2016.10.21.
Nyelv és rög
A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei
XII. rész
Jelenkorban a
Matica Slovenská gímesi alapszervezete a falunkra államilag
kiszabott Jelenec névforma körül egy teljes mozgalmat alakított
ki. Jogfosztottságunk idején, 1948-ban a falu magyar jellegének
visszaszorítására, törlésére kiszabott Jelenec név jelen évtizedünkben
kezdi elérni a névadás kiötlőjének, Daniel Okálinak azon célját,
amelyben Zoboralja „fővárosának”, Gímesnek az elszlovákosítását
követte.
Majd
hatvan évvel a névszabás után Gímesen az elszlovákosítók
elgondolása révbe látszik érkezni. A faluban az 1991 óta működő
Jelencek gyermekcsoport napjainkra mozgalommá nőtte ki magát.
Nemcsak mutatója az asszimilációs folyamatoknak, de azok elősegítője,
serkentője is. A Jelenec név nemcsak a szlovák gyermekcsoport
nevének, de az abból kinőtt felnőtt csoport nevének is ihletője
lett, amely a Jelencan (Jelencsan, magy.: gímesi férfi) nevet
vette fel, illetve a csoport lánykarának, amely a Jelenka (magy.:
gímesi lány) név alatt ismert. Mindamellett a Jelencan név
alatt polgári társulás is alakult, amely a falu kulturálisan
agilis lokálpatrióta szlovákjainak tömörülése. A Jelencek
gyermekcsoport működése nem ösztönzött konkrét gímesi
magyar embert szlovákká lenni, ám magyar szülőt serkentett
arra, hogy szlovákká nevelje a gyermekét, mivel a
gyermekcsoport egy lényeges kultúrtényező lett a faluban,
amely gyermekeket nemcsak vonz, csalogat, de toboroz is sorai közé.
E
toborzásról a kilencvenes évek első felétől egész
napjainkig a helyi óvoda egyik tanárnője gondoskodik. Egy közeli,
barsi szlovák faluból Gímesre érkező tanárnő a Matica
Slovenská tagjaként igyekezett a Jelencek szlovák gyermek folklórcsoportba
beszervezni szinte minden óvodalátogató gyermeket. A szülőkkel
napi szinten kommunikáló, azokra hatással lévő óvodai tanárnő
a magyar és szlovák iskola között habozó magyar szülőket fáradhatatlan
érvelésével meg tudta nyerni a Jelencek csoport szlovák nemzetépítő
ügyének. E szülők számára, mikor már engedtek a tanárnő
noszogatásának és csemetéjüket a szlovák gyermek-folklórcsoportba
íratták, eldőlt, hogy gyermekük milyen tannyelvű iskolát látogat
majd a jövőben, mivel gyermekük a csoporton belül főleg szlovák
barátokra, barátnőkre tett szert. Szlovák nyelven kezdett a
gyermek szocializálódni, nem pedig magyar nyelven, amit a szülők,
nagyszülők nyelvének, az otthon nyelvének élhetett meg. Annak
köszönhetően, hogy a szlovák és magyar óvoda egyazon épületen
belül van, az óvodai nevelésben szlovák gyermekjátékokat,
gyermekdalokat igénybe vevő tanárnő a lehető legkönnyebb úton
tudta feltölteni a gyermekcsoportot még a magyar szülők
gyermekeivel is. Egyszerű volt a képlet a magyar gyermekek,
illetve magyar szülők szlovák óvodába adott gyermekei is részt
akartak venni a közös játékban, abban, amelyben új kis barátaik
is részt vettek. Ők is játszani akarták társaikkal együtt a
szlovák népi gyermekjátékokat, és így sokszor maguk kérték
a szülőket, hogy szerepelhessenek a szlovák folklórcsoportban.
Ezért dagasztották, dagasztják a gyermekcsoport sorait Borbély,
Molnár, Jancsó, Elgyütt és más magyar nevű apróságok is.
Az óvodai nevelőnőnek
ezt azért volt egyszerű elérnie, mert nem volt az óvodában
ellenhatás. A kilencvenes évek második felében a magyar
gyermek hagyományőrző csoport, a Villő alig működött, és
az sem az óvodában. A Villő a magyar tannyelvű alapiskola
mellett működő gyermekcsoport. Az óvodában a szlovák népi
kultúrát harsogó Jelencek gyermekcsoportnak, és általa a
Matica Slovenská nemzetépítőjének, az óvodai tanárnőnek
volt egyeduralma. Történt s történik ez azon óvodában,
melynek épülete a huszadik század elején a gímesi alapiskola
épületeként – magyar népzenénk, parasztzenénk kibontójának,
kifejtőjének – Kodály Zoltánnak szolgált Zoboralján
folytatott gyűjtőútjain. A gímesi népdalok nagy részét ezen
iskolaépületben összegyülekezett, összehívott
parasztemberektől gyűjtötte fel. Azon épületben, melyből száz
évvel ezelőtt a Szőlőhegyen keresztül című népdal Kodály
révén elindulhatott azon útjára, mely által beírta magát az
örökkévalóságba, most a jelenkorban ugyanazon épületből a
Zoboralját fokozatosan magába olvasztó szlovákság népi kultúrájának
fészke lett. (1916–2016)
A
modernkori szlovák hagyományteremtés Nyitravidéken, Zoboralján
az őshonos magyar néprajz mellőzésével és a szomszédos
szlovák falvak, tájegységek néprajzának behozatalával történik.
A Jelencek gyermekcsoport műsoraiban a szomszédos barsi tájegység
szlovák népszokásait, népdalait, néptáncait mutatja be,
mivel Zoboralján illetve Gímesen szlovák néprajzi kapaszkodót
alig lelt volna. A barsi szlovák néprajzi anyagot behozatalként,
a barsi szlovák falvakból betelepülők hozadékaként kellő
anyagnak summázták a gyermek-folklórcsoport vezetői. A népi
kultúra kicsúcsosodása, illetve majd hanyatlása idején a
huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben sosem volt Gímesen,
illetve Zoboralján olyan mértékben észlelhető a barsi szlovák
néprajz, mint ahogy ezt e csoport ma hivatott bemutatni, ám
kellett az ideológiai alap, eszmei háttér a folklórcsoport működéséhez.
A falu kis számú őshonos szlovákságának a két világháború
közti időszakban nem volt kialakult viselete, népszokásai. A
barsi szlovák viselet csupán néhány asszony viselete volt, kik
férjüket követve Gímesen telepedtek le a Forgách uradalom nyújtotta
munkalehetőség végett. A faluban élő, illetve dolgozó szlovákság
jelentős része azon időkben tudott magyarul és e nyelv által
vett részt a faluközösség életében. Jelen korban a Jelencek
csoport a két háború közti időszakban, majd a szocializmus
korában falunkba betelepedett szlovákság származási tájegységének
népszokási anyagát mutatja be. E néprajz Zoboralján tájidegen.
Ezen igyekszik a polgári társulásba átnőtt Jelencek csoport
harmadmagával változtatni.
A szlovák nemzetépítés
tényét, és a gímesi szlovák népelem utólagos hitelesítését
a faluban abban érhetjük tetten, hogy a Jelenec falunévforma
barsi szlovák népdalokba való behelyettesítésével próbált
utólagosan néptánchoz szolgáló népzenei anyagot, úgymond
„Jeleneci népdalokat” kreálni a csoport koreográfusnője.
Így azon szülők, nagyszülők, rokonok és köztük természetesen
a gímesi magyarok is, kik csemetéjüket a csoport műsoraiban
fellépni látják, a műsoron bévül, vagy akár az otthon
biztonságában csemetéjük ajkáról szóló dal révén azon
hamis képpel szembesülhetnek, hogy a Jelenec névforma van olyan
ősi és eredeti, hogy a szlovák nép a népdalaiba fűzhette
azt. Ama tény, hogy a Jelenec falunév a második világháború
utáni Csehszlovákiában a magyarellenes intézkedések keretén
belül egy íróasztal mellett elletett és vált a falu nevévé,
el van feledtetve a közvéleménnyel, sőt a Matica Slovenská gímesi
alapszervezete immáron a Jelencek gyermek folklórcsoport jelensége
által már utólagos patinát is nyert e névnek.
E néprajzi ferdítés
újra azon szlovák nemzetépítésnek szolgál, mely a gímesi
szlovák testvéreink illetve általánosan a gímesiek körében
hivatott elmélyíteni a Jelenec név szeretetét. A Matica
Slovenská nemzetépítőinek a kezében a Jelencek gyermek-folklórcsoport
erő és eszköz ahhoz a célhoz, hogy a Jelenec nevet a gímesiek
teljesen magukénak tudják érezni. Éljék meg ősinek,
eredetinek. Legyenek büszkék rá. Okozza mellük dagadását,
mint dédapjuk, dédanyjuk esetében a Gímes név veretes ősi
hangsora okozta azt. Szolgáljon arra, hogy minél erősb közösséget,
szlovák közösséget alkosson, teremtsen.
Mivel az óvodai
tanárnő, ki a csoport koreográfusnője és vezetője, a Matica
Slovenská embere és a Matica Slovenská koreográfusképzőjében
tehetett szert koreográfusi képességeire, valószínű, hogy a
szlovák nemzetépítés és a magyar falvak szlovák ajkúsítása
érdekében a szlovák néprajz, néphagyományok terephez való
szabását, módosítását sem tartja kizártnak, sőt egyik
leghatékonyabb szlovák jelleget építő módszerének élhetjük
meg napjainkban Zoborvidéken.
A
falunkbéli szlovák népelem a szlovák népzene, néptánc általi
kulturális gondozása alapjában véve egy faluközösséget
tekintve előnyös tud lenni, ha a faluközösséget alkotó családok
a történelmi fejlődés, társadalmi zajlás miatt elvesztik
magyarságtudatukat és a szlovák jövőben látják gyermekük
boldogulását. Ezen esetben hasznos, hogy ha építő jellegű
kulturális kereteken belül nevelkednek gyermekeik, illetve azon
belül fejlődnek szociális érzékeik, mivel sok olyan faluban,
mely az elszlovákosodás, elszlovákosítás útján halad, az újgenerációs
szlovák gyermekek kellő faluközösségi keretek híján nem részesülnek
építő jellegű közösségi nevelésben. Azon oknál fogva,
hogy nem értik szüleik nyelvét az egymás közt magyarul beszélő,
köszönő idősebb korosztálytól nem tudnak átvenni megannyi
kommunikációs finomságot, sokszor még lényegesebb, a helyi közösségekre
jellemző tiszteletnyilvánításokat sem. E jelenség a Jelencek
bővérű kulturális munkásságának ellenére Gímesen is észlelhető,
mégpedig a köszönés szokásának elhagyása kapcsán. Magunk
gyerekkorunkban kötelezően köszöntünk a faluban ismerősnek,
ismeretlennek egyaránt. E szokás sokáig jelen is volt a közösségben,
de az utóbbi 5-6 év jelensége a köszönés elhagyása.
Már csak az ismerősök
köszönnek egymásnak. A gyermekek már a felnőtteknek is csak
ritkán vagy végképp nem, pedig a Jelencek gyermekcsoport kötelékeiben,
ahol a szlovák hagyománytisztelet és a hitélet felé vezetés
a lényeg, valahogy elfeledkeztek e természetes szokásra súlyt
fektetni. Ez csak az alapköszönést illeti. Azon, a magyar
zoboralji falusi társadalmon bévül élő hagyományos
tisztelettartási formákról nem is beszélve, melyek a nemzetváltás,
nyelvváltás okán át sem adódtak, adódhattak. Ezekről
viszont majd egy következő fejezetben bővebben tárgyalunk.
Ellenben a nem épp kecsegtető szociális helyzetben élő cigányság
gyermekeinek köszönési szokásai a többi falubéli, lassan
csupán már szlovák ajkú gyermekekéhez képest olyan
fejlettek, hogy akiről tudják, hogy magyar, annak örömmel
magyarul, aki szlovák annak szlovákul köszönnek.
A
Jelencek gyermekcsoport mellett a kilencvenes évek végére ifjúsági,
felnőttcsoport is kinevelődött. Annak lánycsoportját Jelenka
név alatt iktatták be. Erre az időre a falu magyarsága
2001-ben 36%-ra csökkent. Az ifjúsági csoport és annak szlovák
folklórversenyeken elért sikerei után a gyermekek szüleit is
igyekezett beszervezni a csoportba a csoport koreográfusnője.
Megalakult a felnőtt csoport, amely a Jelencan nevet kapta.
Ekkorra már – 2011-ben – 26%-ra csökkent a magyarok számaránya.
A felnőtt csoportban részt vevő azon szülők is, kiket az ő
szüleik még magyarnak neveltek, most nemcsak gyermekük által,
de személyesen is részt vehettek a szlovák kultúra terjesztésében.
Ezen, életük folyamán elszlovákosodott magyaroknál sajnos előfordulnak
azon janicsár vonások, hogy a falu megfogyatkozott magyarságát
támadják, mintha a 26%-ra csökkent falubéli magyarság az önmagukban
még élő és kigyomlálatlan magyartudat százalékarányát
juttatná eszükbe.
A
2010-es évek elején egy lakossági kezdeményezés az óvoda épületére
emléktáblát szeretett volna állíttatni, amely hirdette volna
Kodály Zoltán ezen épületben folytatott népdalgyűjtéseit. A
falu szlovák képviselői e kezdeményezést nem szavazták meg,
mivel egyes szlovák szülők, kik ezen óvodába járatták
gyermeküket, elutasítólag szóltak az emléktábla állítása
ellen, miszerint ők nem hajlandóak elfogadni azt, hogy azon
szlovák óvodaépületen, melyben a gyermekük cseperedik, egy
olyan embernek legyen emléktáblája, aki Magyarországon született…
A
falu magyarságának csökkenésével és a szlovák testvéreink
Jelencek, Jelenka, Jelencan név alatt való, hovatovább erősödő
szerveződése, majd polgári társulásba való átcsapása megszülte
a falubéli előjogaink fokozatos kisajátítását is. A fogyásunk
révén térkiürítést végző magyarság először a falu utcáit
fosztotta meg fokozatosan a kilencvenes években még élő magyar
népszokásoktól. Időközben a kétnyelvű hirdetőtáblák, üzletfeliratok,
utcatáblák is kikoptak, s kopnak csupán egynyelvűre. A falu
kultúrreprezentációs feladatait is megkísérelte, s kísérli
csupán ömaga elvégezni a barsi szlovák hagyományokat
felvonultató Jelencek folklórcsoport, mint egyetlen, aki érdemes
lehet az ilyen szerepvállalásra. Csupán abban mutatkozik nagy
ellentét, hogy nem a falu eredeti kultúráját, népdalait a
falu falai közt évszázadokon vajúdott ősi hagyományt mutatja
be, de a szomszédból kölcsönkért anyaggal dolgozik, s azt
adja elő gímesinek. S valójában nem is gímesinek már, de
Jelenecinek, mert amit a Ghymes név s a Gímes hangsor képvisel,
azt még a gímesi hagyományőrző csoport és a gímesi
menyecskekórus képviseli, ám magyar gyermek híján az is mind
lassan leszáll a sírok mélyére, s végül tényleg nem marad
csupán csak a Jelenec és azon szlovák testvéreink, akik a
Jelenec hangsort képviselik. S ebben korrektség mutatkozik, mert
amit hirdetnek viseletükkel bemutatott, alkalmazott hagyományukkal,
az már nem Gímes, hanem Jelenec. A szlovák jövő hírnökei
valójában a Jelenec név hangsorába rejtett üzenetért agitálnak.
Az asszimiláció
jelensége a kilencvenes évek erősödő szlovák nacionalista
hangulatában falunk magyarjainak gyermekeit elterelte a szlovák
akol felé. A kilencvenes évek ránk szakadt szabadságának súlya
és lehetőségei alatt elfelejtkeztünk magyar megmaradásunkért
tenni. Eleresztettük saját gyermekeink, fiataljaink kezét. A
szlovák jövő szélesebb, terebélyesebb, kiteljesedettebb jövőt
kecsegtetett előttük a televízió uralma és a környék szlovák
nyelvi tekintélyű városai révén. Aranyosmarót 20 ezres,
Nyitra városa pedig 80 ezres lakosságával szláv olvasztótégelyként
hatott a zoborvidéki magyarokra. A városi szakközépiskolákban,
munkahelyeken sokan magyarjaink közül a kilencvenes évek
magyarellenességét saját bőrükön tapasztalhatták. Egyesek e
magyarellenesség hatására mondták azt maguknak, hogy ők nem
akarják, hogy gyermekük ilyenben részesüljön és ezért inkább
szlováknak nevelték. Sokakat pedig a szlovák közeg és a
mindenhonnan ömlő szlovák nyelv ölelt a szlovák nemzet keblére.
A
város szlovák életének csillogása nyerte meg fiataljainkat a
szlovák nemzet részére. Sokan magyarjaink közül a szlovák
nyelv által tudtak csupán a társadalmi létrán ugrani, életkörülményeiken
javítani. E nyelv volt a polgárosodás útja sokak szemében. Úgy
vélték többet hoz, emelkedettebb, magasabb kultúrájú életet
hoz számukra. A felsőfokú oktatást a közeli városok
egyetemein szlovák nyelven lehetett csupán végezni. A magyar
nyelvet magasabb társadalmi osztálybeliek nem, vagy nagyon ritkán
beszélték a kilencvenes években vidékünkön. E tény a
jogfosztottságunk idejebeli magyar társadalom elitjének
lenyakazásával, és a szocializmus majd negyven éve alatti
szlovák hivatalnokok, tisztviselők, orvosok e vidéken való működésével
magyarázható. A magyar nyelv a parasztság nyelve volt, s a hit,
a templom nyelve, ám minden ami új volt, csalogató és
kecsegtető, városból jövő, az szlovákul szólott hozzánk.
Zoboralja nyelvsziget. A szlovák nyelv tengerétől körülvéve.
A magyar nyelvvel csupán a faluban és a környező falvakban, és
ott sem minden esetben tudtak érvényesülni az emberek. Ezért a
hitevesztett gímesi magyarok gyermekük szlovákká nevelésénél
igénybe vehették a Jelencek gyermekcsoportot, ahol kellő szlovákot
tudtak és tudnak is nevelni csemetéjükből.
A nemzetiség fogyása
egy közösségben olyan jelenséget teremt, amely a kihaló
nemzetiségbeliek fokozatos, idősödőkre fogyatkozását eredményezi.
Ezért a templomba beszoruló magyar közösségünk tetemes részét
idősek teszik ki. Ezen emberek életében a templomjárás olyan,
mint a napkorongnak az égen való ívelés. Még soká fogják
tartani a templomot, ám azon előjogokat, melyek a szentmisék
rendjét illették, csekély számuknál fogva nem képesek már
megtartani. Gímesen hétköznap több már a szlovák mise, és a
vasárnapi magyar szentmise is ki-ki szorul 11 órai kezdéséből
a reggeli 9 órai kezdésre. A szlovák lakosság tetemes része
új keletűbb a faluban, ezért ezen népelemnek sokáig nem
voltak abbéli templomjáró szokásai, mint az őslakos magyarságnak.
E
templomjáró szokás is csak részlegesen adatott át szlovák
testvéreinknek, gyermekeinknek mivel falunkban való gyarapodásuk
főleg az ateizmust hirdető szocializmus évtizedeire tehető, az
pedig a szlovák nyelv egyeduralma mellett nem tanította meg
nekik az Istent szlovákul dicsérni. Ezen okból kifolyólag
gyerekkoromban a templomot a hétköznapi kedden és csütörtökön
tartott két szlovák misén szlovák hívek nem tudták betölteni,
és még annak ellenére is, hogy sok magyar hívő látogatta a
szlovák miséket, a padsorok nagyon gyéren voltak foglaltak.
Ezen aránytalanságra
is gondoltak a modern kor szlovák nemzetépítői. A Jelencek
gyermek folklórcsoport kéz a kézben a Jelencan és a Jelenka ággal
együtt minden évben viseletes terméshálaadó misét tart,
illetve jeles ünnepek alkalmával tagjai az általuk használatos
barsi szlovák viseletben jelennek meg a szentmiséken. Az egyháznak
is kell a tized, mert az immáron fehér-kék-piros köntösbe öltözött,
ránk kiszabott egyházfiaink, papjaink nem egyszer harsogták a
prédikálószék tekintélyt parancsoló s igét osztó magasságából
a magyar jövő bizonytalanságát, a magyar jelleg elmúlását,
a szlovák jövőbe vetett hit életképességét. S ha szlovák jövő
érdekében szóltak, akkor ahhoz nyáj is kell. S e nyájat a
templom részére az utóbbi évtizedben igyekszik kinevelni a
Jelenec név körül megszerveződött Jelencek mozgalom.
Egy
nyolc évvel ezelőtti kultúrműsornál, amikor a gímesi hagyományőrző
csoport tagjaként a kultúrházunk folyosóján a fellépésre készülődtem,
egy ajtócsikordulást követően előttem termett egy 6-7 éves
kisfiú szlovák viseletben. Arca ismerősen hatott, arcéle, kis
termete, mígnem rádöbbentem, hogy a mi családunk férfitagjainak
vonásait viseli erőst magán. Az unokatestvérem fia volt. A
Jelencek folklórcsoport műsorában lépett fel. Két magyar szülő
gyermeke.
Apja
az unokatestvérem. Apám testvérének fia, magyar szülők szlovák
iskolába adott kevert identitású gyermeke. Identitása az
asszimiláció terméke. Anyja magyar lány, aki a húsvéthétfői
öntözésekkor még hagyományos gímesi mintákkal írott hímes
tojást szokott adni nekünk az öntözésért, amit nagyanyjával
együtt hímezett. Anyja, a kisfiú nagyanyja, a gímesi
menyecskekórus egyik tagja. Hagyományőrző. A kultúrház
folyosóján állva én a falum viseletében, csizmában,
kalapban, pitykegombos mellényben, és ő a 7 éves kisfiú vászongatyás,
gyolcsinges szlovák jellegű viseletben. Egy vérűek, rokonok és
mégis eltérő világot, jelleget, létet megjelenítőek. Én még
Gímes, ő már Jelenec. Nagyanyám arca jutott eszembe. Tizenhárom-tizennégy
éves lehettem. Ő már nem tudott a házból, udvarból egészségének
romlása okán nagyon kimozdulni, és már csak a hozzá látogatóktól
hallott hírekre hagyatkozott. Amikor a falu dolgai felől érdeklődött,
kérdezte, mi hír a faluban, az iskolában. Elmondtam neki a
faluban visszhangot keltő hírt, hogy Gímesen már csak egy
gyermeket írattak be a magyar iskolába. A hír hallatára, hogy
Gímesen csupán egy magyar elsős lesz, nagyanyám arca
eltorzult. Elsírta magát, és zokogott. Sírt, ha nincs magyar
gyermek, nincs magyar szó, magyar ének többé. Zokogott, ő,
kinek ajkán gímesi népdalok, szentes népénekek sora élt, ő,
akinek parasztasszony létére a magyar vers volt az egyik
szellemi kenyere.
Zokogott, mert nem
egy unokáját csak szlovákul hallotta szólani. Lehet, saját
magán zokogott…
Jancsó Badacs Károly
|