2016.09.02.

Csurka István: A különélés

Ezen a helyzeten csak úgy és csak akkor lehet változtatni, ha keletkezik valami új, ami új alaphelyzetet tud teremteni, ha összeáll egy új erő, amelyik gyökeres változást hoz. Ehhez pedig szakítás kell. Valakinek, valakiknek ki kell merészkedni a körön kívülre, és be kell mutatni, hogy az elevenen való megnyúzás elviselhető.

A magyar társadalom túlnyomó többségének kétségtelenül az az utóbbi hat-hét évben szerzett keserű alapélménye, hogy nem történt rendszerváltás. Ez az alapélmény néhány kisebb, félretolt őrhelyet kivéve a hivatalos nyilvánosságban nem jut felszínre. Ellenkezőleg, minden orgánum azt sulykolja a közvéleménybe, hogy demokrácia van, szabadság, piaci gazdálkodás, tőkés rendszer, versenytársadalom. Az európai jelleg térnyerését mindennap megünneplik, miközben az emberek azt érzik, hogy sorsuk rosszra fordult. Ráadásul a létrejött alapintézmények, mint a többpárti parlament és az önkormányzatok, az új szabadságjogok, mint a szabad ki- és bevándorlás, illetve a konvertibilis forint egyaránt a változás tényét látszanak bizonyítani. És mégis, az emberek nagy többségének közvetlen élménye az, hogy az alaphelyzet ugyanaz.

Az alapélmény ugyanis mindig és mindenkor, mindenféle társadalomban az alaphelyzetből születik meg. Minden társadalomnak minden korszakában van alaphelyzete, amely az anyagi és a szellemi viszonyok összessége, a külső helyzet, a függetlenség vagy alávetettség, a vezető vagy uralkodó réteg és a többséget alkotók viszonyából rakódik össze, és az alaphelyzet mindenkor megszüli az alapélményt. Az alapélmény milliók közös tapasztalata, és e köznapi tapasztalások bölcs általánosítása. Az alapélmény a legnagyobb hatóerejű társadalmi valóság. A mindenkori energiaforrás és sajátságos módon a passzivitás működtetője is. Ezt egy mégoly céltudatos sajtó és közvéleményt formáló médiahatalom sem tudja átelőjelezni. Az alapélmény akkor is él és hat, ha a média elnyomja. Az alapélmény független, és esetenként, koronként elválik a közvélemény nyilvánosságra került részétől, mert elbújik mögötte, és mert nem is engedik felszínre jutni. A média csak ideiglenesen képes elnyomni. De végül mindig az alapélmény az erősebb. Történelmet csak az alapélmény csinál.

A mindenkori hatalom mindig tudja, hogy az alapélmény támogatja-e, együtt van-e vele vagy sem. A kommunista és posztkommunista társadalmak többségében a hatalom által kitartott sajtónak éppen az a feladata, hogy az alapélményt elnyomja. Ne engedje közvéleménnyé formálódni. A cél az, hogy a tömegekben belső meghasonlást idézzenek elő. Ezért az értelmiséget megtörik, szolgálatra kényszerítik, az alapélményt megjelenítőket pedig elszigetelik. Az uralkodó réteg egy percre sem szünetelteti az alapélmény elnyomását.

Más esetekben viszont – ilyen volt valamikor az amerikai társadalom a hatalmas fellendülés korában, amikor az alapélmény az alaphelyzet pozitívumaiból fakadt –, a nyilvánosság, a médiumok arra kaptak felhatalmazást, hogy az alapélményből társadalmi és gazdasági felhajtóerőt hívjanak elő. Ezek mindig erőtől duzzadó, felívelő korszakok, felszálló ágak. Minden ellentmondás ellenére ilyen volt a millenniumi Magyarország társadalma.

A hatalom számára kínos, ellenséges, elnyomott alapélmény közegében uralkodó társadalmakban a sajtót, a kultúrát, újabban a tömegkultúrát a hatalom arra használja, hogy tompa, aktívvá válni nem képes, megzavart közvéleményt teremtsen. Ennek egészen beteges formája volt a szocialista erkölcs, a szocialista realizmus, ma pedig a kötelező liberalizmus, a másság tisztelete és a nemzeti érzés elnyomása.

Az alapélménytől mindig tart az a hatalom, amely nem természetes módon jött létre, s benne, érvényre jutásában, közvéleménnyé formálódásában mindig forradalmat sejt.

A mai magyar tömegtájékoztatás és az egész kultúra a csatlós elit kezében van. A tévének manipulációra való felhasználása korlátlan. Ezért az alapélmény mindössze morgolódásban és elfojtott elégedetlenségben kujtorog. Nagy füsttel, kevés lánggal egyelőre. De az egyéni életek, a családi programok, a gazdasági magatartások, az intézményekhez való viszony, a közerkölcs vagy erkölcstelenség, az adómorál és a vállalkozói magatartás mind az alapélmény szerint alakul. Természetesen óriási kilengésekkel, és az egyéni sorsalakulások végtelen sok változatával.

Mert a magyarságnak a török idők óta, a kuruc idők óta, 1956 óta van egy különös beidegzettsége: hosszú ideig képes különélni attól a hatalomtól, amelyik elnyomja.

A magyarság rendszerattitűdje öt-hat évtized óta változatlan: elutasítja azt, amiben él. Ha sorra vesszük megélt történelmünket, egyszerre minden kiderül.

A háború utáni alaphelyzet a következő volt: a magyar nemzet a vesztett háború után, számot vetve korlátozott lehetőségeivel a polgári demokratikus fejlődést választja. Kezdetben minden nyomorúság ellenére örül új helyzetének, van felszabadulásélménye, remél, de a Szovjetunió a Szövetséges Hatalmak elnézése mellett a szovjet formájú diktatúrát erőszakolja rá. Rövid idő alatt megszünteti a magántulajdont, amely iránt pedig a magyarságnak különösen erős a kötődése. Szétveri a társadalom demokratikus intézményeit, és egy szovjet érdekeket maradéktalanul kiszolgáló kisebbség uralmát vezeti be. Ez a korszak a véres, kegyetlen, erőszakos diktatúra korszaka. A társadalom óriási többségének az az alapélménye, hogy ezt el kell viselni, túl kell élni, ezt bensőleg nem szabad elfogadni, ebbe csak látszólagosan és ideiglenesen szabad beilleszkedni, és ezt ott és akkor kell kijátszani, amikor csak lehet. Ezt az államot becsapni, ez elől elbújni hőstett. Gyűlölet, megvetés övezte ennek a rendszernek képviselőit. A társadalom az első adandó alkalommal fellázadt és elsöpörte az alaphelyzetet, amelyet ráerőszakoltak. Nem a szocializmust, mint olyat, hanem azt a rendszert, módszert, elvet – a hazugságok özönét – amelyet nem választott.

A forradalmat leverték, november 4-e után ismét ráerőszakolták – és ismét a nyugat elnézése mellett – a magyar társadalomra a most már módosított, enyhített szovjet rendszert. A megtorlás szörnyű évei után enyhítettek ugyan az önkényuralmon, de az alaphelyzet nem változott. Ennélfogva az alapélmény sem: a nemzet olyan rendszerben és olyan körülmények között élt, amelyet nem választott, nem tarthatott sajátjának, és amely mögött ráadásul a forradalom rövid szabadságélménye csillogott.

A Kádár-korszak igen hosszúra nyúlt uralmi idején az egész világon hatalmas technikai, ipari, termelési fejlődés valósult meg. Maga a rendszergazda, a Szovjetunió is ipari nagyhatalommá, űrkutatási versenytárssá nőtte ki magát, de erre az időre esett az USA szédületes gazdasági növekedése és a német és japán gazdasági csoda is. A világon a termelő tőke olyan hatalmas fejlődésnek indult, amely lehetővé tette a magyar rendszernek a kapitalisztikus jellegű egyéni érvényesülések ellenőrzött és korlátozott megengedését, és az ezzel járó szerény gazdagodást. A társadalom megosztottá vált, sokkal többen szakadtak le az alapélmény tömbjéről, mint korábban, mert több embert kötött a rendszerhez egy bizonyos, rendszerint titkolt és illegális anyagi érdek. Az alaphelyzet azonban nem változott: a társadalom többsége most is külön élt. A Kádár-diktatúra úgynevezett puhasága éppen abban nyilvánult meg, hogy megengedte ezt a különélést. A különélésnek gazdasági szerkezete is kifejlődött: a másodlagos gazdaság. A másodlagos gazdasági tevékenységek és az aktív különélés megváltoztatta az alapélmény indulati töltését. A társadalom újabb és újabb nemzedékei elfeledték a rendszer korábbi kegyetlenségét, elnézték gyatraságát, és miután beleszoktak a különélésbe, művészi tökélyre fejlesztették azt. A Kádár–Aczél-rendszer végére a külön élő magyar társadalom saját belső, titkos vagy nem titkos intézményeket alapított, szokásjogot teremtett, összefüggő hálózattá fejlesztette az állami fennhatóság alól kitüremkedő gazdasági és társadalmi rendszerét. Saját szertartások, saját humor, saját életstílus. Kialakult a sajátos magyar külön élő társadalom, amelyben a legterjedelmesebb és a legvirágzóbb a másodlagos gazdaság, amelyben a félrenézés az uralkodó politikai magatartás, melyben semmit sem kell komolyan venni, hiszen minden ideiglenes, kvázi. Kvázi gazdaság, kvázi kultúra, kvázi szigor és kvázi törvényesség. S éppen ezekből fejlődött ki az alapélmény: itt van ez a nem választott rendszer, amelyet a szovjet hadsereg és a ráépülő magyar erőszakszervek hálózata biztosít, amely saját erőből leküzdhetetlen, legjobb tehát, ha csendben maradunk, ha különélésünket minél jobban kihasználjuk, és ha mindent megteszünk a túlélésünkért.

A Kádár-rendszer belső irányváltoztatásaival, reform- vagy vaskalapos korszakaival nem érdemes külön foglalkozni, mert az alaphelyzeten soha nem változtatott egyik sem. A nép örült ugyan a reformoknak, és ha választhatott volna, mindig inkább a reformereket választotta volna, hiszen ezek látszólag nagyobb teret engedtek a különélésnek. Valójában a szocialista reformok mindig a különélés felszámolására irányultak, de ezt úgy akarták megvalósítani, hogy a rendszer szovjetes kövületeit, merevségét támadták. A végcéljuk azonban az volt, hogy egy egységes, jól működő államkapitalizmust teremtsenek, második gazdaság nélkül, tehát mindent a szocialista menedzserek által ellenőrizetten. Ezt a célt a reformkommunisták sohasem vallották be. Talán nem is ismerték fel saját ilyetén törekvéseiket.

Erre a megzavarodott, kissé összekeveredett alapélményre jött rá a rendszerváltás korszaka azzal az ígérettel és azzal a várakozással, hogy új alaphelyzetet teremt.

De hát nem teremtett. A magyarságnak ugyanaz a viszonya az elszakított nemzettestekhez, mint a párizsi békeszerződés aláírása óta akármikor: nincs módja és nincs ésszerű lehetősége a határok megváltoztatására, nincs revíziós kormánya, senki nem meri kimondani az etnikai határvonalak meghúzásának indokoltságát. És ettől egyre távolodunk. Márpedig e nélkül a külpolitika nélkül nincs új alaphelyzet.

Másodszor: a magyarság két úgynevezett szabad választás után is idegen programot hajt végre, olyan gazdasági rendnek és olyan pénzügyi parancsuralomnak van alávetve, amelyet soha nem képzelt el és nem akart, amikor választott. A magyar társadalmat az IMF és a Világbank programjai alapján, ezeknek elvárásai szerint vezetik. Minden költségvetés ezek követelményei szerint készül el, s még abban is megegyezik a mindenkori kormány magatartása a Kádár-kormányokéval, hogy egy bizonyos cinkossági formula szerint igyekszik becsapni az előírót, mint ahogy Moszkvát is igyekezett hűségnyilatkozatokkal, aktatáskában kivitt dollárokkal gazdasági engedményekre késztetni. A magyar kormánynak, a magyar rendszernek most is van felettese. Ez most nem Moszkva, vagy nem csak Moszkva. A hatalom szóbeli magatartása ugyan megváltozott, de ez alig jelent valamit. Kádár és Aczél letette a hűségesküt, és megkövetelte a társadalomtól is a szovjetek iránti lojalitást, pontosabban azt, hogy erről ne is beszéljen senki. Ez a mostani rendszer ezzel szemben saját függetlenségét hangsúlyozza, de a legjobb adós, a legkészségesebb kamatfizető és a legkészségesebb kiszolgáló. Ezért a társadalom alapélménye ismét az, hogy idegen uralom alatt él. Valakik parancsolnak a kormánynak, adva van a gazdasági világrend, amit el kell fogadni, mert gyengeségünk, kicsinységünk és korábbi elnyomott voltunk következményeként kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. S ehhez az új alapélményhez még az is hozzátartozik, hogy ezen két úgynevezett szabad választás sem tudott változtatni. Az első még legalább a reményt felkeltette, de a paktummal nyomban el is temette. A gazdasági és pénzügyi rendszer, az adósságcsapda helyzete változatlan maradt, a kormány az egyházi javakat részben vissza tudta ígérni, Mindszenty Józsefet és Horthy Miklóst újra tudta temetni, de független magyar politikát, gazdasági önérdekűséget nem tudott teremteni. S amikor emiatt, keserű indulatában a társadalom azokra adta a voksát, akik a régi különéléses alaphelyzet visszahozatalát helyezték kilátásba, még súlyosabban csalódott, mint előzőleg. A szocialista–liberális kormány porig rombolta a különélés intézményeit, és a társadalmat a korábban összegyűjtött javak felélésére kényszerítette. Egy új padláslesöprésnek vagyunk tanúi, amikor már nem a parasztporták padlásairól viszik el a gabonát, hanem a munkásosztály panellakásaiban kapcsolják ki a meleg vizet. Az új padláslesöprés a minden közszükségleti cikkre is kivetett súlyos forgalmi adó, valamint a szándékosan gerjesztett infláció. Éppen az a kormány telepíti rá a magyar társadalomra az idegen kívánalmakat, az idegen programot, s követel meg minden előzőnél nagyobb áldozatot, teherviselést, amelyik a nemzeti és keresztény kormány bizonytalankodásai után a különélést ígérte meg. Az antalit felváltó szociálliberális kormány fejezi be az ország teljes kiárusítását, köti magát feltétel nélkül a Nemzetközi Valutaalap követelményeinek teljesítéséhez, ez döngöli le az életszínvonalat a hatvanas évek szintje alá.

Ez nagyon különös folyamat. A társadalom egyik fele védekezik, a másik fele támad. A támadónak megvan az a látszatra jogos öntudata – a sajtó ezt harsogja –, hogy ő képviseli a haladást, hiszen a különélés felszámolása valóban egy korszerűbb, jobb társadalom, és célszerűbben működő gazdaság képét rejti magában. A védekező viszont a saját szerzett jogait védi, és az életvitelébe való durva beavatkozást lát és tapasztal is, amikor ki-kiverettetik különélése bástyáiból. Így aztán kialakul az egymásra mutogató társadalom, amelyben mindenért a másik oldal a felelős, és amelyben azért nem lehet rendet teremteni, mert a rendtől mindegyik szereplő csupán a másik megrendszabályozását várja. Ugyanakkor az alaphelyzet az, hogy a hatalom végletesen egyenlőtlenül oszlik el: minden a támadó kisebbség kezében van. Ez viszont a védekezők védekezési ethoszát szökkenti szárba.

A rendszerváltás korának gazdasági anarchiája, a liberális elvek és nyomások hatására bekövetkezett államelgyengülés, az állami tulajdon széthordása és a maradék összeomlása – bármennyire hihetetlen is ez – maga után vonta a különélés intézményeinek, viszontszolgáltatási rendszerének összeomlását. Az állam ugyanis nem csupán tehetetlen, merev súly, elnyomó intézmény volt a maga durva szovjetes formájában, hanem a különélés forrása is. Egy nagy tömegű tehetetlen vagyon, amelyet alul-felül, minden irányból csapolt, szívott a különélők sokasága. Mégpedig alapjában véve bűntudat nélkül. Mert függetlenül attól, hogy valójában milyen volt ez az állami gazdaság, hogyan működött, alapjában véve az alaphelyzetet testesítette meg, az idegen erőszakot, a nem sajátot. A rendszerváltás azzal fenyegetett, hogy ez a helyzet megváltozik. A magántulajdonnal ezt nem lehet megtenni. Fel kell adni a különélés gazdasági forrásait?

Részben másképpen történt: az állam olyannyira gyengévé és „sóherré” vált, hogy már alig volt mit kilopni belőle. És a maradékra a felső réteg, a menedzserek és az új vezető réteg tartott igényt. A rendszerváltás eszméje már politikai bekövetkezése előtt az úgynevezett spontán privatizációban megbukott.

Mert benne már előrevetült, hogy a korábbi vesztesek, a dolgozó többség az új rendszerben is vesztes marad, sőt kétszeresen is vesztes lesz: összedőlnek különélése intézményei, kapcsolatrendszere szétfoszlik.

Ez a szomorú élmény, amit a vesztesek nem tudnak feldolgozni. Hiszen ez érthetetlen. Hogy valami éppen akkor omoljon össze, amikor az rendül meg, amivel szemben kialakult, ez a történelem egyik új fintora, amire nincs példa.

A tömeg, miután megtapasztalta az új rablókapitalizmus, rablóprivatizáció, spontán privatizáció, a munkanélküliség és a kárpótlás szájba veréseit, s mindezt először az Antall-kormány, a nemzeti-keresztény kormány idején, elkezdte a visszavágyódást a különélés „ez van”-jának kicsit áporodott középszerűségébe. Ott, abban a homályban már minden ismerős volt. Lett volna. Mert a szocialisták, noha megígérték, természetesen nem tudták újra előhívni az elsüllyedt különélést. Sőt, éppen a szocialista kormányra hárította most a csatlós elit vezérsége, a liberális pénzügyek, bankárok csoportja a különélés intézményeinek végső felszámolását.

Elkezdődött a korábban szerzett javak végső felélése. Újra megmaradási szükségletté vált a különélés. A szabályokat és törvényeket betartva megint nem lehet megmaradni, és különösen a középosztályt megillető életet fenntartani. Csalni kell. Ki kell bújni minden alól, ami alól csak lehet. És nem szabad az időt tölteni a köz dolgaival, a politikával, mert az hamis. Annak idején is pontosan így kezdődött. A Rákosiék alatt keletkezett nyomor és lágerélet kényszerítette bele az embereket, a jobb érzésű polgárokat, a mindenüktől megfosztottakat a különélésbe. Csak aztán jött Kádár, aki félrenézett: vidd. De Surányi György és Demszky Gábor most nem néz félre. Nincs vidd és nincs kegyelem: a kisembernek nyomorognia kell. Csak már nem tudja pontosan, ki miatt és mi miatt. Mert az uralom ismét ügyesen, liberális propagandafedezettel elszemélytelenedett. Most éppen ismét az SZDSZ-es, haszonélvező, hatalombirtokos, bűnös újságírók kezdik annak a rendszernek a kritikáját fújni, amelyet ők hazudtak össze. És lehet, hogy a különélő nyárspolgár ismét ebbe csimpaszkodik. Mert nem akar lezuhanni a szakadékba.

De még nem végeztünk a különélő társadalom leírásával. Amikor a keresztény értelmiség egy része és a nemzeti pártok értelmiségi holdudvara méltatlankodva tesz szemrehányást a tömegembernek, hogy miért dőlt be a szocialisták ígéreteinek, s miért nem haragszik már rájuk eléggé, miért nem takarítja el őket, elfelejt valamit. Elfelejti az első benyomás lélektanilag elhanyagolhatatlan tényét. A magyar különélőnek az volt az első benyomása, hogy cuccait az Antall-kormány, a nemzeti-keresztény kormány vette el tőle. A magyar különélőt azért volt aránylag könnyű becsapni, mert arra emlékezett, hogy valamikor az a hatalom hagyta, de legalábbis nézte el a különélést, amelyik a változás előtt volt színen. Kádár apánk. Hátha, most újra… Most már pedig, a sok nyomorúság közepette minden mindegy. A különélő sokaság fia, a különélő nyárspolgár a különélés új formáit keresi. Alapoz. És csak csodálkozik, hogy ezt az urak nem látják, nem veszik észre. Ő már az új barakkot alapozza, pontosabban a léceket meg a hullámpapírt szedegeti össze, mivel az ilyenfajta épületeknek nem kell alapot ásni. Szerszámokra van szükség, kacatokra, és ezek nem politikai szerszámok. A politikai kacat semmire se jó.

Vagyis menekülő társadalom ez a mostani. Menekül a szembesülés, a döntés, a valódi elhatározás elől. Már jómaga is tudja, hogy a különélés visszahozhatatlan, de még nem vallja be magának. Telebeszélik a fejét azzal, hogy a különélés nélküli társadalom jobb és fejlettebb, és többet nyújt a polgároknak, mint az összefonódásokra épülő. És ez elvileg igaz is, ő mégis az összefonódásokat keresi. Hatalomban lévő emberek után szaglászik, akik még nem felejtettek el félrenézni. Tudnak ezek még félrenézni? És egyáltalán, hogyan kell ezt csinálni, ebben a rideg világban? Egy biztos: gátlástalanul. Úgy, mint ahogy az MDF-es igazságügy-miniszter tette, amikor engedte a feleségét beállni az ellenség fellegvárába, a VICO-ba. (Mellesleg: egy mostani kisgazda tanácsnok is ott dekkol.) A gyakorlat erkölcstelenséget mutat, az ellenzéki pártok pedig az erkölcsről prédikálnak. A csatlós elit nem tiszta kapitalista társadalmat akar, hanem teljes uralmat. Nem engedélyezheti a különélést, mert az adózatlan és általa ellenőrizhetetlen. A tulajdon már az övé, minden az övé és külföldi – nyugati és keleti – üzlettársaié, akik szintén oda nyilatkoztak, hogy nem vállalhatják a különélés rezsijét. Ezt ugyanis régen részben az az állam vállalta el, amelyiktől most mindent elvettek, amely most már képtelen is állni ezeket a kiadásokat. A jövendő államát továbbra is a hitelek pórázán akarják tartani, de csak módjával. Csak annyi hitelt akarnak felvétetni vele, amennyit biztosan vissza tud fizetni, és amelynek fejében biztonságosan csörgedez a kamat. Meg vannak szabva a kvóták, amennyi hitelt egy-egy államnak el kell fogyasztani, és amely után kamatot kell fizetni. Ezekkel a kamatfizetésekkel kell az egyes kicsi és nagyobb államoknak, összességben a népeknek hozzájárulniok a rendfenntartás költségeihez. A rendfenntartás pedig egyre költségesebb. Néhány háború már lezajlott rendfenntartás-jelleggel, de eredménytelenül. Terjed a terrorizmus. De senki nem teszi fel a kérdést, hogy vajon nem a rendfenntartás miatt-e? Hátha éppen a globális pénzügyi zsarolás, embargózás, egyes térségek gyarmatosítása és milliárdos tömegek szegénységbe kényszerítése vagy szegénységben hagyása, és minden nyílt, demokratikus eszköztől való liberális megfosztása váltja ki a terrorizmust? Amellyel mindezek ellenére is le lehetne számolni, de nem számolnak le. Mert az ellene való folyamatos küzdelem: fogyasztás. Ha más nem, újságpapír- és műsoridő-fogyasztás. Reklámdohány jár egy-egy véres helyszínelésért. A pénzügyi világrendet vajon miért kell ennyire költségesen, haderők, békefenntartók állandó mozgatásával és irdatlan tömegű konferencia-vándorcirkuszként való lejátszásával működtetni?

Ezért kell felszámolni most hirtelen a nagy elosztó rendszereket Magyarországon. Volna ugyan még bennük mit elosztani, azonban ez már magántulajdon, a csatlós elit vagyona, meg le is van kötve valamelyik bankban, bolond volna oda dobni a különélés nosztalgiájában búsongó népnek. Dögöljön meg.

Ez egyébként a végső cél, de erről majd később.

De hát ennek ellenére is igaz, hogy a különélés nélküli társadalom jobb volna, rendeltetésszerűen és takarékosabban működne. Ilyen éhenkórász, fafejű, maradi társadalommal azonban nem lehet megteremteni, mondják odafent csatlósék. Vizet prédikáltok és bort isztok, mondják viszont odalent. Egymásra mutogató társadalom lett a magyaroké. Mindenki a másiktól várja a tetteket. Valaki lépjen már ki a körből! Nézzük, megnyúzzák-e?

Valamikor a különélés fénykorában az ellenőr és a korcsmáros azonos oldalra tartoztak. Hiába volt az ellenőr az állam alkalmazottja, küldötte, a kocsmárosnak, különösen ha ávósból lett gebines, jobbak voltak az esélyei, mert jobbak voltak az összeköttetései. Ő már kapitalista volt a szocializmusban. És azáltal is, hogy ő kenyerezte le az ellenőrt, s neki volt miből adnia, cinkosok lettek az állam ellen. Ma a kocsmáros nehezen tud adni, nincs vendég, drága a sör, mert magas az áfája, az ellenőrnek pedig lelkifurdalása van, mert igazságtalan adók alól kell kibújást engedélyeznie, és ezekért a magas adókért ő is felelősnek látszik, holott nem az. Ezt mindjárt be is bizonyítja: félrenéz. De a dolog már nem a régi. Még talán egy táborban vannak, de a recesszió már félig ellenségekké tette őket. Méregetik egymást. Ez már nem különélés, ez már maga a marxi elidegenedés. Mi lesz holnap, ha ez a kocsma is bezár?

Ma a hatalombirtokos csatlós elit folyton támad és követel, a társadalom pedig állandóan védekezik. Egy pillanatra sem szünetel a harc. És mindenki mindenki ellen harcol. Már nincsenek szekértáborok, véd- és dacszövetségek, nincsenek klubok és nincsenek olvasótáborok. A felső tízezer golfozik, a tömeg pedig már meccsre sem jár. Akinek nincs pénze könyvre, nem olvas. Akinek nincs pénze temetésre, azt éppen hogy elkaparják, mert a temetkezés is nyereséges vállalkozás lett. Minden nyereségességre törekszik, de nyereséget csak a másiktól lehet kizsarolni. Régen nem így volt: az állam állta a cechet, legalábbis részben.

Mint említettük, a rendszerváltás legnevetségesebb ellentmondása, hogy a szocialista állam összeomlása, amelyet a liberalizmus évszázados követelésére és parancsára hajtottak végre, maga után vonta az ellene fellépő, küzdő különélés ellehetetlenülését. Pontosabban: a különélés bizonyos szerény mértékig szabotázs volt. Azt szabotálták, akiből éltek. A gyűlölt Moloch – kiderült – milliókat tartott el, mégpedig úgy, hogy hagyta, hogy eleven testéből harapjanak ki húsdarabokat.

Most ezt nem lehet. Ott állnak körülötte a liberális elit által fizetett őrző-védők, és elhessegetik az éhes, népi kutyákat. Sovány már a Moloch, és ami hús még van ványadt testén, amint itt elterül Budapesten, az kell az elitnek.

A különélő társadalomnak volt egy sajátos viszontszolgáltatási rendszere. De ma már a kocsmáros nem tudja rendesen lefizetni az ellenőrt és beteg az orvost. Felborult és kiürült a rendszer. Nincs pénz paraszolvenciára. Ez is egymással fordítja szembe az embereket. Azelőtt az egyik különélő jól meg tudta fizetni a másik különélőt, a lekenyerezésnek becsülete volt, súlya és tekintélye. A lekenyerező is büszke lehetett, hogy adott szépen. Volt az egész ügyletben valami szociális érzékenység. Mondta is a lekenyerezett, hogy nagy családja van neki is. A különélő nagy borravalókat osztogatott. A pincér vastagon adott a pedikűrösnek, a pedikűrös szépen megfizette a fia zongoratanárát, mert a gyerek botfülű volt, a zongoratanár pedig beajánlotta az elvált feleségét egy utazási irodába, ahol a nyugati utakon jól lehetett keresni, és így jobban megoszlott a gyermektartás. Mert valakit a végén azért el kellett tartani – az állammal együtt. Az elit milliomosa most senkinek nem ad semmit. Nincsenek hekatombás lakodalmak. Csak rock van, ami még lakodalmas.

A régi barakk összedőlt, az új meg még sehol se tart. Még a telket sem sikerült névre íratni, mert a kárpótlási jegyre nem adják ki a földet. Milyen volt a régi barakk, a legvidámabb? Két bejárata volt, egy keleti és egy nyugati. Mindkettő csak bejárat volt, kimenni egyiken sem lehetett. Benyomult a különélés nyárspolgára a keleti oldalon legatyásodva, mindenétől megfosztva, a puszta ravaszságával és évszázados különélési tapasztalataival, hogy átfúrja magát a nyugati oldalra, ahol működnek a szolgáltatások, ahol van fogyasztás, van áru, de megrekedt valahol középen. Már saját kis körlete volt a barakkon belül, de a neonfényhez nem jutott közel. Csak a felvillanásokat látta: „no exit, kein ausfahrt!”. Szóval, tudomásul kellett vennie határait. Megtette. Beletemetkezett a parcella ápolásába. Mire a barakk düledezni kezdett, már volt mindene, több is, mint amit fenn tudott tartani ott a deszkavilág – művilág, kvázi világ – közepén. Az eltartandóra már nem jutott neki, és már az állam is kezdett elromlani: megtagadta az eltartásra szóló készfizető kezességet.

A volt béketáborban mindenütt volt különélés, de nem egyforma. A Nagy Szovjetunióban mindössze abból állt, hogy a muzsik ősszel a tábla szélére dűtötte ki előbb a műtrágyát, aztán pedig a megtermett gabonát, és mindkét tételből csak annyit nem hagyott megrohadni, amennyit hazavitt. Azaz műtrágyát nem is vitt, minek? Ez nagyon durva különélés volt. Nagyjából hasonló volt a román is, az erdélyi magyar rész kivételével. A kétmilliónál is több magyar különélése és hagyományosan magasabb kultúrája és az egész erdélyi románság ugyancsak közép-európaiasabb magatartása a magyarországihoz hasonlító különélési formákat valósított meg Erdélyben.

Lengyelországban a 81-ben föld alá szorított Szolidaritás a különélés hősi, nemzeti ellenállássá magasodó tartását teremtette meg, az akkori katolikus egyház segítségével. A világ, a művelt nyugat, Európa sajnálatosan kevés támogatást adott ehhez a különéléshez, és csak azt vette észre belőle, ami csempészkedéssé és üzleti kárrá züllött benne. Csak lelkes cikkek jelentek meg erről a föld alatti különélésről, de a kormányok átnéztek rajta. Óriási hiányok mozgatták ezt a különélést, és mégis olyan szociális és kulturális értékeket termett, amelyeket be kellett volna illeszteni az európai kultúrába. Jó volna most az amerikanizálódás elleni kultúrharcban.

A cseh különélésnek 68 után szintén voltak ilyen vonásai, de ezt a Svejkség, azaz a beletörődés sajátos humorával fűszerezett ellenállás-együttműködés, a sörivás közbeni szabotálás tompábbá tette. De persze, nem hatástalanná. És persze mássá, kegyetlenné tette a cseh viszonyokat a Habsburg-időkből áthozott és általunk a Bach-korszakban megismert cseh-morva hivatalnoki kegyetlenség, hidegség-ridegség. Husákék módszeresen dolgoztak, nem fogadták el Kádár lazaságait.

Kelet-Németországban alig-alig volt különélés. A háborút vesztett németeknek még ezt sem engedték meg. Igaz, nézhették a nyugati tévéadásokat. Ez a berlini fal társadalma volt, itt lőttek talán még az átrepülő madárra is.

Ilyen környezetben a magyar különélés csodabogárszerű volt. Az ide járó német és cseh turisták nem győztek csodálkozni. Azt hitték persze, hogy a politikai rendszer engedékenysége, liberalizmusa tartja fenn ezt. Csak a lengyelek vették észre, mint a magyarokkal sok tekintetben lelki rokonok, hogy ez bizony a magyar virtus huszadik századi formája. Lett is lengyel piac számos. És álmok is szövődtek, hogy majd együtt, vállvetve… A magyar barakknak azáltal, hogy két bejárata volt, és a nyugati végén korlátlanul ömölhetett belé a nyugati tömegkultúra, a szenny és a kielégületlenség, lett egy különös tulajdonsága is: önpusztító lett. Öngerjesztő, de ugyanakkor önmagát felélő is. A lengyellel szemben, amelyik akadályozta, a magyar könnyűvé tette az uralkodást a rezsimnek. Beavatta a különélő nyárspolgárt a rendszerbe: nem büntette meg eseti szabotázsait, de a megbüntetés eshetőségét mindig fenntartotta. Öncenzúrával dolgozott.

Aczél György híres három „T”-je talán a legjellemzőbb erre a magyar különélésre. Az írókat és a művészeket három részre tagolta ez a kultúrpolitika. A „tűrt” kategóriában élt, alkotott és ott öncenzúrázta magát a jelentős alkotók zöme, ott születtek a nagy alkotások is minden műfajban. Mert a „tűrt” művész vagy író akármikor lehetett „támogatott”, ha vállalta, sőt a hatalom bizonyos kitüntetésekkel azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy a „tűrt” művész már az övé, „támogatott”. A támogatott kategóriába a tehetségtelen kommunisták tartoztak, akikre sokkal szigorúbb szabályok vonatkoztak. Nekik szolgálniuk kellett, mert a párt tudta, hogy tehetségtelenek, utálta, és nem olvasta-nézte őket, ellenben luxusban tartotta mindegyikőjüket, és elhalmozta őket megrendelésekkel. A támogatottak sóvárogva néztek a tűrtekre, amelyek persze nem fogadták be őket. Mindebből azonban nem következett, hogy a „tiltott”-ban voltak az ellenállók és az igazán tehetségesek. Éppen ellenkezőleg: sok volt köztük a dilettáns, az eleve bukásra ítélt, az akarnok, aki még az öncenzúrára is tehetségtelen volt, és aki azért hozott létre tiltott művet, hogy tiltott legyen, és így egy kicsit híres. Amellett a „tűrt” osztályból bárki akármikor lesüllyedhetett a „tiltott”-ba. Mert ugyanakkor „pofára” ment a dolog, és az államnak és a pártnak nem is lett volna jó üzlet, ha merevek a határok. Az egész csak úgy volt hatásos, ha mindig minden ideiglenes és bizonytalan volt benne.

Voltaképpen az egész rendszer ezen a három „T”-s elven járt, mint egy rossz malom. Egy cipőkészítő szövetkezet ugyanígy működött. A legjobb mesterek, akiket annak idején jól menő saját üzletükből kényszerítettek bele a szövetkezetbe, ugyanúgy a minőséget előállító részlegeket alkották, hatalom és beleszólás nélkül, mint az irodalomban, a vezetőség pedig, amelyet nem választottak, hanem választási cirkusszal neveztek ki föléjük, a tehetségtelen cipészeket támogatta, akik a pártmunkát végezték – dikiccsel.

S a jó iparosnak, aki talán a nagy öregek keze alól került ki, ma, ha üzlete van, tengődik, ha nincs, talán munkája sincs, és az is lehet, hogy kényszerből szakmát váltott. Mindez azért, mert megszűnt a különélés és a piacon a nagyok, a nemzetközi cégek uralkodnak, minden fel van osztva. Egy kérdés mindennap, de ugyanaz: mihez lehet kezdeni? És ebben a kérdésben jelenleg semmi politikai vonatkozás nincs, mert nem is úgy van feltéve. A minden lehetőségből kiszorult ember nem úgy teszi fel a kérdést, hogy mihez lehet kezdeni, majd ha Horn helyett Torgyán jön, vagy Csurka Petőék helyett, és ha megint a keresztények, hanem úgy, hogy akármelyik ember, párt, a helyzet, az alaphelyzet változatlan marad. Ezért érdektelenek számára a politikai programok, a pártprogramok. Lehet, hogy elmegy ugyan szavazni, és le is adja céduláját valamelyik pártra, valamelyik figurára, de öt perc múlva már el is felejtette az egészet. Nem hisz, mert nem hihet abban, hogy ezzel valami csekélykét is változtatott az alaphelyzetén.

Társadalmi változásra utaló stratégiai program kell. Egy nagy. A tömegembernek, a volt különélőnek tökéletesen igaza van, amikor nem hisz a kis szöszmötölő pártprogramoknak, amelyek növekedést ígérnek, amikor a gyereke sem nő úgy, ahogy kéne – tejhiány miatt! Mármint otthoni tejhiány miatt, ami viszont a különélés megszűnése következtében állt elő. Tehát mivel a különélés visszahozhatatlan – helyette kell valamit kitalálni.

Az új társadalmat, amelyben lehet haragudni. A különélésben az volt a rossz és a jó egyszerre, hogy semmiért nem kellett haragudni, minden bűn bocsánatos volt. Ölni nem volt szabad, legfeljebb csak lassan ölő mérgekkel, tömegkultúrával, három „T”-vel, ahogy Aczél pajtás tette.

Addig nem lesz rend, amíg meg nem tanulunk haragudni. A valóban bűnösökre, a felelősökre, a gazemberekre és a saját kis bűneinkre is. Amíg az egymásra mutogatás komolytalan, mert semminek sincs következménye, addig nincs semmilyen kibontakozás. Teljesen mindegy, melyik párt nyer. És nyilván az fog nyerni, amelyiknek a legtöbb pénze van a kampányára. Az MSZP és az SZDSZ behozhatatlan előnyökkel rendelkezik, mert a pénz fölött rendelkezik. Ezt csak egy valóban haragvó, magyar radikalizmus egyenlítheti ki. Ha „fent” nincs indulat, ha ott a lenti, a különélő belenyugvást, bratyizást, az áldemokráciába való konstruktív belesimulást lát, akkor mindössze az történik, hogy a különélő igazolva látja a saját csüggedését, elkülönülését, és legfeljebb elmosolyodik azon, aki ágál, de nem haragszik.

Ebbe a béketábori békeszagba, ebbe a dagonyába és ebbe a pangásba fulladjon bele a magyarság?

Egy új programnak a pangás ellen kell irányulnia. Ezt pedig indulat és harag nélkül nem lehet megtenni.

Meg kell érteni a különélő embert. Nem romlott ő. A modern világrend kényszeríti különélésre, s abban bizony ravaszkodni kell. De a különélő emberrel lehet szót érteni. Részt kell venni az életében. Nem szabad rákényszeríteni a „stiklikre”. Könnyíteni kell a helyzetén. Nem „dotálni” kell, hanem világos, tiszta, elviselhető körülmények közé kell helyezni. Meg kell neki mondani, kik és mik a felelősek különélésbe visszasüllyesztéséért. Azokra kell a haragját irányítani. De pontosan!

A jövő magyar politikusának minden kétértelműség tilos. Nevén kell nevezni a dolgokat és a szereplőket. Teljes nyíltság.

A megkövezés vállalása. Csak ebből derülhet ki, hogy valóban mást akarunk.

Az új alaphelyzet megteremtésére még van lehetőség. Az együtt élőké a jövő.

Havi Magyar Fórum, 1996. augusztus