vissza a főoldalra

 2016.10.28. 

Csurka István: Örök ellenségeket szereztem ekkor

Az én legnagyobb bűnöm az volt, s ezért minősültem hangadónak, mert 1956 őszén a főiskola gyűlésén Simon Zsuzsa és Redőné leváltását követeltem alkalmatlanság címén. Töröljék el a marxizmus, a párttörténet és a felesleges politikai tárgyak oktatását és helyette tanítsanak szakmát, a színész és rendező tanárok tartsák meg az órákat. (3/1. sz. dok.) Ezt a gyűlést, amelyet megkésve, szeptember 27-én az összes főiskola és egyetem közül, azt hiszem, utolsóként tartottunk meg, kicsit szégyenkezve, hogy a Színművészeti lemarad a szegedi egyetem, a Műegyetem és a bölcsészet mögött, lázas, lelkes előkészítő tanácskozások, összeesküvések sora előzte meg.

Esténként hol itt, hol ott, azaz vagy a Vas utcai épület valamelyik termében, vagy a diákszállóban, vagy egyszerűen egy kocsmában – rendszerint a szomszédos „Bástya” étteremben jöttünk össze. Szerepet osztottunk. Ki miről fog beszélni. Az iránt, hogy az intézmény minden diákja és tanára jelen lesz, kétségünk sem volt.

Szeptemberben és október elején már forradalmi volt a hangulat Budapesten. Az egyetemi és főiskolai diákságnak a jobbik része, a pártmunkától amennyire lehetett abban az időben érintetlen, felső rétege állt a megmozdulások élére. Azok a diákok, akik az előmenetelt pártmunkával, spicliskedéssel, a szólamok hangoztatásával pótolták, félrehúzódtak. A szervezők persze ki is közösítették őket. A forradalom előszele volt az is, csak persze mi még ezt nem tudtuk, hogy egyre többet és egyre nyíltabban beszéltünk arról, hogy ki kicsoda a főiskolán, közöttünk. Hogy ki a tehetségtelen, akit csak a pártmunka tart benn, ki a spicli és a kegyelt. Kezdett kiderülni, hogy kik a kedvezményezettek és az alkalmatlanok.

Azt hiszem, minden forradalom így kezdődik, még a „csendes” is. Ezért hazug az az elmélet, amely szerint nem kell igazságtétel és elegendő a szervezeti kereteket megváltoztatni, az állami vállalatból részvénytársaságot csinálni és meghagyni élén a régi vezetőket, mert a nép csak személyes értékeléseken keresztül tudja érzékelni a változást, és minden forradalom a jellemtelenség és az értéktelenség elleni lázadással kezdődik. Mi is esténként szidtuk a sztalinistákat, a tehetségteleneket, tanárokat és diákokat egyaránt, és a saját különbségünk, tudásunk, tehetségünk volt fellépésünk fedezete. Hivatalosan és a nyílt színen természetesen a sztalinizmus felszámolásáról és a személyi kultusz visszásságainak megszüntetéséről beszéltünk, de legbelül tudtuk, beismertük magunk előtt, hogy ez szembefordulás a rosszak, tehetségtelenek, élősködők rendszerével.

Ezért a tíz percért internáltak. Mit mondtam? A bennem bujkáló drámai érzéktől vezérelve, de teljesen ösztönösen a teremben meglévő emberi alaphelyzetre, azaz a kint ülő hatalom, és a széksorokat és az oldalakat megtöltő álló társaság ellentétére, a félelem és az akarás ellentétére építettem fel beszédemet. Valószínűleg valaki vezetett felülről. Azt hiszem, életem legihletettebb pillanata volt ez. Ezt már akkor is éreztem, a sorsomra ható későbbi következményekkel együtt, később pedig, amikor a börtönben merengve sokadjára is össze-összeraktam magam, életem, mindig oda érkeztem, hogy én ebben a pillanatban lettem az, aki ma is vagyok, a magányos küzdő, a kiálló, az Ady képével: „muszáj Herkules”, természetesen a Herkulesből nem a félistenséget, hanem a „muszájt” örökölve.

Azzal kezdtem, hogy ma még itt a főiskolán, sajnos a félelem az úr, és alig mernek beszélni az emberek, a hallgatók, ma még csak tapsolni mernek, közösen. Ezért ne csak azt vegyék figyelembe, hogy mit mondok itt el én egyedül, hanem azt is, hogy hogyan fognak tapsolni beszédem után a jelenlévők. Ez lesz a szavazás, nem az, amit az előttem szólók nem mondtak el és nem is az, amit én elmondok, hanem a taps. Ha pedig nem lesz taps, akkor nekem kell levonnom a konzekvenciát. De ha lesz, akkor a sztalinista vezetőknek. És ezután mondtam el, hogy Redőné és Simon Zsuzsa sztalinisták és alkalmatlanok, nem művészek, márpedig művészetre tanítani csak művész tud, és hogy feleslegesen sok sztalinizmussal tömik a hallgatók fejét, a szakmát meg nem oktatják, mert minden tanárnak hét másik állása is van és akad olyan tanár is, akinek osztálya van, de már egy fél éve nem is látták. (Ez Major volt, persze.) Ez felelőtlenség. A latin dráma felszólításával, Plautus szavával fejeztem be: „plaudite!” (Lat., a. m.: tapsoljatok!) Percekig zúgott a taps, a hallgatók felálltak, ütemesen tapsoltak, mintha Rákosit éltették volna. Simon Zsuzsa és társulata ott olvadt el a pódiumon. Könnyeivel küszködve felállt, rebegett valamit, hogy ezt majd folytatni kell és berekesztette a gyűlést azzal, hogy neki is, a főigazgatónak és Redő, valamint Berg elvtársnőnek is apró gyermekeik vannak otthon, akiket el kell látniuk. Ilyen szánalmasan, ilyen nyárspolgári pelenkaszaggal dőlt meg a cionista sztalinizmus – egy időre – a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. (Simon Zsuzsa gyermeke Mányai Zsuzsa színésznő lett, a Nemzetiben játszott, korán elhunyt.)

Örök ellenségeket szereztem ekkor. Akiket akkor megtámadtam, említést sem téve származásukról, amely valóban mellékes volt számomra, noha számot vetettem vele már 22 évesen, kivétel nélkül mind zsidók voltak. És kommunisták, a véresszájúságig. Gonoszok voltak.

Október 23-án délután ragyogó idő volt, de egy kicsit szeles. Hajnalra viszont, mire a székesfehérvári szovjet tankok felértek a Moszkva térre, didergősre váltott az ősz. Mire odaértünk Balázzsal, már csak egy lezajlott csata nyomait és a bevonuló utóvédeket láttuk. Valahol azonban még felkelőknek is rejtezniök kellett. Ezért úgy tértünk haza a diákszállóba, hátunk mögött a most már állandósult fegyverropogással, a fáradtságot nem érezve, hogy ez már más. Nem az, ami elindult, amibe belebeszéltünk mi magunk is, hanem valami sorsszerű, félelmetes és hatalmas. Meg lettünk szólítva. És nem lett vége! Mert ettől tegnap még féltünk. Ez öröm, remény és kötelesség volt egyszerre. Ott voltunk a Rádiónál, „Józsi” ledöntéséről csak értesültünk és az eredményét láttuk, és most hogyan tovább?

Most is ilyenféle volt a kérdés a zárkában, mert még mindig nem tudtuk elhinni, hogy minden elveszett. Egy-egy ember számára csak évek, évtizedek után derült ki, hogy hiábavalóak voltak a börtönbeli szenvedések is. A smasszerok kasszírozták be a szenvedések és kutyakénti elföldelések ellenértékét, értve a smasszerokon azt a csőcseléket, amely az ávóból, a szétesett pártból, az én főiskolai feljelentőimből és elhurcoltatóimból, aláíratóimból és a pozícióikat újra elfoglaló káderekből állt. Az igazi elit – hitte magáról százezernyi fiatal magyar – a börtönben sínylődött 1957-ben, és a csőcselék – Szerov tábornok ukázai szerint – kormányozta az országot. Ezt senki nem mondta ki évtizedeken át, mert ezt el sem lehet gondolni. Halál járt érte.

Aztán az idő, a feledés ráborult az elhallgatott forradalomra. Az új korszak új eszközöket, újfajta tudást, új kapcsolatokat igényelt, és az ötvenhatos nemzedék s vele a félrehúzódó, az erkölcsi tartást megőrző része a magyarságnak szépen, lassan visszaszorult, el-elmaradozott, kiesett az időből, helyét elfoglalták az élősködők, a félműveltek, a kisszerűek, a középszerűek, és a nemzetnek megint nem lett szerves vezetőrétege, elitje és jó, népben gyökerező középosztálya, mint amilyen a megmaradáshoz kellett volna. Ez ötvenhat elhallgatásának nemzeti tragédiája.

De hát ez is ismétlődés. Ugyanez játszódott le a 19. században, akkor is a levert szabadságharc után. A Bach-korszak 1853-ig tartó sötét csendjében nyomult be az idegenség, a cseh és morva hivatalnokréteg, és kezdte meg helyosztását a német és zsidó polgárság, miközben a törzsökös magyar középnemesség és annak legértékesebb része a reformértelmiség és a szabadságharc életben vagy szabadon hagyott és börtönviselt tisztikara emigrált, visszahúzódott a birtokára, és ott tengette az életét. Amíg aztán a birtok is el nem úszott. Az életforma fenntartására adott kölcsönt, jelzálogot a bank, de a termelés nem volt nyereséges és nem fedezte az életforma költségeit. És még mondja valaki, hogy a magyar történelemben nincs kegyetlen ismétlődés. Ugyanez játszódott le a Kádár-korszakban is, csak a köznemes már nem volt nemesember, és a bankot Világbanknak hívták, mígnem Tisza Kálmán a Rothschildok kívánságára mentette fel a tiszaeszlári sakterokat.

S közben az idő haladt, az eladósodó mindig eladósodottabbá lett, a hitelező pedig egyre több kérdésben utasított, rendelkezett. Mindez természetesen csak később, a kiegyezés után, a Tiszák korában öltött történelemformáló méretet, a huszadik században pedig a rendszerváltás után. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy a 20. századra zsákutcásra fordult magyar sors ennek a kiszorulásnak és idegen helyfoglalásnak az ismétlődését mutatja fel. A magyarnak saját hazájábani másodrendűsége, a kisebbségbeni élete először ezzel a negyvennyolc utáni félreszorulással kezdődik, és az 1956 utáni kiszorulással és helyosztással válik teljessé. S ha a forradalom részben negyvennyolc újrateremtődése volt, akkor a megtorlás és a nemzet jobbik részének részben önkéntes félrevonulása ennek a köznemesi tragédiának a megismétlődése.

Mi valamit megsejtettünk ebből ott bent, a börtönben. A legtöbb zárka egy-egy kis szeminárium volt. Nem azért, mert mindenkinek két diplomája maradt a leadott értékei között a karórájával és a bicsakjával együtt az őrzőben, hanem azért, mert mindenkitől lehetett valamit tanulni, és mindenkinek olyan története volt, ami azt bizonyította, hogy azért hozták be, mert valahogyan, valamiben kiemelkedett. Pedig az emberek nem dicsekedtek. Az egyik csak meg akarta menteni egy község gyűlölt kommunistáinak, párttitkárjainak és padláslesöprőinek az életét a felgerjedt tömeg haragjától, lecsitította a népet, és ő lett a közösség vezetője. A másik megszervezte az ellátást és az élelemszállítást a pesti srácoknak, a harmadik harcolt, és fegyvertelenül is megfutamította a ruszkikat, kézzel fojtotta meg az egyiket, és nem ismerte a félelmet, a negyediket csak kiengedték a börtönből, Recskről vagy máshonnan, és még össze sem tudta szedni magát egészségileg, máris behozták. Sorsok, életegyetemek, tudás, bátorság és józanság. És szenvedés és közösségvállalás a szenvedőkkel.

A magyar értelmiség felelőssége ’56 elhallgatásában olyan mérvű, mint amilyen a köznemességé volt a Bach-korszak után, amikor félrevonulva átengedte a kapitalista fejlődést idegen elemeknek. Most is hasonló történt az emlékezés, a kultúra és a nyilvánosság átengedésével.

Az a hatvanhat éves író, aki ma, kétezerben megkísérli újraéleszteni elmondással a történetet, azonban már azt is tudja, amit a huszonhárom éves személy, aki ugyanő volt, akivel ezek a dolgok megestek, még nem tudott, hogy ez az újraélesztés istenkísértés. És az utolsó kísérlet. Mert ha nem sikerül, ha most nem éled fel megtett tetteink, gondolataink, érzéseink és fegyverforgatásaink eleven igazsága, ha nem méltón és a maga igazsága, szépsége, véressége és esetlegességei teljességében válik közös mesévé, kinccsé, akkor elveszünk. Az elregélt közös múlt, az életre regölés művelete nélkül nemzet nem is létezhet.