vissza a főoldalra

 

 

 2016.10.21. 

Nyelv és rög

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei
XII. rész

Jelenkorban a Matica Slovenská gímesi alapszervezete a falunkra államilag kiszabott Jelenec névforma körül egy teljes mozgalmat alakított ki. Jogfosztottságunk idején, 1948-ban a falu magyar jellegének visszaszorítására, törlésére kiszabott Jelenec név jelen évtizedünkben kezdi elérni a névadás kiötlőjének, Daniel Okálinak azon célját, amelyben Zoboralja „fővárosának”, Gímesnek az elszlovákosítását követte.

Majd hatvan évvel a névszabás után Gímesen az elszlovákosítók elgondolása révbe látszik érkezni. A faluban az 1991 óta működő Jelencek gyermekcsoport napjainkra mozgalommá nőtte ki magát. Nemcsak mutatója az asszimilációs folyamatoknak, de azok elősegítője, serkentője is. A Jelenec név nemcsak a szlovák gyermekcsoport nevének, de az abból kinőtt felnőtt csoport nevének is ihletője lett, amely a Jelencan (Jelencsan, magy.: gímesi férfi) nevet vette fel, illetve a csoport lánykarának, amely a Jelenka (magy.: gímesi lány) név alatt ismert. Mindamellett a Jelencan név alatt polgári társulás is alakult, amely a falu kulturálisan agilis lokálpatrióta szlovákjainak tömörülése. A Jelencek gyermekcsoport működése nem ösztönzött konkrét gímesi magyar embert szlovákká lenni, ám magyar szülőt serkentett arra, hogy szlovákká nevelje a gyermekét, mivel a gyermekcsoport egy lényeges kultúrtényező lett a faluban, amely gyermekeket nemcsak vonz, csalogat, de toboroz is sorai közé.

E toborzásról a kilencvenes évek első felétől egész napjainkig a helyi óvoda egyik tanárnője gondoskodik. Egy közeli, barsi szlovák faluból Gímesre érkező tanárnő a Matica Slovenská tagjaként igyekezett a Jelencek szlovák gyermek folklórcsoportba beszervezni szinte minden óvodalátogató gyermeket. A szülőkkel napi szinten kommunikáló, azokra hatással lévő óvodai tanárnő a magyar és szlovák iskola között habozó magyar szülőket fáradhatatlan érvelésével meg tudta nyerni a Jelencek csoport szlovák nemzetépítő ügyének. E szülők számára, mikor már engedtek a tanárnő noszogatásának és csemetéjüket a szlovák gyermek-folklórcsoportba íratták, eldőlt, hogy gyermekük milyen tannyelvű iskolát látogat majd a jövőben, mivel gyermekük a csoporton belül főleg szlovák barátokra, barátnőkre tett szert. Szlovák nyelven kezdett a gyermek szocializálódni, nem pedig magyar nyelven, amit a szülők, nagyszülők nyelvének, az otthon nyelvének élhetett meg. Annak köszönhetően, hogy a szlovák és magyar óvoda egyazon épületen belül van, az óvodai nevelésben szlovák gyermekjátékokat, gyermekdalokat igénybe vevő tanárnő a lehető legkönnyebb úton tudta feltölteni a gyermekcsoportot még a magyar szülők gyermekeivel is. Egyszerű volt a képlet a magyar gyermekek, illetve magyar szülők szlovák óvodába adott gyermekei is részt akartak venni a közös játékban, abban, amelyben új kis barátaik is részt vettek. Ők is játszani akarták társaikkal együtt a szlovák népi gyermekjátékokat, és így sokszor maguk kérték a szülőket, hogy szerepelhessenek a szlovák folklórcsoportban. Ezért dagasztották, dagasztják a gyermekcsoport sorait Borbély, Molnár, Jancsó, Elgyütt és más magyar nevű apróságok is.

Az óvodai nevelőnőnek ezt azért volt egyszerű elérnie, mert nem volt az óvodában ellenhatás. A kilencvenes évek második felében a magyar gyermek hagyományőrző csoport, a Villő alig működött, és az sem az óvodában. A Villő a magyar tannyelvű alapiskola mellett működő gyermekcsoport. Az óvodában a szlovák népi kultúrát harsogó Jelencek gyermekcsoportnak, és általa a Matica Slovenská nemzetépítőjének, az óvodai tanárnőnek volt egyeduralma. Történt s történik ez azon óvodában, melynek épülete a huszadik század elején a gímesi alapiskola épületeként – magyar népzenénk, parasztzenénk kibontójának, kifejtőjének – Kodály Zoltánnak szolgált Zoboralján folytatott gyűjtőútjain. A gímesi népdalok nagy részét ezen iskolaépületben összegyülekezett, összehívott parasztemberektől gyűjtötte fel. Azon épületben, melyből száz évvel ezelőtt a Szőlőhegyen keresztül című népdal Kodály révén elindulhatott azon útjára, mely által beírta magát az örökkévalóságba, most a jelenkorban ugyanazon épületből a Zoboralját fokozatosan magába olvasztó szlovákság népi kultúrájának fészke lett. (1916–2016)

A modernkori szlovák hagyományteremtés Nyitravidéken, Zoboralján az őshonos magyar néprajz mellőzésével és a szomszédos szlovák falvak, tájegységek néprajzának behozatalával történik. A Jelencek gyermekcsoport műsoraiban a szomszédos barsi tájegység szlovák népszokásait, népdalait, néptáncait mutatja be, mivel Zoboralján illetve Gímesen szlovák néprajzi kapaszkodót alig lelt volna. A barsi szlovák néprajzi anyagot behozatalként, a barsi szlovák falvakból betelepülők hozadékaként kellő anyagnak summázták a gyermek-folklórcsoport vezetői. A népi kultúra kicsúcsosodása, illetve majd hanyatlása idején a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben sosem volt Gímesen, illetve Zoboralján olyan mértékben észlelhető a barsi szlovák néprajz, mint ahogy ezt e csoport ma hivatott bemutatni, ám kellett az ideológiai alap, eszmei háttér a folklórcsoport működéséhez. A falu kis számú őshonos szlovákságának a két világháború közti időszakban nem volt kialakult viselete, népszokásai. A barsi szlovák viselet csupán néhány asszony viselete volt, kik férjüket követve Gímesen telepedtek le a Forgách uradalom nyújtotta munkalehetőség végett. A faluban élő, illetve dolgozó szlovákság jelentős része azon időkben tudott magyarul és e nyelv által vett részt a faluközösség életében. Jelen korban a Jelencek csoport a két háború közti időszakban, majd a szocializmus korában falunkba betelepedett szlovákság származási tájegységének népszokási anyagát mutatja be. E néprajz Zoboralján tájidegen. Ezen igyekszik a polgári társulásba átnőtt Jelencek csoport harmadmagával változtatni.

A szlovák nemzetépítés tényét, és a gímesi szlovák népelem utólagos hitelesítését a faluban abban érhetjük tetten, hogy a Jelenec falunévforma barsi szlovák népdalokba való behelyettesítésével próbált utólagosan néptánchoz szolgáló népzenei anyagot, úgymond „Jeleneci népdalokat” kreálni a csoport koreográfusnője. Így azon szülők, nagyszülők, rokonok és köztük természetesen a gímesi magyarok is, kik csemetéjüket a csoport műsoraiban fellépni látják, a műsoron bévül, vagy akár az otthon biztonságában csemetéjük ajkáról szóló dal révén azon hamis képpel szembesülhetnek, hogy a Jelenec névforma van olyan ősi és eredeti, hogy a szlovák nép a népdalaiba fűzhette azt. Ama tény, hogy a Jelenec falunév a második világháború utáni Csehszlovákiában a magyarellenes intézkedések keretén belül egy íróasztal mellett elletett és vált a falu nevévé, el van feledtetve a közvéleménnyel, sőt a Matica Slovenská gímesi alapszervezete immáron a Jelencek gyermek folklórcsoport jelensége által már utólagos patinát is nyert e névnek.

E néprajzi ferdítés újra azon szlovák nemzetépítésnek szolgál, mely a gímesi szlovák testvéreink illetve általánosan a gímesiek körében hivatott elmélyíteni a Jelenec név szeretetét. A Matica Slovenská nemzetépítőinek a kezében a Jelencek gyermek-folklórcsoport erő és eszköz ahhoz a célhoz, hogy a Jelenec nevet a gímesiek teljesen magukénak tudják érezni. Éljék meg ősinek, eredetinek. Legyenek büszkék rá. Okozza mellük dagadását, mint dédapjuk, dédanyjuk esetében a Gímes név veretes ősi hangsora okozta azt. Szolgáljon arra, hogy minél erősb közösséget, szlovák közösséget alkosson, teremtsen.

Mivel az óvodai tanárnő, ki a csoport koreográfusnője és vezetője, a Matica Slovenská embere és a Matica Slovenská koreográfusképzőjében tehetett szert koreográfusi képességeire, valószínű, hogy a szlovák nemzetépítés és a magyar falvak szlovák ajkúsítása érdekében a szlovák néprajz, néphagyományok terephez való szabását, módosítását sem tartja kizártnak, sőt egyik leghatékonyabb szlovák jelleget építő módszerének élhetjük meg napjainkban Zoborvidéken.

A falunkbéli szlovák népelem a szlovák népzene, néptánc általi kulturális gondozása alapjában véve egy faluközösséget tekintve előnyös tud lenni, ha a faluközösséget alkotó családok a történelmi fejlődés, társadalmi zajlás miatt elvesztik magyarságtudatukat és a szlovák jövőben látják gyermekük boldogulását. Ezen esetben hasznos, hogy ha építő jellegű kulturális kereteken belül nevelkednek gyermekeik, illetve azon belül fejlődnek szociális érzékeik, mivel sok olyan faluban, mely az elszlovákosodás, elszlovákosítás útján halad, az újgenerációs szlovák gyermekek kellő faluközösségi keretek híján nem részesülnek építő jellegű közösségi nevelésben. Azon oknál fogva, hogy nem értik szüleik nyelvét az egymás közt magyarul beszélő, köszönő idősebb korosztálytól nem tudnak átvenni megannyi kommunikációs finomságot, sokszor még lényegesebb, a helyi közösségekre jellemző tiszteletnyilvánításokat sem. E jelenség a Jelencek bővérű kulturális munkásságának ellenére Gímesen is észlelhető, mégpedig a köszönés szokásának elhagyása kapcsán. Magunk gyerekkorunkban kötelezően köszöntünk a faluban ismerősnek, ismeretlennek egyaránt. E szokás sokáig jelen is volt a közösségben, de az utóbbi 5-6 év jelensége a köszönés elhagyása.

Már csak az ismerősök köszönnek egymásnak. A gyermekek már a felnőtteknek is csak ritkán vagy végképp nem, pedig a Jelencek gyermekcsoport kötelékeiben, ahol a szlovák hagyománytisztelet és a hitélet felé vezetés a lényeg, valahogy elfeledkeztek e természetes szokásra súlyt fektetni. Ez csak az alapköszönést illeti. Azon, a magyar zoboralji falusi társadalmon bévül élő hagyományos tisztelettartási formákról nem is beszélve, melyek a nemzetváltás, nyelvváltás okán át sem adódtak, adódhattak. Ezekről viszont majd egy következő fejezetben bővebben tárgyalunk. Ellenben a nem épp kecsegtető szociális helyzetben élő cigányság gyermekeinek köszönési szokásai a többi falubéli, lassan csupán már szlovák ajkú gyermekekéhez képest olyan fejlettek, hogy akiről tudják, hogy magyar, annak örömmel magyarul, aki szlovák annak szlovákul köszönnek.

A Jelencek gyermekcsoport mellett a kilencvenes évek végére ifjúsági, felnőttcsoport is kinevelődött. Annak lánycsoportját Jelenka név alatt iktatták be. Erre az időre a falu magyarsága 2001-ben 36%-ra csökkent. Az ifjúsági csoport és annak szlovák folklórversenyeken elért sikerei után a gyermekek szüleit is igyekezett beszervezni a csoportba a csoport koreográfusnője. Megalakult a felnőtt csoport, amely a Jelencan nevet kapta. Ekkorra már – 2011-ben – 26%-ra csökkent a magyarok számaránya. A felnőtt csoportban részt vevő azon szülők is, kiket az ő szüleik még magyarnak neveltek, most nemcsak gyermekük által, de személyesen is részt vehettek a szlovák kultúra terjesztésében. Ezen, életük folyamán elszlovákosodott magyaroknál sajnos előfordulnak azon janicsár vonások, hogy a falu megfogyatkozott magyarságát támadják, mintha a 26%-ra csökkent falubéli magyarság az önmagukban még élő és kigyomlálatlan magyartudat százalékarányát juttatná eszükbe.

A 2010-es évek elején egy lakossági kezdeményezés az óvoda épületére emléktáblát szeretett volna állíttatni, amely hirdette volna Kodály Zoltán ezen épületben folytatott népdalgyűjtéseit. A falu szlovák képviselői e kezdeményezést nem szavazták meg, mivel egyes szlovák szülők, kik ezen óvodába járatták gyermeküket, elutasítólag szóltak az emléktábla állítása ellen, miszerint ők nem hajlandóak elfogadni azt, hogy azon szlovák óvodaépületen, melyben a gyermekük cseperedik, egy olyan embernek legyen emléktáblája, aki Magyarországon született…

A falu magyarságának csökkenésével és a szlovák testvéreink Jelencek, Jelenka, Jelencan név alatt való, hovatovább erősödő szerveződése, majd polgári társulásba való átcsapása megszülte a falubéli előjogaink fokozatos kisajátítását is. A fogyásunk révén térkiürítést végző magyarság először a falu utcáit fosztotta meg fokozatosan a kilencvenes években még élő magyar népszokásoktól. Időközben a kétnyelvű hirdetőtáblák, üzletfeliratok, utcatáblák is kikoptak, s kopnak csupán egynyelvűre. A falu kultúrreprezentációs feladatait is megkísérelte, s kísérli csupán ömaga elvégezni a barsi szlovák hagyományokat felvonultató Jelencek folklórcsoport, mint egyetlen, aki érdemes lehet az ilyen szerepvállalásra. Csupán abban mutatkozik nagy ellentét, hogy nem a falu eredeti kultúráját, népdalait a falu falai közt évszázadokon vajúdott ősi hagyományt mutatja be, de a szomszédból kölcsönkért anyaggal dolgozik, s azt adja elő gímesinek. S valójában nem is gímesinek már, de Jelenecinek, mert amit a Ghymes név s a Gímes hangsor képvisel, azt még a gímesi hagyományőrző csoport és a gímesi menyecskekórus képviseli, ám magyar gyermek híján az is mind lassan leszáll a sírok mélyére, s végül tényleg nem marad csupán csak a Jelenec és azon szlovák testvéreink, akik a Jelenec hangsort képviselik. S ebben korrektség mutatkozik, mert amit hirdetnek viseletükkel bemutatott, alkalmazott hagyományukkal, az már nem Gímes, hanem Jelenec. A szlovák jövő hírnökei valójában a Jelenec név hangsorába rejtett üzenetért agitálnak.

Az asszimiláció jelensége a kilencvenes évek erősödő szlovák nacionalista hangulatában falunk magyarjainak gyermekeit elterelte a szlovák akol felé. A kilencvenes évek ránk szakadt szabadságának súlya és lehetőségei alatt elfelejtkeztünk magyar megmaradásunkért tenni. Eleresztettük saját gyermekeink, fiataljaink kezét. A szlovák jövő szélesebb, terebélyesebb, kiteljesedettebb jövőt kecsegtetett előttük a televízió uralma és a környék szlovák nyelvi tekintélyű városai révén. Aranyosmarót 20 ezres, Nyitra városa pedig 80 ezres lakosságával szláv olvasztótégelyként hatott a zoborvidéki magyarokra. A városi szakközépiskolákban, munkahelyeken sokan magyarjaink közül a kilencvenes évek magyarellenességét saját bőrükön tapasztalhatták. Egyesek e magyarellenesség hatására mondták azt maguknak, hogy ők nem akarják, hogy gyermekük ilyenben részesüljön és ezért inkább szlováknak nevelték. Sokakat pedig a szlovák közeg és a mindenhonnan ömlő szlovák nyelv ölelt a szlovák nemzet keblére.

A város szlovák életének csillogása nyerte meg fiataljainkat a szlovák nemzet részére. Sokan magyarjaink közül a szlovák nyelv által tudtak csupán a társadalmi létrán ugrani, életkörülményeiken javítani. E nyelv volt a polgárosodás útja sokak szemében. Úgy vélték többet hoz, emelkedettebb, magasabb kultúrájú életet hoz számukra. A felsőfokú oktatást a közeli városok egyetemein szlovák nyelven lehetett csupán végezni. A magyar nyelvet magasabb társadalmi osztálybeliek nem, vagy nagyon ritkán beszélték a kilencvenes években vidékünkön. E tény a jogfosztottságunk idejebeli magyar társadalom elitjének lenyakazásával, és a szocializmus majd negyven éve alatti szlovák hivatalnokok, tisztviselők, orvosok e vidéken való működésével magyarázható. A magyar nyelv a parasztság nyelve volt, s a hit, a templom nyelve, ám minden ami új volt, csalogató és kecsegtető, városból jövő, az szlovákul szólott hozzánk. Zoboralja nyelvsziget. A szlovák nyelv tengerétől körülvéve. A magyar nyelvvel csupán a faluban és a környező falvakban, és ott sem minden esetben tudtak érvényesülni az emberek. Ezért a hitevesztett gímesi magyarok gyermekük szlovákká nevelésénél igénybe vehették a Jelencek gyermekcsoportot, ahol kellő szlovákot tudtak és tudnak is nevelni csemetéjükből.

A nemzetiség fogyása egy közösségben olyan jelenséget teremt, amely a kihaló nemzetiségbeliek fokozatos, idősödőkre fogyatkozását eredményezi. Ezért a templomba beszoruló magyar közösségünk tetemes részét idősek teszik ki. Ezen emberek életében a templomjárás olyan, mint a napkorongnak az égen való ívelés. Még soká fogják tartani a templomot, ám azon előjogokat, melyek a szentmisék rendjét illették, csekély számuknál fogva nem képesek már megtartani. Gímesen hétköznap több már a szlovák mise, és a vasárnapi magyar szentmise is ki-ki szorul 11 órai kezdéséből a reggeli 9 órai kezdésre. A szlovák lakosság tetemes része új keletűbb a faluban, ezért ezen népelemnek sokáig nem voltak abbéli templomjáró szokásai, mint az őslakos magyarságnak.

E templomjáró szokás is csak részlegesen adatott át szlovák testvéreinknek, gyermekeinknek mivel falunkban való gyarapodásuk főleg az ateizmust hirdető szocializmus évtizedeire tehető, az pedig a szlovák nyelv egyeduralma mellett nem tanította meg nekik az Istent szlovákul dicsérni. Ezen okból kifolyólag gyerekkoromban a templomot a hétköznapi kedden és csütörtökön tartott két szlovák misén szlovák hívek nem tudták betölteni, és még annak ellenére is, hogy sok magyar hívő látogatta a szlovák miséket, a padsorok nagyon gyéren voltak foglaltak.

Ezen aránytalanságra is gondoltak a modern kor szlovák nemzetépítői. A Jelencek gyermek folklórcsoport kéz a kézben a Jelencan és a Jelenka ággal együtt minden évben viseletes terméshálaadó misét tart, illetve jeles ünnepek alkalmával tagjai az általuk használatos barsi szlovák viseletben jelennek meg a szentmiséken. Az egyháznak is kell a tized, mert az immáron fehér-kék-piros köntösbe öltözött, ránk kiszabott egyházfiaink, papjaink nem egyszer harsogták a prédikálószék tekintélyt parancsoló s igét osztó magasságából a magyar jövő bizonytalanságát, a magyar jelleg elmúlását, a szlovák jövőbe vetett hit életképességét. S ha szlovák jövő érdekében szóltak, akkor ahhoz nyáj is kell. S e nyájat a templom részére az utóbbi évtizedben igyekszik kinevelni a Jelenec név körül megszerveződött Jelencek mozgalom.

Egy nyolc évvel ezelőtti kultúrműsornál, amikor a gímesi hagyományőrző csoport tagjaként a kultúrházunk folyosóján a fellépésre készülődtem, egy ajtócsikordulást követően előttem termett egy 6-7 éves kisfiú szlovák viseletben. Arca ismerősen hatott, arcéle, kis termete, mígnem rádöbbentem, hogy a mi családunk férfitagjainak vonásait viseli erőst magán. Az unokatestvérem fia volt. A Jelencek folklórcsoport műsorában lépett fel. Két magyar szülő gyermeke.

Apja az unokatestvérem. Apám testvérének fia, magyar szülők szlovák iskolába adott kevert identitású gyermeke. Identitása az asszimiláció terméke. Anyja magyar lány, aki a húsvéthétfői öntözésekkor még hagyományos gímesi mintákkal írott hímes tojást szokott adni nekünk az öntözésért, amit nagyanyjával együtt hímezett. Anyja, a kisfiú nagyanyja, a gímesi menyecskekórus egyik tagja. Hagyományőrző. A kultúrház folyosóján állva én a falum viseletében, csizmában, kalapban, pitykegombos mellényben, és ő a 7 éves kisfiú vászongatyás, gyolcsinges szlovák jellegű viseletben. Egy vérűek, rokonok és mégis eltérő világot, jelleget, létet megjelenítőek. Én még Gímes, ő már Jelenec. Nagyanyám arca jutott eszembe. Tizenhárom-tizennégy éves lehettem. Ő már nem tudott a házból, udvarból egészségének romlása okán nagyon kimozdulni, és már csak a hozzá látogatóktól hallott hírekre hagyatkozott. Amikor a falu dolgai felől érdeklődött, kérdezte, mi hír a faluban, az iskolában. Elmondtam neki a faluban visszhangot keltő hírt, hogy Gímesen már csak egy gyermeket írattak be a magyar iskolába. A hír hallatára, hogy Gímesen csupán egy magyar elsős lesz, nagyanyám arca eltorzult. Elsírta magát, és zokogott. Sírt, ha nincs magyar gyermek, nincs magyar szó, magyar ének többé. Zokogott, ő, kinek ajkán gímesi népdalok, szentes népénekek sora élt, ő, akinek parasztasszony létére a magyar vers volt az egyik szellemi kenyere.

Zokogott, mert nem egy unokáját csak szlovákul hallotta szólani. Lehet, saját magán zokogott…

 

Jancsó Badacs Károly