzik, mindent ellenőriz, szétbomlaszt vagy
ideiglenesen felvirágoztat, amely kormányokat nevez ki,
amelyeket ugyan mi választunk, csak azt nem tudjuk, hogyan. Ha
megpróbáljuk elhelyezni ezt a hatalmi központot valahová az
IMF és a Világbank közé, talán nem tévedünk nagyot, de
ekkor az IMF mindjárt jótevőnkké változik és idelök 25
milliárd dollárt, ami ugyan egy amerikai banknak, vagy a General
Motorsnak morzsa, de nekünk – halálos adag. És köszönjük
szépen, hogy nem kellett csődbe mennünk és a postás még
kiviszi a csekély nyugdíjat.
Ezért
a hála és a halál között választhatunk, vagy ahogyan gróf
Apponyi Albert fogalmazta meg a trianoni békefeltételekre adott
elutasító válaszban: „Magyarország e feltételek elfogadásával
csak aközött választhat, hogy öngyilkos legyen-e, hogy ne
kelljen meghalnia.”
Most
azonban, mielőtt erre a végső választásra elszánnánk
magunkat, megbújván még bennünk még valami rejtett, talán
magunk előtt is eltitkolt, féltve őrzött életakarat – mégis,
csak azért is, Isteni rendelés folytán – és még érezzük,
reméljük ereinkben egy felszabadító pillanat lehetőségét,
az eddig ránk boruló liberális kommunista, bolsevik New York-i,
tel-avivi körmönfontság végét, csendesen bejelentjük igényünket
élve maradásunkra. S egyúttal vállalkozunk valami harcra.
Ez
a Magyar Megmaradás Közösségének a programja. Szerényen,
tisztán, minden bosszúállási szándéktól mentesen, amire sem
hajlamunk, sem erőnk nincs. Tisztelettel bejelentjük: meg
akarunk maradni. Magyarként. Vérünkben, amely kevert, lelkünkben,
amely ősi és népiségünkben, amely annyit szenvedett és
annyit kibírt, mint talán senki más.
A Magyar Megmaradás
Közössége – lehet, hogy egyedül és magányosan ilyen
szervezetként az, aminek mondja magát. Nem több és nem
kevesebb. Mint ilyen, erős, sokgyermekes családokat akar és a
családok számára biztos megélhetést, jövőt ígérő magyar
államot, amely megtűri az államban az idegeneket, sőt szereti
és tiszteli őket, de a hatalmat nem adja a kezükbe. Egyenrangú
együttműködést szorgalmaz ez a közösség a nemzetek és a
kultúrák között, de Magyarországon mindenekelőtt a magyar
kultúra felvirágzását kívánja és ezen keresztül akarja
szolgálni az egyetemességet.
A
Magyar Megmaradás Közössége szigorúan törvényes úton
akarja felszámolni az 1956. november 4-e után kialakult és máig
fennálló, átbábozódott rendszert és törvényesen akarja félretolni
és becsületes, akár kétkezi munkára fogni az1956. november
4-e kontraszelekciós folyamatai által magas polcra jutott
gyarmatosító réteget. A hazaárulókat hazaárulóknak, a bornírtakat
bornírtaknak és a bűnözőket bűnözőknek akarja nevezni.
Ahhoz,
hogy ez így lehessen, rendszerváltó törvényeket kell alkotni.
Ahhoz, hogy jó, erős, tiszta és szankcióval is rendelkező törvényeket
hozhassunk, kétharmados többséget kell elérni. A magyar
megmaradásnak természetesen van más útja és módja is, de a
legegyszerűbb most ez. A nemzet együtt, magával összefogva érje
el a kétharmadot és legyen meg benne a szándék, sőt az erős
akarat, hogy időtálló rendszerváltó törvényeket hoz. Ez a
lehetőség 1956-ban nem adatott meg, mert a Kreml New York jóváhagyásával
ránk küldte a Vörös Hadsereget. Most a Vörös Hadsereg már
egy kicsit elfáradt és a New York-i kehillának közvetlenül a
saját tengerészgyalogosait és a Sivatagi Viharban megtépázott,
homokvihartól káprázó szemű hadseregét kellene ránk küldenie
kétharmados törvényeink ellen – esetleg tömegpusztító
fegyverek birtoklásának vádjával… – de ez itt Európa közepén
egy kicsit bajos, bár nem lehetetlen.
Vagyis
most felvirradt nekünk. Egy kicsit, véletlenül, isteni akarat
megnyilvánulásaként. Egy kicsit felvirradt. A Magyar Megmaradás
Közössége ezt a helyzetet akarja kihasználni, a magyar
megmaradás kieszközlésére. Ez nemcsak lehetőség, hanem ez kötelesség.
A
magyar megmaradáshoz öntudatos, művelt magyar ember kell. Ezt
csak a megerősített, támogatott magyar család-üzem (Bogár László
nagyszerű kifejezése ez) tudja előállítani az erős magyar állam-üzem
támogatásával. A magyar földbe eresztett gyökerekkel. A
magyaroknak járó képzéssel és iskolázottsággal, amelyben
nem csupán az élvezetek befogadására és az ösztönök
beteges kiélésére, hanem a kötelességek teljesítésére is
megtanítják – nevelik – a magyar gyermeket. (Itt jegyzem
meg, hogy valamelyik nap egy bizonyos műsorra várva, belenéztem
egy Vacsoracsata című sztárműsorba, amelyben általam
ismeretlen személyek szigorúan gyermek és feleségek jelenléte
nélkül szingliként vacsoracsatáztak, reklámozva ezt a beteges
életformát és lekvárokról és mártásokról ítéltek és
pontoztak esztétikai kategóriákkal, ami bornírtság. Utána következett
a híradó, amelyben több kis falu összevont iskolájában
reggelire és ebédre is csak zsíros kenyeret kaptak iskolás
gyermekek, mert a fenntartó önkormányzatoknak az állami elvonások
következtében már erre is alig futja. Kell ehhez kommentár?
Nem kellene mindenkit agyonütni, aki ilyen körülmények között
vezeti a vacsoracsatás államot?) A Magyar Megmaradás Közössége
ezt az államot akarja egyszer s mindenkorra felszámolni és helyébe
egy gondoskodó, takarékos gyermek-család- és földközpontú
magyar államot akar megszervezni – más keresztény magyarokkal
együtt.
Mi a gazdasági kérdések
látszólagos elsőbb- és felsőbbrendűségét akarjuk megszüntetni.
Most néhány nagypofájú üresfej és főrabló bedumálja
mindenkinek, hogy a gazdaság rendbetételénél fontosabb nincs
és ezért sokan alávetik magukat a gazdaság rendbetételéért
történő nélkülözésnek. Ez csalás. Ez a rablók jólétének
és milliárdos off-shore cégeibe kiküldött vagyonszerzésének
a meséje. Nincs olyan államgazdaság, amelyben a gyermek éhezik
és nem kap elég fehérjét, a gazdaság pedig virul és a GDP nő
benne. Egye fene a GDP-t, de a nép ne éhezzen.
Ahol törvénytelenül,
csalással, galád összefonódások következtében, pártalapon
sok vagyon van, és a holmi nyilvánvalóan lopott, mégpedig a
nemzeti közösségtől eltulajdonított vagyon, onnan azt el kell
venni és a belőle munkaalkalmat kell teremteni. Akár a csak kétkezi
munka alkalmát is, hogy az a kétkezi családfő legyen képes
nem kétkezit nevelni gyermekéből, az ingyenes, de jó magyar
iskolában. Ez a korszerű állam. Nem pedig a Fotex–Békesi–Hunwald
típusú Gyurcsány–Apró–Bajnai gazdasági törpeállam. Ez
mindig válságban van és mindig csak válságból él.
Végezetül van még
egy körülmény, amit számításba kell venni. A körülmények
csak rosszabbodni fognak, a magyar válság mélyülni fog. A sok
pénzzel rendelkező gyarmatosító kaszt ellenfeleit a pénztelenséggel
akarja mozgásképtelenné tenni és csak annak ad kampánypénzt,
amelyiktől visszakapja szolgálatban és nemzetrombolásban, félrevezetésben.
Már most 300 forint egy liter benzin, de lesz még drágább is,
hogy csak az ő embereik tudjanak elgördülni kampánykörutakra.
Sok más megnyomorítással is számolni kell. Az sem ússza meg,
aki gyáván kushad, mert nincs olyan tökéletes nyílászáró,
amelyen a válság be ne szivárogna. A bukófélben lévő
bolsevistánál csak a győztes Kun Bélá-s, szamuelys bolsevista
a vérengzőbb. Minden aljasságra képesek. A Jobbik óriásplakátjaival
már most tele van az ország, noha egy fillér állami támogatásuk
sincs. Azt hazudják adományokból. Rendben, de kiéből? Csak
nem a Leisztingeréből, aki Gyurcsányt is nyeregbe segítette?
A magyar újjáépítés
csak hosszú, szívós munkával telített folyamat lehet, küzdelem
és megalkuvást nem tűrő harc. A világliberalizmus megbukott,
de még sokáig fenn tudja tartani pénzhatalmát, befolyását és
hazugságterítő, vacsoracsatás gépezete pokoli megtévesztésekre
lesz még képes.
|