2016.09.09.

1956 és a magyar sport (III)

A Melbourne-i olimpia

Az 1956-ban megrendezett melbourne-i olimpia a tizenhatodik volt az 1896-ban kezdődő modern olimpiák sorában. Az esemény több okból is különleges volt. Ez volt az első, déli féltekén zajló olimpia, így időpontja is nagyon eltért az addigi olimpiákétól. Figyelembe véve, hogy ott a december–januári időszak a legkellemesebb éghajlati szempontból, november 22. és december 8. között rendezték meg a játékokat. A játékokon 19 sportág 45 versenyszáma lett megrendezve. Összesen 67 nemzet 3314 sportolóját nevezték be a melbourne-i olimpiára. Érdekes sajátossága volt a XVI. Nyári Olimpiai Játékoknak, hogy a lovas versenyeket már 1956 nyarán megrendezték, méghozzá Stockholmban, ugyanis a szigorú ausztráliai állat-egészségügyi szabályok miatt az olimpiai versenylovakat nem lehetett a déli kontinensre szállítani.

A magyar olimpiai csapat egy nappal a szovjetek magyarországi bevonulása után, november 5-én, hétfőn indult el az olimpia színhelyére, Melborune-be. A csapat tagjai között akkor még meglévő hitet – miszerint győzött a forradalom – egyetlen szemvillanás alatt tönkrevágta egy hatalmas köteg csehszlovák, kommunista lap. A Népszabadság ottani megfelelőjének tekinthető Rude Pravo ugyanis egy kilőtt tank és egy sántikáló katona fotója fölött öles betűkkel hirdette a címlapján: Megbukott az ellenforradalom. Mint hithű, kommunista újság, természetesen győzelmi jelentésként tálalta a megrendítő erejű budapesti szovjet beavatkozást, amelynek során a második világháború lezárása óta a legnagyobb létszámú szovjet katonai erő lett mozgósítva és fogott fegyvert. A hangulat pillanatok alatt pattanásig feszültté vált, általános idegesség lett úrrá a csapat tagjain. Ez teljesen érthető is volt, egyrészt azért, mert a sportolók rettegtek otthon maradt családtagjaik, szeretteik miatt, másrészt pedig azért, mert akik rokonszenveztek a forradalommal, abban a hitben jöttek el otthonról, hogy a felkelés eredményre vezetett, a szovjet katonák kivonultak, és az olimpiára indulással egy időben kezdetét veszi egy új, a korábbinál jobb élet idehaza. Ezt a valós reményt húzta keresztül a Rude Pravo címlapja, amelyet sokak szerint szándékosan engedtek a csapattagok kezébe kerülni.

Az út rendkívül viszontagságos és hosszú volt, hiszen az akkori viszonyok között még nem voltak közvetlen légi járatok Ausztráliába. A többszöri megállás és vesztegelések miatt közel egy hétig tartó utazás még idegőrlőbb volt a pesti eseményekről érkező utolsó hírek miatt. Mindezt azért érdemes elmondani, hogy érzékeltessük: a melbourne-i olimpia nemcsak azért volt különleges a magyar sportolók számára, mert egy erőszakkal elfojtott szabadságharc után rendezték meg, de azért is, mert az események fentebb vázolt alakulása eredményeként egy extrán maga alatt lévő, lelkileg és szellemileg egyaránt megtépázott magyar csapat érkezett Ausztráliába. Mindezek fényében lehet és kell értékelni a magyar olimpiai csapat melbourne-i szereplését.

A Kossuth-címer melletti gyászszalag immár sajnos nemcsak a forradalom harcaiban elesett hősöknek állított emléket, de ugyanúgy jelképezte a szovjetek által lerohant és megszállt országot is. Az országról érkező hírek természetesen bejárták a világsajtót is, és szerte a nagyvilágban nagyon sokat lettek „magyarszurkolók”, amelynek előnyeit a versenyeken is érezhették sportolóink. Általános népszerűségnek örvendett minden magyar színekben induló sportember, sportágtól és helyezéstől függetlenül.

Sportolóink kimagasló tehetsége mellett a semleges szurkolók részéről megnyilvánult rendkívüli rokonszenv is szerepet játszhatott abban, hogy Magyarország igen jó eredménnyel zárta a játékokat. 9 arany, 10 ezüst és 7 bronzérmet gyűjtött be a magyar küldöttség, amellyel az összesített éremtáblázat 4. helyezését szerezte meg, az összesített olimpiai pontversenyben pedig 199 ponttal az 5. helyen végeztünk. Bár a négy évvel korábbi, helsinki szerepléshez képest visszaesés történt, összességében mégis káprázatos magyar teljesítményt láthatott a nagyvilág. Olimpiai aranyérmet nyert a Gerewich–Hámori–Kárpáti–Keresztes–Kovács–Magay összetételű férfi kardcsapat és Kárpáti Rudolf férfi kard egyéniben. Harmadik olimpiai bajnoki címét ünnepelhette Papp László ökölvívó. A kajak kettesek 10 km-es viadalában a Fábián László–Urányi János duó ért a csúcsra.

Külön kell szólni a négy aranyérmet szerző Keleti Ágnesről, aki a kéziszercsapat tagjaként Bodó Andrea, Kertész Aliz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet és Tass Olga társaságában lett olimpiai bajnok, és emellett talajon, gerendán és felemás korláton egyéniben is diadalmaskodott. Keleti Ágnes ezzel az egy olimpián megszerzett aranyérmek tekintetében minden idők legeredményesebb magyar női olimpikonja, és ha hozzávesszük, hogy emellett két ezüstérmet is nyert Melbourne-ben (egyéni összetettben és csapatban), akkor túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész olimpia legnagyobb csillaga volt. Nem véletlen, hogy 2004-ben elsők között választották be a Nemzet Sportolói közé, és a Magyar Tornasport Halhatatlanja is lett. Az egykori csodálatos tornásznő még egy rekordot magáénak mondhat: a berlini olimpia pólóbajnoka, Tarics Sándor 2015-ben bekövetkező halála óta ugyanis Keleti Ágnes a legidősebb, még élő magyar olimpiai bajnok.

Szintén külön visszaemlékezést érdemel a vízilabda-válogatott szereplése, legfőképp azért, mert a sors úgy rendelte, hogy az aranyéremhez vezető úton szembejött csapatunkkal az az ország, amelynek hadserege kegyetlenül vérbe fojtotta dicsőséges forradalmunkat. Válogatottunk a csoportmeccsek során Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal mérkőzött. Mindkét párharc sima volt, így gond nélkül meglett a továbbjutás. A hatos döntőben elsőként az olaszokkal, aztán az egyesített német válogatottal találkoztak pólósaink és egyaránt 4:0-ra győztek. December 6-án következett a várva várt derbi, a Magyarország–Szovjetunió mérkőzés, ahol az egész nézősereg kettőzött erővel szurkolt a mieinknek, miközben a szovjetek minden labdaérintését harsogó füttykoncert kísérte. Csapatunk annyira belejött a 4:0-s győzelmekbe, hogy a szovjeteknek egy pillanatnyi esélyt sem hagyva, itt is ilyen arányban nyertünk. Bár játékosaink előtte megfogadták, hogy nem engedik elragadtatni magukat az érzelmeik által, és már csak a hazájukban lezajlott események miatt is kizárólag a játékra és a győzelemre összpontosítanak, mégsem ment le balhé nélkül az összecsapás. A szovjetek képtelenek voltak elviselni a vereséget, így nem sokkal a mérkőzés vége előtt verekedést kezdeményeztek a vízben. Ekkor történt Zádor Ervin emlékezetes sérülése, amelynek következtében vérző fejjel jött ki a medencéből. Az erről készült felvétel bejárta a világsajtót. A lényeg a győzelem volt, amellyel igazságos és egyenlő körülmények között sikerült visszavágni a szovjeteknek a forradalom leveréséért. Másnap a döntőnek is beillő Jugoszlávia elleni mérkőzésen nekünk már a döntetlen is elég lett volna, ám 2:1-re még itt is sikerült nyerni, így száz százalékos teljesítménnyel, egyértelmű fölénnyel nyerte meg válogatottunk a magyar vízilabdasport negyedik olimpiai bajnoki címét.

A magyar olimpiai csapat valamennyi tagja méltó módon képviselte rommá lőtt hazáját, és joggal vívta ki az egész földkerekség elismerését.

Veszteségek

Amikor 1956. december 8-án lezajlott a melbourne-i olimpia hivatalos záróünnepsége, még kevesen gondolták, hogy az ország súlyos veszteségei mellett az egyetemes magyar sportélet a maga nemében szintén pótolhatatlan veszteségeket szenved majd el. Pontosan megmondani lehetetlen, de nagyjából megbecsülni sem nagyon lehet azon sportolók létszámát, akik a forradalom vérbe fojtását követően – kihasználva a rövid ideig még nyitva lévő határok nyújtotta távozási lehetőséget – örökre elhagyták hazánkat, hiszen szép számmal akadtak közöttük kevésbé közismertek, és még nem felnőtt korúak is, sőt egyértelmű, hogy ez a két kategória adta a kivándorolt sportolók döntő többségét. A kevésbé ismert, alacsonyabb osztályban szereplő sportemberekről pontos listát, felsorolást meg sem lehet próbálni készíteni, hiszen többségében az itthon maradó egykori csapattársak elmondására lehet csupán hagyatkozni, akik még emlékeznek korábbi sporttársuk forradalom utáni távozására. Már csak az időközben eltelt hat évtized miatt sincs azonban mód arra, hogy ezeket legalább részlegesen bárki is feltérképezhesse. Ily módon ezen sportolók nevei nagyrészt sajnos örökre a feledés homályába vesznek. Az ugyanakkor biztosra vehető, hogy ezres nagyságrendű veszteségről beszélhetünk, hiszen a másod-, vagy harmadvonalbeli felnőtt korúak mellett ide vehetjük a junior vagy ifjúsági korú sportolókat is, akik között sok, szép reményű is bontogatta szárnyait, ám szüleikkel, családjukkal együtt ők is kivándoroltak.

Némileg könnyebb a helyzetünk, ha a közismert, korábban elért eredményeik miatt már 1956 előtt is megsüvegelt sportolók listáját szeretnénk elkészíteni, bár a teljesség elérése itt is nagyon nehéz volna. Kutatásunk során több tucat sportolót és edzőt találtunk, akinek távozása összefügg az 1956-os forradalommal, illetve annak leverésével. Valamennyien a hazai sportvilág közvetlen elitjébe tartoztak, így külföldre távozásuk sportszakmai szemmel nézve is felmérhetetlen veszteséget jelentett hazánknak, sőt mint azt sokuk pályafutása igazolja, ezzel egyidejűleg nagy nyereséget hozott az őket befogadó, új haza számára.

Minden idők egyik legjobb labdarúgócsapata, az Aranycsapat kilenc nappal a forradalom kitörése előtt, 1956. október 14-én játszotta utolsó mérkőzését Bécsben. Talán mondani is fölösleges: 2:0-ra legyőzték a „sógorokat”, Puskás Ferenc és Sándor Károly találataival. Akkor még senki nem tudta, hogy abból a híres csapatból három alapvető fontosságú, meghatározó játékos a forradalom leverése miatt nem tér vissza Magyarországra. A Bp. Honvéd az Athletic Bilbao elleni BEK-párharcra készülvén a forradalom utolsó napjaiban hagyta el az országot. Tagjai az itthoni bizonytalanság miatt elvállaltak egy dél-amerikai túrát is, amelynek révén csak 1957 elején tértek vissza Európába. Mivel a forradalom veresége, és a kommunista visszarendeződés addigra egyértelművé vált, a csapat tagjai közül hárman, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán nem tért haza, akkori szóhasználattal élve disszidált.

Hogy a három labdarúgó távozása mekkora veszteséget jelentett a magyar futballnak, arra jó példa a pályafutásuk további alakulása, illetve új csapataik szereplése. Czibor Zoltán és Kocsis Sándor a Barcelona játékosa lett. A katalán gárda – a már korábban disszidált Kubala László vezérletével – spanyol bajnoki címmel, két VVK-győzelemmel és egy BEK-döntővel vétette magát észre. Ekkor épült ma is használt stadionjuk, a Camp Nou is. Puskás Ferenc a Real Madrid labdarúgója lett, amellyel háromszor BEK-et nyert, BEK-gólkirály volt, valamint többszörös spanyol bajnok és spanyol gólkirály. A három magyar játékos érkezését követően a Barcelona és a Real Madrid lett a kontinens két legjobb klubcsapata, javarészt a magyar légiósok teljesítménye okán. Rajtuk kívül is hatalmas vérveszteségeket szenvedett el a magyar futball. Disszidált a kitűnő kapus, Henni Géza, a Ferencváros híres 1948–49-es bajnokcsapatának alapembere, valamint az 1956 őszén éppen nyugat-európai túrán szereplő, rendkívüli tehetségekből álló ifjúsági válogatott számos tagja (pl.: Szalay Tibor, Kaszás László, Sztáni István), akik később éveken át meghatározó tagjai lettek új, immáron külföldi csapataiknak.

Hatalmas egyéniségeit veszítette el a magyar vízilabdasport is. Az 1956-os forradalom leverése után emigrált Helsinki két olimpiai bajnoka, Antal Róbert és Martin Miklós, valamint a „melbourne-i vérfürdő” áldozata, Zádor Ervin. Külföldre távozott az 1932-ben Los Angelesben aranyat nyerő csapat tagja, Ivády Sándor, valamint a kétszeres olimpiai bajnok Németh János. Hosszú ideig amerikai túrán tartózkodott a melbourne-i csapattal Kárpáti György is, ám ő 1957-ben végül hazatért, miként visszatért az eredetileg emigráló Gyarmati Dezső is, igaz, ő csak 1958-ban.

Az egyéni sportágakban, ha lehet, még a csapatsportágakhoz képest is többet veszített a magyar sportélet. Az 1956 után új hazát választó kiválóságok között találjuk Keleti Ágnes ötszörös olimpiai bajnok tornászt, Szőke Katalin kétszeres olimpiai bajnok úszót, Bugner József profi világbajnok ökölvívót, aki később a Bud Spencer-filmek színészeként is ismert lett, Csík Tibor olimpiai bajnok ökölvívót, Gyarmati Olga olimpiai bajnok távolugrót Almási Ágnes világbajnok asztaliteniszezőt, Gyenge Valéria olimpiai bajnok úszót, Hámori Jenő olimpiai bajnok kardvívót, Keresztes Attila olimpiai bajnok kardvívót, Korondi Margit kétszeres olimpiai bajnok tornászt, Nagy Ambrus olimpiai ezüstérmes, vb-bronzérmes párbajtőrvívót, Piller György kétszeres olimpiai bajnok vívót, későbbi szövetségi kapitányt, Rozsnyói Sándor olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok atlétát, Szondy István olimpiai bajnok öttusázót, Tábori László olimpiai 4. helyezett, világcsúcstartó atlétát, Gurovits József olimpiai bronzérmes kajakozót vagy Iglói Mihály atlétaedzőt.

Azt talán nem is kell mondani, hogy felsorolásunk messze nem teljes, ám arra a fenti névsor is elég, hogy igazolja: az egyetemes magyar sportélet legkiválóbbjai közül is sokakat elveszítettünk, hiányuk betöltetlen maradt. Az pedig soha nem derülhet ki, hogy ha mindegyikük idehaza folytatja és tehetségével, képességeivel továbbra is a magyar sportot gazdagítja, az milyen eredményeket hozott volna a sport terén Magyarország számára.

Változások

Amint a magyar élet egészében, úgy a magyar sportéletben is visszarendeződés történt a forradalom leverését követően. Vagyis alapvetően maradt minden a régi, forradalom előtti állapotban. A néhány napos szabad légkör után a vélemény-nyilvánítás – különösen a rendszer bírálata – újból lehetetlenné vált. A hatalom ezt követően is erőteljesen rajta tartotta a szemét a sportélet tagjain. Továbbra is jellemző volt a nyugati túrákra kiutazó „kísérő”, aki – ki tudja, hogy épp milyen minőségben, de – mindenki által tudottan azért tartott az adott csapattal, hogy szemmel tartsa őket és adott esetben megakadályozza külföldre szökésüket.

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia – ami pedig 12 évvel a forradalom után zajlott le – igazán klasszikus példa erre. A mexikói olimpiához kapcsolódó állambiztonsági jelentésben az alábbiak olvashatóak: A válogatott kerettagok feleségeit „differenciáltan figyelőztettük” a BM III/3. Osztály felé, abból a célból, hogy az érintettek tudtunk nélkül feleségükkel, gyermekükkel együtt ne utazhassanak Nyugatra. (…) Az olimpiai labdarúgócsapat összetételét operatív úton bizonyos mértékig irányítottuk. Eredményeként Szucsányi András nem utazott Mexikóba. (…) A kiutazó csapatokat hálózatokkal, hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal biztosítottuk. Vagyis, amint az a jelentésből szembetűnik, az országot az olimpián képviselő sportemberek életét szinte kívülről-belülről ismerte a hatalom, sőt ennél tovább is ment: akár sportszakmainak álcázott döntésekre is kényszeríthette az edzőket, lásd az MTK labdarúgójának, Szucsányi Andrásnak a jelentésben olvasható kihagyását az olimpiai csapatból. Korántsem mellékesen: mivel a labdarúgók végül olimpiai aranyérmet nyertek Mexikóvárosban, így elmondható, hogy Szucsányi Andrást a kommunista állambiztonság fosztotta meg az olimpiai bajnoki címtől.

Nemcsak a hivatásos tisztek végezték a munkájukat. Amint az időről időre nyilvánosságra kerülő állambiztonsági iratokból újra és újra kiderül, még az 1960-as, 70-es években is további beszervezések terepe maradt a sport. A beszervezettek egy része a rendszer iránti lojalitásból és különböző előnyök reményében önként vállalta az ügynökösködést, de sokan voltak olyanok is, akiket valamivel megzsaroltak, sarokba szorítottak és kénytelen-kelletlen írták alá a 6-os kartont. A beszervezési kísérletek minden rendű és rangú sportolót utolérhettek, akik valamiért érdekessé, fontossá vagy egyszerűen csak megzsarolhatóvá váltak az adott BM-ügyosztály számára.

Néhány dologban pozitív változás is megfigyelhető volt. Lassan, de biztosan kikopott például a sportolók, és az általuk elért eredmények politikai célzatú felhasználása. Kádárék már nem okvetlenül tekintettek ideológiai harcnak egy kapitalista állam elleni mérkőzést, párharcot. Abban is javult a helyzet, hogy egy idő után ismét megjelentek a különböző kedvezmények, amelyekkel az állam honorálta a kimagasló eredményeket. A sportolók az átlagemberekhez képest könnyebben juthattak autóhoz, lakáskiutaláshoz vagy akár telefonvonalhoz. A sportegyesületek a maguk területén külön is segítették sportolóik érvényesülését vagy éppen visszavonulásuk után helyük megtalálását a civil életben. Az Újpest korábbi sportolói számára igyekeztek belügyi vonalon állást találni, a bányászcsapatok tagjai a bányatrösztök égisze alatt kaphattak magasabb beosztást, de ugyanígy segítettek a Posta, a vasút vagy éppen a különböző Volán-társaságok is. Sok korábbi sportoló tudott előbb gebinben, majd később már saját tulajdonban is vendéglátó-ipari egységet üzemeltetni.

Ezek a pozitív változások természetesen jelentősen növelhették a sportolók, edzők komfortérzetét, egzisztenciális biztonságát, ám hogy milyen áron, azt fentebb láthattuk, és hogy milyen következményekkel járt mindez, az is nyilvánvaló ma már.

Zárszó

Bevezetőnkben azt írtuk, hogy az 1956-os forradalom és a magyar sport kapcsolatát tágabb összefüggéseiben szabad csak vizsgálni. Ha így teszünk, akkor arra a megdöbbentő következtetésre jutunk, hogy a forradalom leverése bizonyos értelemben nagyobb mélyütést vitt be a magyar sportnak, mint az első vagy a második világháború. Az 1956–1957 fordulóján elszenvedett létszámbeli veszteségek mellett ugyanis elveszett egy megtisztult, szabadabb légkörű sportélet reménye is. Az a tény, hogy sportolóink, és úgy általában az egyetemes magyar sport mégis mindmáig megőrizte helyét a nemzetközi élbolyban, kizárólag a magyarság genetikailag meglévő tehetségének, sportra való különleges alkalmasságának köszönhető.

Összegezve a történéseket, megállapíthatjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc közvetve a magyar sportéletre is maradandó hatást gyakorolt, az pedig, hogy az ebből fakadó következmények többsége negatívan érintette sportéletünket, annak tudható be, hogy a forradalmat leverték. Ennek ellenére nem csupán 1956 magyar hősiessége, de sportolóink forradalom idején és után mutatott tevékenysége – a barikádokon való részvételük, és a melbourne-i olimpián való pompás szereplésük – is örökre a magyar történelem legszebb lapjain foglal majd helyet.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Szöllősi György: Czibor – dribli az égig (1997)

Gyarmati Dezső – Csurka Gergely: 1956 – ahol mi győztünk (2006)

Kovács Attila