vissza a főoldalra

 

 

 2016.09.09. 

Sanghaj egyik építésze felvidéki magyar volt

“Az egyedüli kirándulás másfajta terápiát nyújt, mint a csoportos. Ha barátokkal vagy családdal van az ember, akkor alkalmazkodik a többiek ritmusához, gondolatait alárendeli a társalgásnak. Egyedül sokkal eredetibb az élmény. A gyaloglás felveszi annak a ritmusát, ami az ember fejében lejátszódik. Még jobb, ha olyan helyen jársz, ahol még soha nem voltál azelőtt. Távol a kedves helyek befolyásától a gondolatok teljesen váratlanul pattannak ki a semmiből, szabadon cikázhatnak gondok, ambíciók, aggodalmak és szerelmek között. Kulcsfontosságú, múltbéli jelenetek hívatlanul újra fókuszba kerülnek. Erős érzelmek futnak végig rajtad újból, majd egyszerre csak anélkül, hogy észrevennéd, ott állsz a világ tetején” (Pete McCarthy)

474 m magasságban, Sanghajban, a világ tízedik legmagasabb épületének csúcsán. Bámulsz magad elé. Az üvegpadlón keresztül nézed a mini méretű autók és a mintegy 22 milliójával Kína legnépesebb városában a hangyányi méretű alakok összeolvadását. Teljesen kikapcsolod a külvilágot. Semmi sem érdekel. A néhány órás jegyért sorban állás- Kínában vagyunk, ez normális- meghozta gyümölcsét. Egyszeriben feltöltődsz. Energiával, pozitív érzéssel. Majd szétcsattansz a boldogságtól. Ekkor tudatosul benned, min is mész valójában keresztül. Mennyire szerencsés van, hogy ebben a pillanatban itt lehetsz. „Carpe diem!” mondja a latin. És igen, én ezt teszem. Majd hirtelen egy illető tört angollal kizökkent az ábrándozásomból: „Picture with you. Okay?” Mosolyogva nem utasítom vissza, már lassan hozzászokik az ember ehhez. Fénykép a külföldiekkel minden szögből, pozitúrából tömérdek mennyiségben jöhet nekik.

 Az utazásért, világlátásért, felfedezésért mindig is rajongtam. Állandóan hajtott a vágy valami újat meglátni. És nem a Big Ben vagy a Szabadságszobor érdekelt. Azt mindenki ismeri. Természetesen egyszer azokat is meg kell látogatni, it’s a must, de valami olyat látni, olyanba belekóstolni- és itt nem kizárólag a békacomb levesre vagy a sült skorpiókra gondolok-, ami nem a top 10 úti célpont része, egy más világot nyit meg előtted. Megváltozik a világszemléleted. Teljesen új emberként térsz haza, mintha kicseréltek volna. Egyedül felfedezni egy ismeretlen országot, kultúrát önfejlesztő; teljesen átíródnak az addigi prioritások. Már nem fog gondot okozni a pár perces budapesti várakozási idő a metróra a pekingi 15-20 perchez képest. Felcsillan a szemed, ha látsz egy szabad helyet a tömegközlekedési eszközön. Nem szükséges erőszakosan betuszkolnod magad a buszba, ahova látszólag már egy tű sem fér be. Már nem leszel ideges, ha a szabadnapodon kora délelőtt tudatják veled, hogy sajnos a napi 80 000 belépőjegy már elkelt a Tiltott Városba, így kénytelen vagy másik napot választani a Világörökség részét képező ősi komplexum meglátogatására, vagy épp teljes nyugodtsággal lépsz az utcára- védőmaszk nélkül- ha az okostelefonod levegőminőségét mérő applikációján „csak” az Érzékenyek számára egészségtelen, nem pedig a Hazárd jelzés mutatkozik. És az itthon természetesnek tűnő fehér bárányfelhős kék égre is annyiszor rácsodálkozol, mintha egy teljesen ismeretlen dologgal szembesülnél. Az élet lassan megtanít értékelni mindened, amid van.

 2015 júliusát írunk. A sikeres állásinterjú után alig egy hónap áll a rendelkezésemre, hogy minden szükséges dolgot (vízum, repülőjegy, biztosítások) elrendezzek és repülhessek Kína fővárosába fél éves gyakornoki munkára.

 Az AIESEC nemzetközi szervezet nyújtotta előzőleges lenyűgöző külföldi önkéntes munka után ismét úgy döntöttem, hogy megpályázok ezen keresztül egy gyakornoki állást is. Hosszú keresgélés után minden bizonnyal a legpompásabb ajánlatot tudhattam magaménak. Az − időközben a világ legnagyobb szállodaláncává váló − Marriott márkához tartozó ötcsillagos Renaissance szállodában kaptam munkalehetőséget mint gasztromenedzser. Mind a munkakör, mind a szálloda által nyújtott kedvezmények leírhatatlan élmények egy pályakezdő számára.

 Köztudott, hogy a külföldiekkel Kínában megkülönböztetett módon bánnak, pozitív értelemben, így a huszonhét emeletes szálloda ötödik emeleti folyosóján egy kétágyas, üvegfalú, márványozott fürdőszobás, légkondicionált lakosztályban laktunk egy orosz lánnyal, Kseniával. Amikor a portás fiú legelőször kinyitotta nekem a szoba ajtaját, nem hittem a szememnek. Egyszerűen bámulatos volt. Ehhez társult a napi szobaszerviz, valamint a wellness részleg, a fitneszterem korlátlan használata. A heti két szabadnapunkon pedig vendégként kezeltek bennünket, ami az jelentette, hogy használhattuk a szálloda bármely a szálloda vendégei számára fenntartott helyiségét, igénybe vehettük a büféreggelit/büfévacsorát, valamint korlátolt ételfogyasztás a szálloda három éttermében is biztosítva volt számunkra, ahol az olasz étteremtől a helyi specialitásokig mindenben bővelkedtünk. De ezen rengetek kiváltságért természetesen mi is a maximumot hoztuk ki magunkból. Gasztromenedzserként a szálloda két éttermében és bárjában dolgoztam. Főként a külföldi vendégekért voltam felelős, mivel a helyi pincérek angol nyelvtudása elég hiányos volt. Eseményszervezés, ételfesztiválok lebonyolítása, a VIP társalgó irányítása, céges események szervezése is része volt a munkakörömnek. Rengeteget tanultam, fejlődtem a fél év alatt. Ez köszönhető két külföldi mentoromnak is, Alexnek és Jurriennek, akik nagy figyelmet fordítottak a személyes és szakmai fejlődésemre. Minden téren motiváltak, így sikerült szert tennem Marriott kitüntetésekre, ezért választottak ki a szállodán kívüli különböző eseményeken való részvételre is, ahol szállodánkat gálaesteken vagy nagykövetségi vacsorákon képviselhettem. Volt szerencsém nagykövetekkel, híres filmproducerekkel napi szinten kapcsolatban lenni, de számomra a legnagyobb meglepetést Pavel Nedved és Dominika Hantuchová sportolókkal való személyes találkozás okozta. Milyen kicsi a világ!

 A munka mellett szakítottam időt a kínai kultúra, és a nevezetességek felfedezésére is. Sőt, még kínaiul is elkezdtem tanulni. Az igazat megvallva az írásjelek elsajátításában nem jutottam túlságosan előre, a pinjin fonetikus átírás épp elegendőnek tűnt.

 Peking óriási város. Lakossága háromszorosa Szlovákiáénak. Így a lehetőségek is határtalanok. A szálloda egyik vendégének köszönhetően részt vehettem az akkor ott megrendezésre kerülő atlétikai világbajnokságon, ahol tőlem csupán néhány karnyújtásnyira futott Bolt. Volt szerencsém eljutni a felhőkarcolóiról ismert modern Sanghajba. Ideutazásom előtt nevezetességek után böngésztem a világhálón. A Wikipédia Sanghajról szóló oldalát olvasva ennél a résznél kitágult a pupillám: Sanghaj egyik leghíresebb építésze a szlovákiai magyar Hugyec László volt. Mi, magyarok mindenhol képviseljük magunkat, ez nagy büszkeséggel töltött el. Természetesen meglátogattam az általa tervezett Park Hotelt, amely 1958-ig Kína legmagasabb épületének számított. Ma a szállodában már csak egy kiállítási szoba őrzi a magyar vonalat. További kirándulások alkalmával volt lehetőségem körbejárni az agyaghadsereget Hszienben. Másodszorra sikerült végre bejutnom a Tiltott városba. Jártam a Menny templomában, a Nyári palotában, megmásztam a Kínai nagy falat, ültem a világ egyetlen és egyben leggyorsabb maglevén (lebegő mágnes vasút), melynek csúcssebessége 430 km/h. Megmártóztam többek között a kínai meleg forrásokban, kóstoltam gusztustalan ízeltlábúakat, meglátogattam a híres pandamacikat, megízleltem a hírhedt kínai kacsát, ami az igazat megvallva isteni finom rizstésztába csavart kacsahús zöldséggel, gyümölccsel és lágy szósszal tálalva. Az egész izgalmát az adja, hogy a tekercseket te készíted el saját magad.

 A hat hónap alatt sikerült alaposan megismernem ezt a tőlünk oly távol álló kultúrát. A kínai nép családcentrikus, 2015-ig az ország családonként csak egy gyerek születését támogatta. Mélyen tisztelik az időseket. Türelmesek, nem rohannak, még akár a lusta jelzővel is tudnám őket illetni, hiszen inkább beállnak a mozgólépcsőre váró hosszú sor végére, minthogy a lépcsőt vegyék igénybe. Öltözködési stílusuk nincs, minden jöhet mindennel, továbbá elég hangosan, épphogy nem kiabálva kommunikálnak. Egyik kezükben mindig telefon van, a másikban pedig egy flakon tele fekete teával. Szeretik a karaokét, a csípős ételeket. Az utcán gyakran találkozni rendőrökkel, szigorú az ellenőrzés egy-egy emlékmű megtekintése előtt is. Viszont nagyon vendégszeretőek és a külföldieket is megkülönböztetett módon kezelik. Néha azt éreztették velem, több vagyok, mint ők. Holott nem. A fényképek megszállottjai. Mindent dokumentálnak. Így egy idő után az orosz barátnőmmel már teljesen megszoktuk a vaku fényét, ugyanis gyakran kértek közös képet velünk.

 A Kínában eltöltött fél év rengeteget változtatott a világról alkotott képemen. Az örök barátságoknak, kapcsolatoknak köszönhetően már tudom, hogy létezik élet a Facebook, Gmail, Google, Youtube (és még sorolhatnám az itt betiltott internetes oldalakat) virtualitás helyett, hogy nem minden a pénzről, divatról, fényűzésről szól. Bizony volt lehetőségem olyan családokat is meglátogatni, akik alig pár négyzetméteren osztoztak négyen, egy hálószobát használva szülő és gyerek. És boldogok voltak. Az utolsó jüanjukat is képesek lettek volna rám áldozni.

 A hazajövetelem után majd fél év elteltével az élményeket visszaidézve azon tűnődöm, hogy ez a hat hónap (de bármilyen hosszabb külföldön tartózkodás) hogy megváltoztatja az embert. Ha reggel kinézek az ablakomon és kék eget látok, látom a szobámmal szemben virágzó gesztenyefákat, tudom, hogy nem mindenki elé tárul tiszta, szennyezetlen levegő nap, mint nap. Tiszta levegő, mily alapvető életfeltétel, és mi oly gyakran természetesnek, szinte automatikusnak vesszük. Megtanultam, hogy értékelnem kell mindent, amim van, hiszen a világon sokkal szerényebb sorsú emberek is élnek, akik álmodoznak csupán az ilyen európai életvitelről…

 

Nagy Annamária

 

A szerző felvétele

 

Megjelent a Szabad Újság augusztus 10-i számában.