|
 2016.09.09.
Az erőszakos téeszesítéssel
felbomlott a hagyományos szokásrendszer
S. Lackovits Emőke: „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem…”
– Református vallási néprajzi tanulmányok
Laczkovits Emőke
az 1970-es évek végétől publikált a népi vallásosság témakörében,
azokban az időben, amikor aligha járt érte hivatalos elismerés.
Mindez azért lényeges, mert nagyon sokáig hiányzott a református
önismeretből a vallási néprajz. Persze, korábban is esett róla
szó. Illyés Endre tollából származik az első önálló hazai
könyv, amelynek témája egy tételes vallás – a református
– néprajza. Ez a kötet 1931-ben jelent meg, s a folytatásra várni
kellett. Laczkovits Emőke kötete, amely számos tanulmányt
tartalmaz nem könnyű olvasmány, nem olyan, hogy elkezdjük az
elején, s befejezzük a végén. Mégis alaposan ír több olyan
témáról, melyek a néprajz iránt érdeklődők, a kutatók és
a protestánsok számára érdekes és értékes lehet. Ilyen az
úrvacsora a magyar református népi hitéletben, a dunántúli
keresztelési szokások, a kisebb-nagyobb református–katolikus
„csetepaték”, a református liturgikus textíliák és Szűz
Mária alakja a Veszprém megyei reformátusok vallásgyakorlatában.
Lássuk
először a vallások egymás mellett élését. Ma, amikor a
szekták jelentik a legnagyobb veszélyt a történelmi egyházakra,
és olyan sokszor hangoztatják az ökumenizmust, el sem tudjuk képzelni,
hogy milyen kisebb harcok dúltak egy-egy településért a
felekezetek között. A dunántúli református egyházkerületben
a 17. században nagy villongások voltak a katolikusok és a
reformátusok között. Az 1781-ben meghozott türelmi rendelet,
majd az 1791. évi törvények biztosították a protestánsok
szabad vallásgyakorlatát és ezzel a békés egymás mellett élés
lehetőségét is. Ezután a reformátusok energiáját a gyülekezetépítés
és az egyházszervezés kötötte le. A dunántúli egyházmegye
vegyes vallású arculata, katolikus többséggel ugyan, de
megmaradt. A 19. század első felében a békességet még mindig
az áttérések, a vegyes házasságok és a reverzálisok zavarták
meg, amelyek többnyire a katolikusok javára, a protestánsok kárára
történtek. Borzavár, Sur, Aszófő, Lepsény, Tihany szerepel a
korabeli vizitációkban olyan falvakként, ahol az áttérések
megközelítették a tízet, míg a protestánsok javára csupán
a hármat érték el. A katolikusok szerint a protestánsok elcsábították
az ő híveiket, míg a protestánsok szerint a katolikusok voltak
erőszakosak. Sajnálatos tény, hogy a korszakot végigkíséri a
katolikusok és a protestánsok egymás kárára történő ünneprontása.
Így egyértelmű, hogy azokban a falvakban, ahol az egyik
felekezet többséget alkotott, a lakosság egyenlő elbírálása
sérelmet szenvedett. Így történt ez Kenesén, ahol a
katolikusokat eltiltották a közös malom jövedelmétől, a falu
rétjéből a plébánosnak nem adtak szénát, csak a lelkész
kaphatott belőle. Több esetben panaszkodtak arról is, hogy
vegyes házasságoknál a református anya katolikus gyermekeit
reformátusnak neveli. Nem véletlen, hogy mind a katolikus, mind
a protestáns fél tiltotta a vegyes házasságot, amely tilalom
egészen a 20. század közepéig életben maradt. A katolikus plébánosok
híveik vallási buzgósága csökkenésének okát protestáns
falubeliek viselkedésében, szerintük lazább erkölcseiben látták.
A protestánsok pedig a hívek vallásgyakorlatában előforduló,
sőt általánossá is váló, károsnak ítélt jelenségeket a
katolikusok hatásának tulajdonították, így a bábakeresztség
– amikor asszony keresztelt – elfogadását, a betegnek kért
úrvacsorát, mint utolsó kenetet… Ugyanakkor, mint az etnográfus
írja: voltak az együttélésnek szép és békességről tanúskodó
példái is, mint a nemespécselyi és paloznaki temető közös
használata, vagy a balatonszőlősi református harangöntetés,
amelyhez római katolikusok is hozzájárultak, cserébe
halottaiknak ingyen harangoztathattak.
De vajon mik
voltak a református zsinatok szerinti nagy bűnök a 17–18. században?
Néhányat sorolok csak föl a könyvben foglaltakból. Isten káromlása,
Szentlélek szidalmazása, ünneprontás, emberölés, hitszegés,
rágalmazás, babonaság, boszorkányság, rontás, korhelység, a
sákramentumok elmulasztása, babonás ünneplés, öngyilkosság,
tolvajlás, házasságtörés, vérfertőzés, bigámia, paráznaság.
Az 1670-es években a farsangolást egyenesen az „ördög ganéjának”
nevezik. A vétkeseket koronként változó módon fegyelmezték,
büntették. A legsúlyosabb a kiátkozás volt. Akiket ezzel sújtottak,
például a hittagadókat, azok számára megszűnt minden visszaút
az egyházba. Kiközösítés volt a büntetése Isten és az egyház
ellen nyilvánosan vétkezőknek – paráznáknak, tolvajoknak,
gyilkosoknak –, akiket a gyülekezet előtti vezeklésre ítélve
szégyenítettek meg, de ezzel egyszerre kegyelemben is részesültek,
visszakerülve az egyházba, a gyülekezet közösségébe. Ez a
nyilvános vezeklés az eklézsiakövetés volt. A nyilvánosan
botrányt okozóknak büntetésképpen az elkülönítést szabták
ki, amely az egyház kibékítésével véget ért. A kiközösítést
vagy a kitiltást megelőzte az intés. A megintést magányosan
vagy egy társ jelenlétében kellett a presbitereknek véghez
vinniük. Akik ennek ellenére mégsem térek jó útra, azt
kitiltással sújtották. A bűnösnek bűnbánati széken kellett
vezekelnie. Az egyháznak törvénykező, bírói szerepe nem csak
a fegyelmezést érintette. Hiszen sajátos egyházkormányzati
szervek ellenőrizték mind a hívek, mind a gyülekezetek életét.
Ennek egyik legjelentősebb eszköze volt az évenkénti egyházlátogatás,
a vizitáció. Az anyagiak rendszeres és pontos megadását, továbbá
a velük való gondos elszámolást különösen szigorúan vették.
Tehát a gazdasági fegyelem külön területét jelentette az
egyházi fegyelmezésnek.
Külön fejezetet
szentel a könyv a keresztségnek, mely a református ember hitéletének
egyik alapja. Egy családdal komasági kapcsolatba kerülni,
gyermekét keresztvíz alá tartani még a 19. században is felelősségteljes
szerep, feladat volt. Eötvös Károly szerint: „a két szó, a
keresztapám és a keresztanyám nagy dolgot jelent a régi
nemesi, kálvinista társadalomban.” A keresztfiú a keresztapa,
keresztanya családjához tartozik. Főleg, ha a keresztülőknek
nincs gyermekük, vagy ha a keresztfiúk árvák lettek. A
keresztanyákról úgy tartották, gyógyítanak is. A komaság
nem volt ugyan rokonság, de az esetek többségében erősebbnek
bizonyult minden rokoni kötésnél.
Szintén sok
mindenről árulkodik a Szűz Mária alakjához való viszonyulás
református körökben. 1744-ben Felsőörsön a reformátusok széttörték
Mária szobrát. Az ok nem abban keresendő, hogy Mária személyét
gyűlölték volna, hanem Mária alakját a katolicizmussal azonosították.
A 19. században a falusi református vallásgyakorlatban már sok
esetben másként ítélték meg Máriát és a szenteket is. Mária,
Jézus Krisztus anyja, tisztelete a katolikusoknál a hitélet
természetes velejárója. A református felfogás mély
tisztelettel övezi Máriát, mint az Isten kegyelméből kiválasztott
személyt, de közbenjáró szerepét nem fogadja el. Így a
református többségű falvakban vagy közömbösek Mária személye
iránt, vagy a már említett általános tisztelettel beszélnek
róla. Az asszonyok pedig főleg az anyát tisztelik benne.
Azokban a falvakban, ahol sok volt a vegyes házasság, nagy volt
a bizonytalanság. Előfordult, hogy protestáns asszonyok, a baj
idején, titokban, hozzá fordultak, az ő közbenjárását kérték.
Sőt amint a szerző leírja, voltak olyan református nők,
akiknek álmukban megjelent Szűz Mária, és elmondta nekik, mi történik
a családjukban.
Érdekesség, amit
a néprajzkutató a protestáns karácsonyi népszokásokról ír.
Szerinte a református közösségek a többnyire katolikus gyökerű
szokásokat egyházi nyomásra kiszorították a szokásrendszerükből,
viszont számos kifejezetten reformátusokra jellemző szokás létezik.
Ezek jellemzően ott fordulnak elő, ahol nagy tömbben élnek kálvinisták,
ilyen például az erdélyi Kalotaszeg, ahol két falu kivételével
minden település vegytiszta református – még az Erdélyben
gyakori unitárius vallás sem jelent itt meg. A reformátusokról
azt tartják, hogy rendszeres Szentírás-olvasó emberek. Ez így
nem teljesen igaz, viszont adventben ott, ahol az év többi részében
nem forgatták naponta a Könyvek Könyvét, a karácsonyt megelőző
várakozási időszakban rendszeresen felolvastak a Bibliából.
Gyakori volt az is, hogy végigénekelték a református énekeskönyv
összes adventi és karácsonyi dicséretét. Az adventet egyes
alföldi közösségekben ezt kifejezetten Jézusvárásnak hívták.
A magyar népszokások között advent idején számos házassághoz
és termékenységhez kapcsolódó szokást ismerünk, ilyen például
a Borbála-ág (december 4.) vagy a Luca-nap (december 13.): az
asszonyi dologtiltás és a tyúkok termékenységének biztosítása
is ehhez a naphoz tartozott. Ezek a szokások a reformátusoknál
is megtalálhatók, bár kétségkívül kisebb szerepük van,
mint a katolikusoknál. Számos karácsonyi népszokást is ismerünk,
ilyen a betlehemezés, a kántálás, a regölés, de vannak kevésbé
ismertek, mint például az aranyosvíz-vivés. A reformátusokra
legjellemzőbb a kántálás volt, ez karácsonyi köszöntést
jelent. A kántálók többnyire a református énekeskönyvi dicséreteket
énekelték, és a falu minden házába beköszöntek. Ahogy a
betlehemeseket, úgy a kántálókat is mindenhol szívesen fogadták,
sőt sértésnek vették, ha nem kerestek fel valakit, aki a faluközösség
tagja volt, de másik vallási közösséghez tartozott… A kántálók
almát, diót kaptak, esetleg egy-egy szem szaloncukrot, később
pénzt. Egyes közösségekben nemcsak a gyermekek, hanem a legények
és a fiatal házas férfiak is mentek kántálni. A karácsonyfa
állítása evangélikus német gyakorlatból jött, s ez a hagyomány
még nincs háromszáz éves sem. Magyarországon a 19. század közepe
táján főúri családok állítottak először karácsonyfát,
majd a városi közösségek körében terjedt el. A falvakba a
20. század elejére került el a fenyőfaállítás szokása. A
Balaton-felvidéken kedvelt volt a boróka is. A fákat főleg
olyan anyagokkal díszítették, amelyek otthon is megtalálhatók
voltak: dió, alma, tészta, papír, mézeskalács. A lényeg az
volt, hogy örökzöld fa legyen, ami az örök életet és az újjászületést,
az embernek Krisztus révén való újjászületését jelenti.
Mára néhány kivételtől
eltekintve eltűntek ezek a szokások. Pedig egészen a második
világháborút követő időszakig fennmaradt ez a hagyományos
szokásrendszer a falvakban, de amikor megszüntették a föld magántulajdonlását
és bekényszerítették az embereket a termelőszövetkezetekbe,
akkor megbomlott ez a rend, és innentől a szokások töredékesekké
váltak vagy meg is szűntek. Kivéve néhány nagyon elzárt
helyet, ahol sokkal tovább megőrződhettek.
Laczkovits Emőke
munkásságának óriási érdeme, hogy az elnéptelenedő kis gyülekezetekben
gyakran az utolsó pillanatban mentett meg fontos emlékeket a
feledéstől, ilyenformán akár azok újragyökereztetésére is
sor kerülhet. A néprajz fogalmát kiterjedten, nemcsak a
paraszti művelődésre értelmezi, hiszen az ünnepi és hétköznapi
vallásgyakorlatban a liturgikus tárgyak és terek a társadalom
minden rétegét egyaránt szolgálják. Mindenféleképpen hiánypótló
ez a kötet, melyet azoknak ajánlunk, akik a protestáns néprajzi
szokásokon keresztül meg szeretnék ismerni hazánk különleges
értékeit.
(S. Lackovits Emőke:
„Az Úrnak irgalmát örökké éneklem…” – Református
vallási néprajzi tanulmányok; kiadja: A Dunántúli Református
Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei; Veszprém, 2012.)
M.A.
|
