vissza a főoldalra

 2016.11.18. 

Magyarország mint tényező

Lapunk megjelenésének hetében Orbán Viktor miniszterelnök London vendége, méghozzá az új angol miniszterelnök asszony, Theresa May meghívására, aki tárgyalni hívta őt a szigetországba. Theresa May még csak kevés ideje van hivatalában, így a magyar miniszterelnök a legelső vendégeinek egyike. Emiatt ennek a meghívásnak komoly jelentősége van, egyben pedig hazánk jelentős felértékelődését, szerepének átértékelődését is mutatja. A változás, amely igazán örömmel tölthet el bennünket, nem véletlen és nem csupán az európai politika átrendeződésének velejárója, hanem hazánk önálló véleményének, egyedi és sikeres útjának elismerése is.

2010-ben, nyolc évnyi balliberális kormányzás következményeként gazdasági értelemben is mélyponton voltunk IMF-csapdában vergődve, emellett szemernyi szavunk sem volt az európai folyamatokban. Egyetlen reményünk abban volt, ha bőszen bólogatunk Brüsszel és a hozzá kapcsolódó bürokraták minden megnyilvánulására, és szolgaian végrehajtjuk utasításaikat, mert akkor talán legközelebb is kapunk IMF-hitelt…

A helyzet az Orbán-kormány színre lépésével alapjaiban megváltozott. Előbb a sokat támadott unortodox gazdaságpolitika, majd a komoly hörgést kiváltó illiberális állam felépítésének bejelentése következett. Mindkettőről elmondtak minden rosszat az állítólagos demokraták, meg az ő felkent szakértőik, és természetesen minden véleményalkotás azzal a lesújtó jóslattal zárult, hogy ez nem lehet életképes és rövid idő alatt be fog igazolódni az Orbán Viktor által elképzelt állam működésképtelensége.

Az eredmény finoman szólva sem igazolta a baljós előrejelzéseket. Hazánk előbb stabilizálta romokban heverő gazdaságát, majd elkezdődött az építkezés. A növekvő bevételből az utolsó fillérig visszafizettük a teljes IMF-tartozást, és az állam átvállalta az önkormányzatok teljes adósságállományát. Ezzel egy időben a stratégiai fontosságú közműszolgáltatókban is többségi részesedést szerzett, amely egyedülálló rezsicsökkentést tett lehetővé. Növelte a hadiipari költségvetést, és megkezdődött a kiemelt ágazatokban – oktatás, egészségügy, rendvédelmi szervek, közigazgatás – dolgozók rendkívül alacsony átlagbérének több lépcsős emelése is. A családpolitika és annak részeként a gyermekvállalási kedv növelése érdekében tett erőteljes intézkedéscsomag pedig több évtizedes lemaradást pótolt, miközben európai szinten egyedülállónak nevezhető.

Bár a Nyugat véleményalkotó „demokratái” szerint Orbán az illiberális állam kiépítésével diktatúrát épít, amelyben elnyomják az ellenzéket, 2014-ben minden korábbinál több jelölt és párt indulhatott a szavazáson, eltörölték ugyanis a korábbi ajánlószelvény-rendszert, és egy szavazópolgár teljesen legálisan több jelölt és párt indulását is támogathatta. A soha nem látott pluralizmus közepette lezajlott választáson azonban mégis újból kétharmados, alkotmányozó többséget szerzett a polgári kormányzat, ami egyértelmű jelzés volt mindenkinek: a magyaroknak tetszik az orbáni irány, tetszik mindaz, amit 2010 és 2014 között a kormányzó párttól látott. A gazdasági eredmények mellé tehát ismét megérkezett a politikai felhatalmazás is. Ráadásul immár nem lehetett azzal magyarázni Orbánék kétharmadát, hogy az a korábbi balliberális kormány elleni protest eredmény, hiszen négy év kormányzás után született meg az újabb győzelem, méghozzá olyan elsöprő mértékkel, amit nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni.

Ennél fogva 2014-től érezhetően megnőtt Orbán Viktor súlya Európában, egyre többen pedzegették, hogy így vagy úgy, de működik, amit csinál, és bár „a fékek és egyensúlyok rendszere” állítólagosan megingott, ám az eredmények visszaigazolják a kormány döntéseit. Paradox módon, de a megkülönböztetett figyelem részeként kell értelmezni a 2014 őszi, 2015 tavaszi eseményeket is, amelyek során a Nyugat – élén az Egyesült Államokkal – minden korábbinál egyértelműbben próbált beavatkozni a magyar belpolitikába, és civileknek titulált helyi erők bevetésével a kormány megbuktatását szerette volna előidézni.

Miután ez nem sikerült, előbb-utóbb valószínűleg lenyugodtak volna a kedélyek, és kénytelen-kelletlen megbarátkoztak volna Orbán regnálásával Nyugaton is. Ám ekkor közbejött a migránsválság néven emlegetett eseménysor, amelyről mára egyre többen mondják ki, hogy nem spontán folyamat, hanem bizonyos, jól körülhatárolható körök által tudatosan szervezett dolog. Az első pillanattól fogva látszott, hogy a felmerülő probléma kapcsán Európa – és különösen az unió elöljáróinak nagy része – vagy nem érzékeli a migránsválságban rejlő veszélyeket, vagy szándékosan ad arra rossz válaszokat. Orbán Viktor ebben is „önjáró” volt, saját válaszokat keresett és talált is a kérdésre.

A folyamat ugyanaz volt, mint a gazdaságpolitikai lépéseknél. Előbb jött a hőzöngés, az olykor fenyegetésekkel is tarkított ledorongolás, a különböző negatív jelzős szerkezetek, ám aztán a korábbi vérmes hőzöngők előbb halkan, majd egyre hangosabban kezdték kimondani ugyanazt, amit Orbán hetekkel, hónapokkal korábban már kimondott. Igenis bizonyságot nyert minden lényeges gondolat, amelyet Orbán Viktor a bevándorlással kapcsolatos veszélyekről és a szükséges válaszlépésekről megállapított, illetve Magyarországon be is vezetett.

Az Európai Unió válsága is egyértelmű ma már, Orbán nem „kifelé” beszél, csak az igazat mondja, amikor ilyen irányú véleményét hangoztatja. Aki korábban kételkedett ennek igazságtartalmában, legkésőbb a Brexit-népszavazás eredményének ismeretében annak is el kellett gondolkodnia. Mindezek után természetes dolog, hogy lassan, de biztosan egyre többen figyelnek fel hazánkra. A tények a tamáskodók közül is mind többeket győznek meg, egyre többen vallják nyíltan is, hogy a magyar ötletek jók, a magyar megoldási javaslatok életképesek.

A dolog eredményét láthatjuk. Mára Magyarország és miniszterelnökének szerepe jelentősebb lett, mint az EU-tagság kezdete óta bármikor is volt. Ennek a jele There sa May Orbán Viktornak szóló meghívása is. Nem lettünk nagyhatalom, nem lettünk megkerülhetetlen erő. Nem is lehetünk ilyenek, hiszen sem területi nagyságunk, sem lélekszámunk, sem gazdasági potenciálunk, sem pedig hadseregünk ereje és ütőképessége nem predesztinál bennünket vezető szerepre. Ám az nem vitatható el, hogy az elmúlt bő fél évtized politikája és annak kézzelfogható eredményei, igazságai miatt tényezők lettünk Európában. Immár nem mi kullogunk mások után, nem csupán sodródunk az eseményekkel, nem vagyunk bólogatójános-szerepkörre kárhoztatva, hanem bennünket követnek, idéznek, a mi módszereinket másolják mások is. Ráadásul a V4 többi államával karöltve erőnk megsokszorozódik. Nagyobb eredmény ez, mintsem elsőre bárki is gondolná.

Kovács Attila