vissza a főoldalra

 2016.10.23. 

Az én fegyverem a fényképezőgép volt

Az első pillanatoktól a néma tüntetésig

Sokakat megszégyenítő frissességgel nyitott ajtót budai lakásában Hámori Vilmos, aki születése óta, egészen pontosan 1923. január 20-a óta él egy Margit körút feletti kis utcában. Szenvedélyes fotós, aki a forradalom idején készült képeit három albumba rendezte. A fényképek mellett izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket osztott meg velünk.

 Meg tudja mondani, hány szomszédja volt az elmúlt évtizedek során?

Elképzelésem sincs, főleg manapság, amikor mások már úgy cserélik a lakásukat, mint én az ingeimet. Ezt a lakást még nagyapám vette 1892-ben, amikor megépült a ház, én meg már kilencvennegyedik éve lakom itt. Innen jártam a Budai Várba, a Szabó Ilonka utcába az Állami Mátyás Király Gimnáziumba, ahol főleg felvidéki és erdélyi menekült tanárok alkották a tanári kart. Olyan nevelést kaptunk, amit senki sem felejtett el közülünk.

Vili bácsit az egyetemi évek alatt érte a háború. Miként vészelték át ezeket az időket Budán?

A Műszaki Egyetem hallgatója voltam, amikor 1944 decemberében mint mérnökhallgatók megkaptuk az utolsó eligazítást. Közölték velünk, hogy az egyetemet az év végén kitelepítik Németországba. Négyen-öten összeálltunk, és a tanszereinket, füzeteinket, könyveinket egy ládába összecsomagoltuk, ezek lezárattak és Németországban nyitották csak fel. Közölte velünk a dékáni hivatal, hogy hallgassuk a Budapest 1 rádiót, az majd bemondja, hogy mikor lesz az indulás Németországba. Drága édesapám, mikor ezt megtudta, azt mondta: „Édes fiam, rosszat sejtek, az ég áldjon meg, ne menj ki az egyetemmel Németországba, maradj itthon!” Mondtam, hogy akkor katonaszökevényként fognak kezelni, mert mi fel voltunk mentve, mint karpaszományos katonák és egyetemi hallgatók. Azt válaszolta, hogy „van neked egy jó keresztapád, menj hozzá Veresegyházra.” Oda is mentem az utolsó előtti vonattal. Veresegyházon a patikában átvettem a fehér köpenyt, átváltoztam gyógyszerésszé és ezért maradhattam meg.

Mi történt a többiekkel, akik az egyetemmel tartottak?

A legtöbben nem egyedül mentek, vitték magukkal a menyasszonyukat, feleségüket, de volt, akinek a szülei is kimentek az egyetemmel Drezdába. Néhány hónappal később le is vizsgáztak odakint, majd pár nappal a háború befejezése előtt boldogan hazaindultak, hogy túlélték Drezda bombázását. Összeadták, amijük volt, rengeteg cigarettát gyűjtöttek össze, és azzal mint valutával megvásároltak egy vonatvezetőt, aki összeállított egy tizenegy kocsiból álló szerelvényt. Elindultak, és megérkeztek egy kis városkába, akkori nevén Haslauba. Amikor a vonat egy bevágásban haladt, a szerelvényt meglátta egy 9 gépből álló amerikai vadászgépkötelék, és ötször vagy hatszor átrepült a vonat felett, miközben végig géppuskázta a vonatot. Amikor látták, hogy menekülnek a civilek a vonatból, akkor még tovább géppuskáztak, egészen addig, amíg a vonatból megmenekülők a rézsűn felmásztak és bejutottak egy vasúti őrház pincéjébe. Rengetegen odavesztek, ma egy magyar és cseh nyelvű tábla áll azon a helyen, történetüket Palasik Mária A műegyetemisták odüsszeiája című könyvében örökítette meg.

Ezalatt Magyarországot megszállta a Vörös Hadsereg.

Még tartott a háború, amikor középiskolás barátommal, Géci Pityuval elhatároztuk, hogy bemegyünk Budapestre. Pityu Veresegyházon lakott és odajött a gyógyszertárhoz, ahol voltam és azt mondta: „Te, Vili, én jóban vagyok a mi oroszainkkal, itt áll a ház előtt a teherautójuk, mennek be Budapestre, szívesen elvisznek minket, legalább megnézzük mi maradt a városból. Nincs kedved velem jönni?” Hát a kíváncsiság, ugye… Akkor, húsz évesen még kevésbé zavart a halálfélelem. Jó, menjünk! Fölszálltunk egy zöld posta-teherautóra, amit zabráltak, álltunk hátul Pityuval, de a 3-as úton egyszer csak megálltak, és Mátyásföldön leraktak minket. Ahogy ott állunk, megállapítva, hogy ez még egyáltalán nem Budapest, egyszer csak mit látunk, a 3-as út megelevenedett, csupa civil ruhás férfi jött a város felől. Ötösével álltak sorban, mellettük pedig két oldalt szovjet géppisztolyos katonák kísérték őket Gödöllő felé. Kiabáltak, mert megismertek minket. „Vili! Mondjátok meg, ha hazamentek, hogy csak ide visznek minket Gödöllőre.” Pityu 12 kilós kenyeret vitt Pestre, mert tudta, hogy éheznek a családtagjai, én viszont ezek láttán nem mentem. Holdfényes este volt, megcéloztam Veresegyházat, és egész éjjel gyalogolva visszaértem hajnalra.

Mi történt a rabokkal?

Mentem a gyerekek szüleinek elmondani, hogy fiaikat most vitték Gödöllőre. Rettentően megörültek, indultak meleg ruháért, élelemért, hogy elvigyék fiaiknak. De este sírva jöttek vissza: „Segítsen, gyógyszerész úr! Nem tudtunk a gyerekeinknek semmit se odaadni.” Mi akkor már tudtuk, hogy mivel lehet megmenteni a patikapincében rejtőzködő lányokat. Miután elfogyott a bor, valamit ki kellett találni, és keresztapám likőrt gyártott. Volt alkohol, hozzátett megfelelő mennyiségű cukrot, kis vanillin illatot, beállította 45 fokosra és üvegekbe tette. Ezt is elvitték az oroszok. Ezután már csak denaturált szesz volt, spiritusz, így abból csináltunk a laboratóriumban itókát. Ugyanúgy készült, mintha alkohol lett volna. Hogy a denaturált illatot elviselhetővé tegye, jó adag vanillinolajat tett hozzá keresztapám. Kis piros festékkel megfestettük, ez lett a Sztálin-likőr. Nem voltak válogatósak, és szerencsére jó erős volt. Ezt adtuk a szerencsétlen asszonyoknak, hogy ezzel menjenek Gödöllőre. A Sztálin-likőrrel felfegyverkezve sikerült odaadni mindent a fiaiknak. Következő alkalommal újra kaptak Sztálin-likőrt, de addigra már késő volt, sírva mesélték, hogy üres a tábor, elvitték fiaikat a nagy Szovjetunióba. Két év telt el, csak egyikük tért haza. Ettől is megmenekültem.

Tehát Veresegyházon sikerült átvészelnie a legnehezebb időket?

Volt még egy kis apróság. Keresztapám fia ekkor budai lakásunkban, az én helyemen lakott és keresztapám elhatározta, hogy bejön érte, még a háború alatt. Akkor is egy szovjet teherautó vitt minket Újpestre, az összekötő vasúti hídnál lerakott minket, ahol 100 pengőért egy killboatot szereztünk. Már a Duna közepén jártunk, amikor a lerobbantott híd mellett épített pontonhídról egy szovjet katona kiáltott: „Davaj! Davaj! Igyiszjuda! Gyerünk oda!” Persze eveztünk, de aztán jött a figyelmeztetés. Mögöttem, ahogy evezek, spriccel a víz a géppisztolylövedéktől. Végül a pontonhídon jutottunk át, a pontonon vödrök voltak, és a térdig érő vizet kellett belőlük kimerni. Így egyikből a másikba átmászva átmertük magunkat a Római-partra.

A háborút követően befejezte az egyetemet és mérnökként dolgozott, munka mellett pedig már régóta fényképezett. Hogyan hódolt ennek a szenvedélyének az 1940-es, 50-es években?

Saját fotólaboratóriumom volt a fürdőszobában, drága édesanyám megengedte, hogy sokszor napokra lezárjam a fürdőszobát a fürdés elől, mert a fürdőkádon egy hatalmas tábla volt, azon a nagyítógép, előhívótálak, a polcokon előhívós üvegek, fixír, színező fürdők stb., szóval egy igazi fotólabor. Volt egy pár barátom, aki ugyancsak nagy fotós volt, a legnagyobb és talán ismert is, Gyurkovics János, Gyurkovics Mária opera-énekesnő öccse. Jancsival olyan kiváló barátságban voltunk, hogy a fotórecepteket, a Tildi-féle sós hívótól kezdve mindenféle trükköt, és ami a jó képek készítéséhez szükséges, egymás között cserélgettük. Miután magunk készítettük, a negatívra készült képeket előhívtuk, nagyítottuk.

Hogyan érte Önöket a forradalom 1956-ban?

Gyurkovics Jancsival egy helyen is dolgoztunk a Vigadó téren, az Út-Vasúttervező vállalatnál. Amikor október 25-én bementünk az UVATERV-be megnézni, mi újság, Jancsi azt mondta, menjünk a Kossuth térre, nagy ünnepségek és beszédek lesznek. A Rákóczi-szobor talpazatán álltunk, néztem a kis Tenaxomat, és már a 47-esen állt a a filmkockák mutatója. Jancsi részt vett a rózsadombi harcokban, még a háborúban, ahol egy súlyos lövést kapott, ami miatt levágták az egyik lábát. Ezért, hogy gyorsan visszaérjek, egyedül indultam el a filmirodásokhoz filmért, ahol jó összeköttetéseink voltak. El is mentem, kaptam filmet, siettem vissza, és akkor láttam az ott heverő halottakat, köztük Jancsit. Ha nem megyek el filmért, akkor nincs fénykép és engem együtt temetnek el Jancsival.

Vagyis a véres csütörtökön negyedik alkalommal menekült meg a halál torkából. Fogott fegyvert a későbbiekben?

Nem, az én fegyverem a fényképezőgép volt.

Hol készített képeket a szabadságharc ideje alatt?

Amikor Jancsival még az Apáczai Csere János utcán haladtunk a Kossuth tér felé, akkor egy kapualjból kidugtam a kezem, és lencsevégre kaptam a szembe jövő szovjet tankokat, amelyek időnként lődöztek. Ott voltam aztán a Sztálin-szobor elmozdításánál, amikor leszedték a vörös csillagot a Szabadság hídról és a Gellért szállóról. Jártam a Móricz Zsigmond körtéren, a Kálvin téren, a Bakáts téren, a Szabad Nép székházánál, amikor szórták ki az iratokat, vagy a Széna téren és a Corvin közben.

A forradalom után elrejtette gépét és a negatívokat?

Nem azonnal. A BBC és a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy azzal emlékezzünk a hősökre és tiltakozzunk, hogy december 4-én, a megszállás egy hónapos fordulóján 14 órakor egy félórán át ne menjünk az utcára. Erre már kevesen emlékeznek, ez volt az úgynevezett néma tüntetés. Nos, erre én felkészültem, ahol a Margit körút kanyarodik, a Török utca felől fényképeztem. A Schlederer péknél több százan álltak sorba kenyérért 14 óra előtt néhány perccel, a sor vége nem látszik a képen, mellette teljes forgalom, autók is mennek a Margit körúton. 14 óra 1 perckor egy lélek sincs az utcán, mindenki eltűnt. Micsoda összetartás volt!

Mi lett a későbbiekben a fényképek sorsa?

Híre járt, hogy nem veszik jó néven, ha valaki fényképezett. Éppen a 7-es út felújításával foglalkoztam, mint UVATERV-es, sokat megfordultam Balatonföldváron. Nagy volt a gyógyszerész ismeretségem, és ott is a patikáriuséknál aludtam. Úgy láttam, hogy a felvételeim értékesek, nehogy baj érje őket, és házkutatásnál elvegyék, ezért a patika padlásán egy gerenda mögött elrejtettem. Senki nem tudott róla. Hónapokkal később mertem csak elővenni, utána már otthon tartottam, nem lett belőle baj. Talán tíz évvel ezelőtt rendeztem albumba.

Mi lett volna, ha nem otthon hívja elő a képeket?

Azok a szerencsétlenek, akik ugyancsak készítettek 56-os képeket és beadták az Ofotértba, nemcsak nem kapták meg, hanem amikor bementek a képeket átvenni, akkor két marcona úr várta őket, és hozzáfűzték: „Ja kérem, maga propagandaképeket csinált az ellenségeinknek!” Legjobb esetben elkobozták, és nem kapták meg, de lehet, hogy egyéb következményei is lettek.

Nem gondolt az emigrációra?

A képeken látszik két barátom, az egyik Svájcban, a másik Svédországban él. Én nem gondolkoztam az emigráción, örültem, hogy megmaradtam, és az emlékeim is megmaradtak.

Kilencvennegyedik évében járva hogyan tartja magát ilyen frissen? Mivel tölti mindennapjait?

Minden nap futva megyek bevásárolni, a Csasziba (Császár-Komjádi Uszoda – a szerk.) járok úszni, a minap újabb két évre meghosszabbították a jogosítványomat, két éve pedig még síeltem is. Egyébként rendezgetem a dolgaimat, és az unokáimmal, dédunokáimmal vagyok.

Mit tart az 56-os szabadságharc legnagyobb értékének?

A legszebb volt azt látni, hogy szükség esetén a magyar ember összetart, és egyet gondol.

Märle Tamás