2016.10.21.
A katonaszent
Magyar Zoltán: Szent György a magyar kultúrtörténetben
Szent György
alakja közel másfél évezreden át a hit diadalmas hőseként,
győzhetetlen katonájaként és emberi példaként, mint a légiónyi
katonaszent egyike, igen fényes karriert futott be. Nyilvánvalóan
a jelképes szférába vezet el a sárkányölés, a sárkányölő
hős archetípusa is, mely ismeretes volt a Távol-Keleten Kínában
és Japánban, és természetesen az eurázsiai népek folklórjában
is. A sárkányölő hős személyében a Nap, a Hold, a Tavasz
az, amely legyőzi a sárkány megszemélyesítette legfőbb
rosszat, a Telet. Idővel aztán ez a kép némileg egyszerűsödött,
s a mitikus ellenfél sárkánnyá, szörnyeteggé, mesei figurává
vált. A magyar népköltészet máig is híven őrzi a György-legenda
szinte valamennyi elemét, bár név szerint a szent lovaggal már
csak ritkán találkozunk benne. György központi bizánci
kultuszával magyarázható, hogy alakja a magyarországi délszlávok
folklórjában lelhető fel talán a
legelevenebben. A magyar változatok természetesen inkább a sárkányviadalra
koncentrálnak, s elbeszélésében a Legenda Aurea szövegére
– mint ősforrásra – vezethetők vissza.
Április
24-e történeti hagyománya a múlt ködébe vész: a
napot Európa nagy részén a tavasz kezdeteként tartották számon.
A rómaiak e napon ünnepelték a Paliliát, amikor a pásztorok
kiseperték az istállókat. Az egyház a legenda szerinti sárkányölő
Szent György névünnepét tette erre a napra. A vértanúhalált
halt Georgianus, a római hadsereg magas rangú katonatisztjeként
anyja hatására lett keresztény. 303 körül szenvedett mártíromságot
Szíriában, és története hamar egybekapcsolódhatott a helyi mítoszokkal:
ilyen volt Sabazios, a frígek égatyjának története, Perszeusz
Medusa-küzdelme vagy Bellerophon harca a kimérával. Szent György
fokozatosan kialakuló legendájának végső formáját nagyjából
a hatodik századra érte el, de ekkor még nem vált közismertté:
Györgynek Rómában már az V. századtól volt saját temploma,
tiszteletét Itália többi részén viszont csak körülbelül
egy évszázaddal később lehet igazolni. Ünnepét Rómában 683
óta ülik április 23-án. Tours-i Szent Gergely szerint György
ereklyéit Galliában is tisztelték, és már a Merovingok is őt
tekintették ősatyjuknak, Angliában és Skóciában pedig már
az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. A
keleti egyházban Georgiosz Demeterrel, Prokópiosszal és
Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik, és ő volt
Konstantinápoly védőszentje is. Mindazonáltal György
tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: a
lovagok oltalmazója, a zarándokok és a német lovagrend védőszentje
kiemelkedő helyen állt a szentkultuszok sorában. Rövid ideig a
Dardanellák is az ő nevét viselte. Sárkányölő Szent György
története – bár korábban többször is apokriffá nyilvánították
– végleg kanonizált formájában csak a XII. század folyamán
vált közismertté – a legenda szerint egy líbiai várost
szabadított meg a sárkánytól, amely hosszú ideje zsarolta
azt. A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett
aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény ősi
szimbolikájával is összekapcsolódott.
Lehetséges,
hogy a honfoglaló magyarság már 895 előtt is találkozott az
általa megismert keresztény népek körében Szent György
tiszteletével. A szent kultusza a magyar kultúrtörténetben
997-ben bukkan fel először, az István és Koppány között
kirobbant belháború kapcsán. István nagyobbik legendája
elmondja, hogy a fiatal fejedelem a „pogány” sereget Márton
és György zászlaja alatt győzte le. Ami ugyanakkor azt is
jelenti, hogy az ő égi közbenjárásuknak tulajdonították a
diadalt. A szent egyik első magyar vonatkozása, hogy a koronán
az ő képe látható. Az sem jelentéktelen tény, hogy az első
csanádi székesegyházat Gellért püspök Szent György
tiszteletére szentelte. A veszprémi Szent György-kápolna is a
magyar György-kultuszt hirdette a középkorban. Szent István
bolgárok elleni hadjáratából is Szent György ereklyéivel tért
haza, és a szent középkorban virágzó nagy magyarországi népszerűségét
tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta
patrónusául.
A
Szent László-kultuszhoz hasonlóan Szent György társadalmi népszerűsége
is a 14–15. században, azon belül is az Anjouk és Zsigmond
alatt élte fénykorát. Károly Róbert 1318-ban megalapította a
Szent György-vitézek lovagrendjét, amelynek az egyház védelme,
a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények
istápolása, a bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség
és a haza védelme volt a kötelessége. A rendnek ötven tagja
volt, „aki tartozott minden vigasságban, de különösen a
harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben
piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete,
csuklyás köpeny. A tagok az Úr halálának és feltámadásának
emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni
kötelesek”. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal,
Sárkányrend néven fejlesztette tovább 1408-ban. A lovagok ünnepi
napokon skarlát színű köpenyt viseltek, emellett zöld selyem
köpenykén kettős aranyláncot, amelyről egy törött szárnyú,
megölt sárkány függött. Ehhez járult a nyakláncon viselt díszes
rendjelvény. A jelvény, miként azt alapítólevél részletesen
leírja – egy körré görbült sárkány képét ábrázolja,
amint farkát a nyaka köré tekeri, s mely szörnyeteg a feje és
orra elejétől a farka végéig a háta közepén hosszában fel
volt hasítva, mégpedig olyan módon, hogy vérző sebe a Szent
György-keresztet rajzolja ki. E jelvényt a többi lovagrend szokásának
megfelelően a köpenyen viselték, tetején kereszttel és a rend
jelmondatával, ami magyarul így hangzik: „Ó, mily irgalmas az
Isten, igazságos és kegyes.”
A
középkori főnemesség eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik,
hogy a Báthoriak is a Sárkányölőt választották családi
patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak
a mondai hagyomány szerint a család ősének, a 13. században
élt Opos hőstettét, az Ecsedi-láp félelmetes sárkányának
Szent György segítségével való legyőzését idézi.
A
középkori szentkultusz egyik legkifejezőbb formája az volt,
hogy az adott községek tagjai a települést, ahol éltek,
illetve egyházukat választott szentjük oltalmába ajánlották.
Szent György középkori kultuszát a róla elnevezett helységek
s templomok nagy száma is ékesen bizonyítja. Lényegében az egész
ország területén találkozhatunk történeti, földrajzi
nyomaival. Egy történeti személynév-statisztika kimutatta,
hogy a György név a 14–16. században a 2–5. legnépszerűbb
név volt, s bár a barokk időkben kissé hátrébb szorult, azóta
is a leggyakrabban választott férfi keresztnevek közé
tartozik. Egy 1808-as adatfelmérés a szentekről elnevezett
települések között 59 Szentgyörgy helynevet mutatott ki, de a
török hódoltság előtti időkben ennek közel dupláját feltételezhetjük
egyes déli megyék okleveles adatai alapján. Hasonló a helyzet
az ismert vagy mára már az emlékekben is elenyészett
templomtitulusokat illetően, melyek vagy a háborús pusztítás
vagy a reformáció térhódítása következtében szűntek meg.
Kolozsvári
Márton és György Sárkányölő Szent György-szobra: 1373. Márton
és György kolozsvári szobrász testvérek Sárkányölő Szent
György-szobra az ember apoteózisa. Az öntudatos, fegyelmezett,
művelt ember dicsőítése, aki nagy szellemi koncentrációval,
halálmegvető bátorsággal megsokszorozza fizikai erejét, és
legyőzi a sokszoros túlerőt. A hatalmas, kígyótestű, denevérszárnyú,
emberevő sárkány már éppen a bátor harci ménen vágtató
lovag lábfejébe akar harapni, farkát már a ló mellső lábára
tekerte, amikor a vitéz megállítja lovát, magasra emeli jobbjában
lándzsáját, és biztosan célozva a sárkány torkába döfi.
Nem csatázik vele, hanem egy perc alatt megöli. E tett végérvényességét
hangsúlyozza a kompozíció. Függőleges tengelyében a hosszú
lándzsa, amelyet meghosszabbít és ezáltal kiemel a hős
magasra nyújtott, energiával teli, lándzsavető jobbja. Ez a
jobb kar kapcsolja össze a lándzsát az azt irányító vitéz
– ugyancsak – függőleges alakjával: az értelemtől,
szellemtől, megfeszített akarattól sugárzó arcával, a vértbe
öltözött, a léleknek engedelmeskedő testtel és a halálos döfés
erejét tovább fokozó, a kengyelben szinte felálló, a függőleges
irányt erősítő, megfeszített lábszárral. A jelenet bal szélén
a ló klasszikus szépségű, ugyancsak izgalomtól feszülő feje
és mellső lábszárai is a győztes csapás függőleges irányát
hangsúlyozzák. Ezt erősítette a jelenetet egykor balról lezáró
királylány kis alakja, amelyet feltehetően a 16. században, az
1562. évi javításkor, de legkésőbb 1663-ban távolítottak el
a bal oldalon kiemelkedő szikláról, amikor a szobrot kútszoborrá
alakították át. A szökőkút sárkányfejes vízköpőjét
helyezték itt el, hasonlóan Lippay György prímás híres
pozsonyi kertjének 17. századi Szent György-kútszobrához,
ahol háromfejű sárkány köpi a szökőkút vizét, s amely ma
is Pozsonyban áll, a 18. századi prímási palota udvarán. A
Kolozsvári-testvérek szobra tehát nemcsak az emberi virtus csodákra
képes teljesítményét hirdeti, hanem megjelöli a küzdés célját
is a gótika lovagi eszményének megfelelően, ahol a nő, a királylány
a szellemi értékeket képviseli, az ember célját jelentő
dantei Paradicsomot, ahová csak Beatrice vezetésével lehet
eljutni.
A
16–17. században a szent kultusza Magyarországon a törökök
elleni küzdelemmel kapcsolódott össze. Kedveltségét a nevéből
képzett régi családneveink szép száma is tanúsítja: György,
Győr, Györffy, Györe, Györgye, Györke, Györkő, Györkös,
Gyura, Gyuró, Gyurka, Gyurkó, Gyuris, Gyéres, Gyíres, Gyűre.
Szent György tisztelete a 18. század végére elhalványodott, a
legendakörét azóta viszonylag töredékesen ismerik, ám a néphitben
és népszokásokban betöltött szerepe még ma is jelentős.
A hiedelmek és népszokások
a mai napig nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira
emlékeztetnek. Nálunk és a szomszéd népeknél egyformán e
napon történt az állatok első kihajtása, amely leggyakrabban
zöld ággal történt, ugyanis a néphit szerint ez az állatok
gyarapodását szolgálja, és rontáselhárító magyarázatot is
kapott. Ezen a napon a legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek
alkalmazásával védték a házat és lakóit, de főleg az istállót.
Ilyenek: az istálló körülszórása, körülfüstölése, zöld
ágak tűzése az ajtóra, kapura; seprű, só, gatyamadzag az ajtóba;
fokhagyma a marha szarvára. Szent György napjára elsősorban a
boszorkányok és más rontók felfokozott tevékenysége jellemző,
amely főként a tehénre, illetve a tejre irányul, ezért védekezésül
kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket (gyógyfüvekkel
vagy ezek főzetével). Szent György napján érdemes földbe
rejtett kincset keresni. Országos hiedelem szerint, ha György
nap előtt fogott gyíkkal megkenegetik a torkukat, megmenekülhetnek
a torokgyíktól. Ilyenkor vetették a kukoricát, a babot, az
uborkát. A magyar néphagyományban Szent György napjához számos
szokás kapcsolódik, hiszen az év ezen pontja a 18–19. századig
országszerte a közigazgatási év kezdetének számított. A Kárpát-medence
szőlőtermő vidékein a hegyközségek is ezen a napon tartották
a második törvénynapjukat. Sitkén a hegybíró vezetésével
ekkor körbejárták a hegyet, megvizsgálták a gyepűt, a bíró
pedig a különféle közösségi ügyekben ítélkezett. A büntetés
mértékétől függően a vétkesnek valamennyi pint bort kellett
fizetnie, amit aztán a hegyközség tagjai együtt ittak meg. A közösség
tulajdonát képező megyeköveknél a társasággal tartó fiatal
gyerekeket lefogták, és mogyoróvesszővel jól elverték őket,
hogy öregkorukban is emlékezzenek a helyre, ahol megcsapkodták
őket. Szent György-nap számos településen fogadott ünnepnek
számított. A Zala megyei Esztereg-hegyre a 18. században ezen a
napon körmenettel vonultak ki a helybeliek, mert a szőlőket és
a vetéseket ez alkalommal áldotta meg a pap. Szent György-nap
Csörötneken (Zala megye) a falu hat fogadott ünnepének egyike
volt. A szőlősgazdák azért fogadták, hogy a jég elkerülje a
szőlőhegyet. Sármelléken a hegyközség a jó termés érdekében
ekkor misét mondatott.
Szent
György lovag históriája előkelő helyen szerepelt az elmúlt
századok népi mesélőinek repertoárjában. Nagyszámú és a képzőművészet
szinte minden ágára kiterjedő ábrázolása pedig csak erősítette
e hagyományokat. S míg kultusza fokozatosan elszürkült, képi
megjelenítései lassanként kikoptak a szakrális szférából, a
néphagyomány a lovagszent emlékét, a sárkányviadal történetét
középkori színességében, elevenségében tartotta fenn.
(Magyar Zoltán:
Szent György a magyar kultúrtörténetben – A Kárpát-medence
Szent György-hagyományainak néprajzi és művelődéstörténeti
rétege; Kairosz Kiadó, 2006)
M.A.
|