|
 2016.09.09.
Térképzetek és
lélekkáprázatok
Fekete Nóra és Lakatos Pál Sándor kiállítása az Erlin Galériában
Egy textilművész
és egy szobrászművész közös tárlata – egy évtizeddel
ezelőtt is együtt léptek (Kecskeméten) közönség elé – azért
is izgalmas, mert az anyagok: a puha textil és a kemény bronz
(vas) kontrasztja ellenére is kitűnik az együttgondolkodás hatékonysága.
Szellemi és lelki tartalom is van ebben a ki tudja, a műveltség
és a kultúra mely mélyrétegéből merítő találkozásban.
Fekete Nóra műveinek némelykor a bőr bársonyát idéző puhasága
és Lakatos Pál Sándor szobrainak – kürtőinek, tornyainak, több
cím mondja: Tércsapdáinak, téralakzatainak – keménysége
olyan ütközőpont, ahonnan a különbözőség azonos arca is látszik.
Valójában
két absztrakt művészről van szó, ám a nonfiguratív vagy fél-figurális
lét mögött erős érzelmi tartalmak munkálnak. Ha furcsán
hangzik is, Fekete Nóra több textilképén – természetesen
modernizálva az eredeti klasszikus monumentumok – ott villódzik
a reneszánsz fénye. Nem véletlenül, hiszen a művész
2001–2002-ben, római tudós lakozásakor (Accademia di Belle
Arti), a szépség iránti áhítatában tudatosította magában
az ég és föld összetartozását mint kimeríthetetlen forrást.
Az
erdélyi születésű Lakatos Pál Sándor pedig a jól funkcionáló
alakrajzot és a nem akármilyen invencióval mintázott figurát
hagyta ott – gyönyörű Kós Károly-plakettjét mindmáig szívközelben
őrzöm – egy, a gépvilágot és szellős korunkat, vagyis a tört
egészet „ábrázoló” viaszveszejtéses műveiért.
Ha Fekete Nóra érzelmi
húrokat penget meg az elegánsan formált, a vegyes technikába
(pasztell, tus) a kollázs tépettségét is belopó lélekkáprázatain,
Lakatos Pál Sándor kemény következetességgel épített, a gyárkémény
huzatát és a szabadság szellőjét egyként involváló
tornyai, mint térképzetek hatnak.
Minthogy
a textil – az alkotó szerint: textil applikáció – valaminő
benső tárnákat is megmozgató létteljességet sugall, nem nehéz
észrevenni az anyagformálás mikéntjén és a szerkezeti
gazdagságon túlmutató (pontosabban: velük egy) tartalmakat. A
szépség fájdalma és mítoszi kisugárzása nem csupán a
szerteágazó műveltségből eredeztethető fogás, hanem a részeket
egybefogó teljesség. Lásd a magyari tartalmakat – a Bartók
emlékére és a Radnóti Miklóst is megidéző Térképet –,
valamint az itáliai klasszikumot közvetítő papírkollázsokat.
Már a tíz évvel
ezelőtti utazáskárpitokon is észlelni lehetett – fejedelmi bőséggel
– a dantei menny és pokol, a gomolygó felhőrácsok közé
belopott irgalom hathatós jelenlétét. S nem egy, sajnos itt nem
szereplő textilen a valóságot látomássá emelő mítosz képi
illúzióját: a tengermély, hullámmagas, feszítettségében is
harmonikus „hegyvonulat” erejét. A két 2007-es képre, a Sztüxre
és a Hádész hadára gondolok, amelyen a gépi hímzés a bőrhatású
textíliát – most ne menjünk a holtakat fegyelmező alvilág
rejtelmeibe – valósággal organikus „tájképpé” avatja.
Az applikáció
mint technikai fogás természetesen másképp hat a különféle
felületeket egymásra soroló (ragasztó, hímző, fűző stb.) műveken.
A tárlat egyik legszebb darabja, a Bartók emlékére (2006), ez
a vonósok mélybarnáját a fájdalom sötét tüzével vegyítő
textil éppúgy mutatja, mint a római emlékeket idéző, a
pasztell és a tus fényét reneszánsz tartalommá alakító
megannyi papírkollázs (Circus Maximus; Vesta templom; Ég és föld
– mindhárom 2001, Ostiai oszlop – 2000). A szigorú kontúrú
rendezettség és a felületi folthatást izgalommá borzoló tépettség
tehát ugyanannak a karakteres kifejezőerőnek a bizonyítéka.
Az Akvárium
(2002) víztaraja a már említett Sztüxön és a Hádész hadára
című alkotáson teljesedett ki, pontosabban vált drámaivá,
mint ahogyan a szebbnél szebb friss textilképeken is észlelni,
leginkább az önálló érzelmi kisugárzást reveláló foltmotívumok
erejében, a korábbi textilképek invencióját. Egészen különös
a Cím nélkül I. (2015) organikus oszlopának szerkezeti tagozódása.
A vertikális építés húzóereje leginkább a Cím nélkül II.
(2015) című képet, s nem különben a Cím nélkül III. (2016)
textíliát jellemzi. Mindkettőn csaknem égmagasba nyúlnak az
organikus lét oszlopaiként is értékelhető „folyók”, megváltoztatván
a fizikai törvényeket az érzelmi terrénumok fontosságát
hangsúlyozzák.
Lakatos Pál Sándor
kemény következetességgel alakítja világát. Amely, korábban
említettem volt, nem megtagadása a figurális szépségnek,
hanem a korszellemet (?) szerinte jobban idéző alkotásmód. Váltás?
Az is, de még inkább tudatosítása a kemény fém (legtöbbször
bronz) hol ipari formát idéző, hol az őseredetű tornyoknak
mitikus kisugárzást reveláló erejének.
A szobrászművész
úgy akarja különleges építményeivel – ékítményeivel –
belakni a teret, hogy szinte megborzongva érezzük, ebben a némileg
furcsa időutazásban éppúgy ott leledzik Assur templomtornya
(időszámítás előtti II. évezred) – Lakatos nem egy zikkurátja
(Torony IV.; Torony V.) a hajdani pecsételő henger lenyomatát
idézi térbe öltözötten –, mint az anyaméh, illetve a bárka
(hajó) szimbólumaként is becses bölcső. (Ez utóbbi reprezentálására
lásd a fölül pántokkal, „pólyaeresztékekkel” megdicsőülő
szentséges fekvő hengert, a Bölcsőt.)
Persze
ennek a szobornak, legalábbis formailag, köze van a tércsapda
– a talapzatra ugyancsak hengert vagy ahhoz hasonló fémtestet
fektető – megannyi változatához is (Tércsapda I.; Tércsapda
IV.). Viszont a palástot fölül díszítő – a réseket összefogó
(?), a levegőtől hasított csíkokat szinte exkluzív módon fedő
– pántokat jó, ha „emberies arcukkal” érzékeljük. A
plasztika evvel a szépségkazamatába csalogató illúzióval el
tudja érni, hogy az alkotó összefogásélménye is kitessék.
Lakatos
tornyait szemlélvén különleges élményben van részünk: a
viaszveszejtéses öntőmód révén a palást felületi villódzása,
homálybarnákat, -zöldeket és –szürkéket idéző derűje
szinte érzelemtérképpé avatja a szobrot. Persze mind e mögött
ott leledzik az ókori magaskultúra számtalan temploma, piramisa
– egy kissé leegyszerűsítve, az égbe, magasba vágyódás képessége.
Akár a pisai ferde tornyot idézzük meg időjátékunkban
(Torony II.), akár szétzilálódó, a gépszörnyből gépcsonkaságot
csináló korunk megannyi zűrzavarát (Tércsapda II.), eme szellős
kicsapongásban, amely egyúttal plasztikai művészet, benne
foglaltatik térszervező mániánk. amely egyben a bezártságból
való kiszabadulás hathatós ismérve.
A
művész utazást sejtet ott, ahol valójában, csak érezzük
szobrainak sugallatát, a megérkezés szépséges, kijózanító
könyörtelensége dominál. El lehet játszani a statikai libikóka
különböző helyzeteivel – itt is eredményes a vizsgálódás
(Torony II.; Utazás II.) –, ám a külső és belső szépség
akkor töltődik meg igazán tartalommal, ha a fém kijózanító
szilárdsága mellett megérint bennünket a biblikusan fenséges
mítoszi tartalom is.
Az Utazás I.
ilyen szobor. A sok kitűnő plasztika közül kiemelkedik: remekmű.
Ha nem hajó, ha nem bárka – mindkettő formája eszünkbe
juthat –, akkor mi? Előttünk Babits Jónásának cethala, s az
a fájdalmas meneküléskényszer, amely eltölti a rabságban
szenvedő embert.
Szakolczay Lajos
|
