vissza a főoldalra

 2016.10.21. 

Szerelem és tragédia a forradalom árnyékában

Földváry-Boér Mária és Gurovits József fájdalmasan gyönyörű élettörténete

Az 1956-os forradalom és szabadságharc története telis-tele van felemelő vagy éppen megrázó személyes történetekkel. Olyat azonban még 1956 kapcsán sem könnyű találni, amelyben egyszerre van jelen az igaz szerelem, és a felhőtlen boldogság, valamint a hontalanná válás, és a halál. Az 1952-es helsinki olimpia bronzérmes kajakosa, Gurovits József, valamint a magyar női gyorskorcsolya-válogatott akkori reménysége, Földváry-Boér Mária élete ilyen. Regénybe illő, fájdalmakkal, olykor megaláztatásokkal is tarkított, amelyeken a két főhős az egymás iránt érzett szerelme és emberi tartása révén végül mégis felülemelkedett.

Gurovits József 1928. november 23-án született Budapesten. A Kandó Kálmán Híradástechnikai Technikumban tanult, majd az Elektromos Műveknél dolgozott. A cég híres sportegyesületénél kezdett el kajakozni, majd a katonai behívó kézhez vételét követően a Budapesti Honvéd versenyzője lett. Hétszer nyert magyar bajnokságot, csakhamar a válogatottban is helyet kapott. 1952-ben tagja lett a helsinki olimpiára utazó kajak-kenu csapatnak, és megszerezve a magyar kajak-kenu sport első olimpiai érmét, Varga Ferenccel bronzérmes lett a férfi kajak kettesek 10 000 méteres versenyében. 1953 májusában megismerte későbbi feleségét, Földváry-Boér Máriát.

Földváry-Boér Mária apai és anyai ágon egyaránt szabadságszerető és kiemelkedően nemzeti elkötelezettségű családból származik. Felmenői jórészt Komárom vármegyéhez kötődnek, de a családnak a délvidéki Zomborban és a Pest megyei Péteriben is voltak birtokaik. A 19. században több Földváry is honvéd ezredesi rangig jutott, Földváry Károly az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat tápióbicskei csatájának egyik hőse volt, a helyi általános iskola ma az ő nevét viseli. Mária édesapja 38 éves korában vakbélgyulladás következtében meghalt, egyik bátyját, Eleket pedig 1945 telén az oroszok az utcáról hurcolták el málenkij robotra. Mindössze két hétig élt még, vérhasban, az éhségtől gyötörve halt meg. Mária másik bátyja, az akkor 14 éves Elemér segített édesanyjának a temetésben, aki később szintén megjárta a poklok-poklát, előbb az internálást, aztán a recski haláltábort. Mária kiemelkedő gyorskorcsolyázó volt, 1953-ban és 1954-ben magyar bajnoki címet nyert.

A két fiatal – József és Mária – tehát 1953 májusában találkozott egymással a Margitszigeten. József a Bp. Honvéd kajakedzéseire, Mária a gyorskorcsolyázók idényen kívüli kiegészítő edzéseire járt a szigetre, és éppen egymás mellett volt a két sportoló Duna-parti klubháza.

 Különleges történetüket innentől kezdve Mária asszony meséli tovább.

– 1953. május 20-án a Margitszigeten ismertem meg Józsefet. Két nappal később újra találkoztunk, és ezen a második beszélgetésen úgy éreztük, mintha már időtlen-idők óta ismernénk egymást. Augusztus 20-án megvolt az eljegyzésünk, majd nem sokkal később hazatért Recskről a bátyám, Elemér. Nagyon nagy volt az öröm a családunkban, hogy testvérem élve visszatért közénk. Reménykedtem abban, hogy vőlegényem és bátyám jó kapcsolatba kerülnek egymással. Nem is kellett csalódnom. Máig emlékszem, melyik padon ültek le beszélgetni a Duna-parton. Több órát beszélgettek, és onnantól kezdve olyan kapcsolatuk lett, mintha gyermekkoruktól fogva barátok lettek volna. Ez nekem nagyon fontos volt, hiszen a bátyámat és a vőlegényemet egyaránt nagyon szerettem. Sok közös tulajdonságuk volt: az egyenesség, a becsületesség, az emberszeretet és nem utolsó sorban a ragyogó humoruk.

Egy év jegyben járás után a két fiatal összeházasodott. 1954. szeptember 1-jén tartották az esküvőt a Kelenföldi Evangélikus Templomban. A boldogság egy jobb korban felhőtlen lehetett volna, de a kommunizmus nem az a korszak volt, ahol erre egy keresztény, magyar szellemiségű fiatal párnak lehetősége nyílt. Gurovits Józsefet többször is megtalálta a hatalom, a külföldi utakról pedig örökre eltiltották. Sem akkor, sem később nem tudta meg, hogy pontosan miért.

– A férjem több okból is a hatalmasságok látókörébe került. Egyrészt azért, mert elvett engem, az osztályidegent, akinek családját 1951-ben Sebes Gusztáv labdarúgó szövetségi kapitány mentette meg a kitelepítéstől. Úgyszintén rossz szemmel nézték, hogy templomban esküdtünk, ráadásul egyszer még helyre is rakott valakit, aki ott sertepertélt a csapat körül, komoly pozícióban, de sosem volt sportoló. Ezeket nem nyelték le neki, sportolói karrierjét derékba törték. A Helsinkiben olimpiai bronzérmet nyert férjem számára a melbourne-i olimpia jelenthette volna a csúcsot, de miután eltiltották a válogatottól, abbahagyta a versenyszerű sportot.

Ilyen előzmények után aligha véletlen, hogy mind Gurovits József, mind pedig Földváry-Boér Mária őszinte örömmel fogadta a forradalom kitörését. Október 23-án délután és este az egész család az utcákat, tereket járta, késő éjjel gyűltek össze valamennyien Mária édesanyjának lakásában, ahol fellelkesülve mesélték egymásnak saját élményeiket.

– Fergeteges éjszaka volt. Reménykedtünk, hogy valami új, valami jobb kezdődik el, hittünk a csodában, amelyre bekövetkeztére vágytunk. Édesanyám, akit mi csak Maminak szólítottunk, művészi színvonalon megírt naplórészletei tanúsítják, milyen különleges dolog volt a forradalom. Máig elérzékenyülök, ha beleolvasok a forradalomra vonatkozó naplórészleteibe. Így ír édesanyám október 23-ról: „Csodálatos volt az a nap. A fiatalság fegyelmezett tüntetése, sugárzott az öröm az arcukról. Teljes volt az összeolvadás fiatal és idős, munkás és értelmiségi között.”

Sajnos az idill semmilyen értelemben nem tartott sokáig. Amint néhány órával később kiderült, Máriáék ekkor találkozhattak utoljára Elemérrel, aki október 24-én hajnalban elrohant otthonról, hogy részese legyen az eseményeknek. Röviddel később a rádió épületének tőszomszédságában halálos lövést kapott az ÁVH-s gyilkosoktól.

– Felfoghatatlan veszteséget jelentett Elemér halála. Különösen az édesanyám számára, hiszen ő a férje halála után minden családi tragédiát, gondot, egyedül, társ nélkül viselt el, ráadásul 1945-ben már elveszítette nagyobbik fiát is, akit a szovjetek elhurcoltak málenkij robotra. Mégis azt mondom: ha már el kellett veszítenünk Elemért, jó, hogy így veszítettük el. Akik utoljára látták, egyöntetűen állítják, hogy boldog volt élete utolsó pillanataiban. Abban a tudatban halhatott meg, hogy jó célért áldozta fel életét, és egy új Magyarország jön majd létre. Ha túléli a forradalmat és annak leverését, megromlott fizikai állapota mellé biztosan lelkileg is megbetegedett volna. Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg nem természetes halállal halt volna meg, hiszen mint „rovott múltút”, aki mindvégig ott lett volna a barikádokon, a megtorlás során egészen biztosan megtalálták volna.

Máriának már csak azért is igaza lehet, mert amikor már egyértelmű lett, hogy a szovjet hadsereg leverte a forradalmat, rögvest elindult a forradalom hangadóinak, hőseinek felkutatása. Látókörbe került Gurovits József is, aki a kajakozás kényszerű felhagyását követően sportújságíróként dolgozott, és a forradalom idején a felkelők oldalán álló Magyar Honvéd hasábjain publikált.

– Férjem november 4-e után még tudósított az olimpiai előkészületekről, aztán november végén egyszer csak körülvették a szerkesztőséget a szovjet tankok. A két szerkesztőt elvitték, a férjem azonban – egy idős nyomdász jóvoltából, aki megmutatott egy olyan ajtót, ahol észrevétlenül ki tudott még jutni az épületből – szerencsére megmenekült. Ez egy hétfői nap délutánján történt, és másnap, 1956. november 27-én Józsi, Mami és én elindultunk. Mindössze egy hátizsákkal hagytuk el örökre a hazánkat. Váltás fehérnemű, mosdószer, Elemér versei és férjem olimpiai érme volt csupán nálunk. Három nap múlva értünk az osztrák határra. Egy határőr észrevett bennünket, ám nem bántott, sőt mondta, hogy szíve szerint ő is velünk jönne, de a családja Szegeden él, és nem meri itt hagyni őket.

Ausztriában egy Innsbruck melletti menekülttáborba kerültek. Miután Európát semmiképpen nem akarták elhagyni, József írt egy levelet a Svájci Kajak-kenu Szövetségnek, amely rögvest a kitűnő, nemzetközileg is nagyra becsült sportember és családja segítségére sietett. A sportszervezet elnöke a Nemzetközi Vöröskereszt svájci kirendeltségénél kijárta, hogy József és családja átkerülhessen Svájcba, sőt személyesen vállalt kezességet a három magyar menekültért.

– 1956. december 12-én érkeztünk meg Svájcba. A forradalom évének karácsonyát még egy menekülttáborban töltöttük, ám 1957. január 2-án elhelyeztek bennünket egy családnál. Ez egy olyan család volt, amely jelentkezett a vöröskeresztnél, hogy átmeneti időre szívesen befogad menekülteket. Nem egész két hónapig laktunk ennél a családnál, amellyel életre szóló barátságot kötöttünk. Február végén kerültünk abba a házba, amely azóta is, immár közel hatvan éve az otthonunk.

József azonnal elvállalta a legelső munkalehetőséget, Mária édesanyja pedig – kihasználva, hogy három nyelven is beszélt – a Svájci Evangélikus Egyháznál kezdett dolgozni, mint tolmács és fordító. Nagyon sokat segített a fiatal menekülteknek, ráadásul nem sokkal később a helyi ipari iskolában németórákat is adott a nyelvi problémákkal küzdő fiatalok számára. Mária ekkor már nem tudott munkát vállalni, ugyanis szíve alatt hordta első gyermekét.

– 1957 áprilisában született meg István, majd 1960 júniusában András fiunk. Velük nőttünk fel, ha lehet így fogalmazni, mert ők jelentettek és jelentenek számunkra mindent. Közös örömünk és boldogságunk, hogy mindketten jó gondolkodású, tisztességes emberek lettek. Természetesen jól beszélnek magyarul és ismerik a magyar történelmet is. Mamit 1972-ben, hosszas betegeskedés után veszítettük el. Amikor a gyermekeink már nagyobbak lettek, én is visszamentem dolgozni. Előbb egy utazási irodánál, majd egy technikai cégnél lettem könyvelő. Józsi a kemény munka, és a kisgyermekek nevelése mellett még esti iskolába is elment, ahol géptervezői képzettséget szerzett, majd később elsajátította a számítógépes géptervezést is. Egy tervezőirodánál helyezkedett el végül, amelynél 33 évig dolgozott és vívott ki komoly megbecsülést. 65 éves korában jött el nyugdíjba, de még sokáig felkérték, hogy segítsen be.

 Gurovits József és Földváry-Boér Mária megbecsült, köztiszteletben álló svájciak lettek ugyan mára, és örökre hálásak azért, amiért Svájcban új otthonra lelhettek, ám lelkükben magyarok is maradtak. József negyed századon keresztül üzemeltetett egy magyar sportklubot Zürichben, mely olyan népszerű volt, hogy még a 85 kilométerre lévő Bázelból is volt rendszeres látogatója. Tagdíjként csak annyit fizettek az idejárók, amennyi a helyiség bérleti díja volt, illetve amit a külön kiadások – labdák, sporteszközök – ára feltétlenül megkívánt. Emellett nem feledkeztek meg családi kötődéseikről, felmenőikről sem. Mióta svájci állampolgárok lettek, és újra hazautazhatnak, évente megteszik ezt, és minden tőlük telhető módon ápolják Földváry-Boér Elemér emlékét, valamint 1956 szellemiségét is.

– Svájc megadta nekünk a biztonságot és a lehetőséget tanulni, dolgozni a képességeinknek megfelelően. A hatóságok kezdettől fogva igazságosan viselkedtek velünk szemben. De ennek ellenére soha, egyetlen pillanatra sem felejtettük el gyökereinket, az őseinket és ez által Magyarországot sem! Itt is sokaknak beszéltünk és beszélünk mind a mai napig Magyarországról, nemzetünk történelméről, irodalmáról. Próbáltuk kicsit megismertetni az országot és biztatásunkra többen fel is keresték Magyarországot, ami után lelkesen mesélték élményeiket. A rendszerváltozás után vettünk egy kicsi, de nagyon ügyes elrendezésű nyaralót Balatonföldváron, ott sok szép napot töltöttünk el rokonainkkal, barátainkkal. Nagy örömünkre unokáink is örömmel jönnek Magyarországra, nagyon szép napokat töltünk ilyenkor együtt. Amikor csak módunkban áll, Péteribe is elmegyünk, mert tragikus sorsú bátyám emlékét példaértékűen őrzik ezen a Pest megyei településen, amiért nagyon hálásak vagyunk.

A házaspárral beszélgetni nemcsak azért nagy élmény, mert két, egykori kiváló sportember különleges élettörténetébe nyerhetünk bepillantást, hanem azért is, mert ennyi családi tragédia, és a sors által rájuk mért mélyütés után is árad belőlük a szeretet, a bizalom, s bár jócskán indokolható lehetne, mégsem éreznek senki és semmi iránt gyűlöletet. Békében és boldogságban élnek együtt 62 év házasság után is.

– Kérem, feltétlenül írja meg, hogy 1945 és 1956 között az életem, a gyermek- és az ifjúkorom nem volt éppen könnyű. A családban történt tragikus haláleseteken túl nagyon nehéz volt úgynevezett osztályidegenként élni, elviselni az ezzel járó zaklatásokat. A sport – nemcsak nekem, Józsinak is – sok örömet adott, de az akkori körülmények ezt is sokszor megkeserítették. A Jóisten legszebb ajándékának tartom, hogy 1953-ban megismerhettem a férjemet. Akkortájt életem legnehezebb időszakát éltem. Recsken raboskodó bátyámról, Elemérről sokáig semmit nem tudtunk, és egyébként is jövőkép nélkül, nagyon nehezen éltünk. Józsi – annak ellenére, hogy az ő gyermekkora is szomorú volt – az első pillanattól kezdve körülvett az önzetlen szeretetével, a legnehezebb időkben is mellettem állt, amit nagyon nagy öröm volt megélni. Mellette tanultam meg boldognak lenni. Amikor – már mint svájci állampolgárok – először hazalátogattunk, egy gyermekkori ismerősöm találkozásunk során azt mondta: „Mária, te megtanultál nevetni!” És ez így volt valóban, és ezt én Józsinak köszönhetem. Nála kiválóbb személyiségű embert nem ismerek, és ezt még akkor is el kell mondanom, ha tudom, hogy szerénysége miatt nem viseli jól a dicséretet, illetve nem szereti, ha róla beszélek. Hogy mi az életünk tanulsága? Egyrészt talán az, hogy a gyűlölet, illetve az erre alapozott ideológia csak szenvedést, kínokat okoz egyénileg és társadalmilag egyaránt. A szeretet viszont épít, előrevisz, és átsegít a legmélyebb időszakokon is. Személyesen nekünk még a család szeretete, és az általunk szeretett személyektől kapott megbecsülés, egyéniségünk kölcsönös tiszteletben tartása is fontos volt. Egyben utólag is köszönetet mondok azoknak, akik néha a saját biztonságukat is veszélybe sodorva segítettek nekünk. Számunkra ők testesítik meg a hétköznapi hősöket.

 Gurovits József és Földváry-Boér Mária közös élettörténete klasszikus példa a magyar társadalom, forradalomhoz kapcsolódó pótolhatatlan veszteségeire. Személyükben nem csupán két nagyon sikeres és eredményes sportolót veszítettünk el, akik később számos sikerrel öregbíthették volna hazánk hírnevét, de a forradalom győzelme esetén tartásukkal, emberi minőségükkel hozzájárulhattak volna egy új, szabad Magyarország sikeres felépítéséhez is.

 Gurovits József és Földváry-Boér Mária sok veszteséget szenvedett el életében, beleértve a számukra oly drága értékkel bíró hazájukat is. Ám nem kétséges, hogy az igazi vesztesek mégsem ők, hanem az a nemzet, amely veszni hagyta a hozzájuk hasonló, kiemelkedő személyiségeit. Sok más mellett ez tekinthető 1956 legfigyelmeztetőbb üzenetének a forradalom 60. évfordulóján.

Kovács Attila