2016.09.23.
Csurka István:
Néhány gondolat a nemzeti győzelem kapcsán
Mire ezek a sorok
megjelennek, annyiszor megismétlik a világraszóló győzelem tényét,
hírét, s elhangzik annyi őszinte és annyi álnok gratuláció,
hogy itt, most, ebben az elemzésben kissé színpadias volna megfújni
a diadalfanfárokat. Most sokkal mélyebbre kell ásni és
magunkba nézni, mintha vesztettünk volna. A győzelem szép, a
győzelem nagyszerű, de ezzel még semmi sem dőlt el, csak a
lehetőség kapuja tárult szélesre. Az egyes ember, s különösen
a győztes tábor emberének teendői elsősorban is nem
politikaiak, hanem lelkiek és tudatiak. A résztvevőnek most el
kell döntenie, hogy a továbbiakban is részt vesz-e, küzd-e,
elvégzi-e az önként vállalt vagy a rábízott munkát, vagy félrevonul,
mert most kampány nem lesz. Mert most az országépítés munkája
következik, amelyik sokkal nehezebb, sokkal kitartóbb részvételt
igényel, mint a kampány. Nem a pártaktivisták viszonyát, hozzáállását
kell megváltoztatni a munkához, hanem az egész magyar társadalomét.
A jövőt azokkal együtt kell építeni, akik most nem vettek részt
a szavazásban. A részvételi arány nem volt olyan alacsony,
mint amilyennek az alulmaradt ellenzék beállítja, de volt
annyira jelzésértékű, hogy a jövőbe tekintő kormány ne nyugodjék
bele. A választáson való részvételt belső kényszerré,
emberi tisztesség dolgává, a felelősséget érző ember ügyévé
kell tenni. Csak egy ilyen erkölcsileg megemelkedett, öntudatos
magyar társadalom lesz képes megoldani a rá váró roppant nehéz
feladatokat.
A
magyarság, valljuk be, egy kicsit elszokott a rendszeres
munkától. Nagyon sokaknak elvették tőle a kedvét, elvonták tőle
a lehetőséget, a Kádár–Aczél-rendszer kiskapu-nyitogatásra
szorította őket, a fiatalokat pedig a rendszerváltástól
mostanáig tartó élvezeti és diszkózási, nem tanulási és
nem sportolási téboly egyáltalán nem nevelte az élet küzdelmeire.
Tisztelet a kivételnek, természetesen.
A megbukott
Demszky-rendszer – ki lehetne teljesebb jelképe az elmúlt húsz
évnek? – a saját körén kívül senkit sem fizetett meg,
ugyanakkor a borravalót, az adózatlan, csúsztatott pénzt a
fizetés részévé tette. Nem adok neked annyit, amennyi jár a
munkádért, mert azt úgyis a zsebedbe teszi a másik
alulfizetett. Demszky pedig összehordta magának az adriai
szigetet. De ma már végül is mindegy, hogy ki miért, kényszerből-e
vagy a könnyebbség kedvéért, vagy a nem fizetettség miatt,
vagy az állam becsapásának gyönyöre következtében szokott
le a munkáról. Ez régi nemzeti sportunk! Elfelejtettünk
dolgozni. A helytállásnak tehát az alapformája ez után a
nemzeti győzelem után a becsületes, kemény munka kell hogy
legyen. A példaadás. Ma befektetem azt a munkát, amit a
helyzetem, az állásom, a munkaköröm megkövetel és kivárom
azt az időt, amíg meghozza a gyümölcsét, amíg munkám ellenértékeként
emelkedni tud a jövedelmem. Megteszem az első lépést. Az államomnak,
amely most már kétségtelenül az enyém, megteszem azt a szívességet,
hogy kivárom, amíg meg tudja adni az árát. Ez tulajdonképpen
a szociális piacgazdaság alapja. Németországot ez tette naggyá
a háború után, ezek a kisemberi kis lépések, amelyek a
romeltakarítás után egy hatalmas saját tőke felhalmozódásához
vezettek. Németország földig volt rombolva, bombázva, mi pedig
most szájunk széléig el vagyunk adósítva, ezért a jövőnkbe
csak munkát tudunk befektetni. De ezt tegyük meg. Az állam kötelessége
pedig most az, hogy a munkát mindenki számára lehetővé tegye.
Folyton több ember számára nyújtson munkalehetőséget. Elsősorban
a fiatalok, az életkezdők, családot alapítók számára kínáljon
marasztaló, reményteljes munka- és életkörülményeket. A
kormány most a magyar kis- és közepes méretű vállalkozásokat
akarja támogatni, hogy ezek tudjanak még több munkaerőt
alkalmazni. Ez a program helyes, de nem elégséges. Az államnak
magának kell vállalatokat alapítania vagy ilyenekbe beszállnia
és hatalmas munkálatokat elindítania, működtetnie. Az így
keletkezett munkajövedelem keresletet gerjeszt, amelyet magyar vállalatoknak
kell kielégíteni. Ha ehhez forintkibocsátás kell – hát
kell.
A megbukott MSZP
és kapcsolt részei, a Jobbik és az LMP most azt követelik,
hogy a nemzeti kormány azonnal adjon: akár vegyen fel új
IMF-hitelt, mindegy, de azonnal emeljen bért, fizetést a kamatos
pénzből. Hát, nem! Ez a győzelem azt is jelenti, hogy elkezdődhet
a hosszú távú gondolkodás. Az állandó hitelfelvétel és az
állandó kamatfizetés mindig csak pillanatnyi megoldás. Ha már
egyszer a kormány bátran kipréselte magát az IMF restrikciós
rácsán, akkor a következő lépést is tegye meg: a munkához
szükséges mennyiségben teremtsen kamatmentes pénzt. Legyen
munka, és aki csak teheti, kezdjen, kezdhessen el dolgozni. Az állam
adjon lehetőséget, teremtsen alkalmat. Most nem plázákat kell
építeni, hanem gyárakat és műhelyeket, meg bentlakásos népi
kollégiumokat. A kollégiumokba meg több és korszerűbb felfogású,
nemzeti szellemű tantestületre van szükség, ehhez pedig az
egyetemi, főiskolai képzést kell kézbe venni. Ki kell söpörni
az egyetemek összes fakultásáról a marxista szellemet, a
besuszterolt pártkádereket, a senkiháziakat. Gyurcsányné még
tanít az egyetemen? Ugyan mit? Gyurcsányizmust?
A gazdasági, pénzügyi,
politikai elszámoltatás nem Sukoróval kezdődik, és főleg nem
ott végződik. A korrupció nemcsak Nokiás dobozokban átadott
milliócskákból áll, hanem állás- és tanszékkorrupciókból,
ajándék igazgatósági és felügyelő bizottsági tagságokból,
a hálózatkiépítésekből. Minden középiskolából, minden
egyetemről és főiskoláról ki kell tenni a liberális nemzetközi
szélhámosokat, a szabadság és a jogállam hirtelen felkent
papjait és papnőit, a hamis történelem előadóit. És a kultúra
irányításából is ki kell seprűzni őket.
Észre kell venni,
hogy az Országgyűlésben a választási eredmény ellenére
felcsendülő és semmi megbánást, semmi önkritikát nem
tartalmazó zümmögő internacionálé alapja az, hogy a kultúra
irányításában, az igazgatói posztokon, a tévék, rádiók
szerkesztőségében semmi következménye nincs a választási
eredménynek. Hiába zsugorodtak össze az idegenszívűek a
politikai térben, ha az intézményekben, a kultúra irányításában,
a hangadásban és a tematizálásban ennek semmi következménye
nincs.
Ezt vetette fel
okos cikkében a múlt héten, még az önkormányzati választás
előtt a Magyar Hírlapban Sinkovics Ferenc főmunkatárs, amikor
megállapította, hogy a közszolgálati rádió reggeli műsorában
egy bizonyos Mong Attila nevű hadarnok, fittyet hányva a közszolgálat
követelményeire, rendszeresen, kitartóan csak a bukott oldal nótáját
fújja. Csak úgy kérdez, csak olyanokat szólaltat meg, akik az
ő csöpp kis lelke utómarxizált kételyeit és veleszületett
nemzetellenességét támasztják alá. Egyúttal a kormány hitelét
rontják. Mong Attila kis tétel, szóra sem volna érdemes, ha
nem állna mögötte szervezett liberális földalatti mozgalom.
Mert a rádióban, ahol még egyáltalán nem volt rendszerváltás,
szépen kialakult egy liberális, volt Aczél-káderekből összeálló
szerkesztőség (már régen pártonkívüliek ők!), a régi
politikai adások főszerkesztősége, akik az elnök hirtelen távozása
után kedvükre garázdálkodnak. Az elnök lemondása pedig nagy
csel, semmi más. Őkelme elhúzta a csíkot, mint az SZDSZ, hogy
ne lehessen felelősségre vonni és a Rádió szabad préda
legyen. Nincs elnök, tehát az Aczél-gárda él a sajtószabadság
jogával. Erre mondják, hogy „ögyes”. Egy ideig Baló György
is rádiós lett, hogy aki még nem tudott raccsolni, azt megtanítsa
rá. Neje pedig közben a Jobbik numero egyes markotányosnője
lett. Hát nem pompás dolog ez a liberális jogállam?
Az élet törvényes,
most már minden erővel felhatalmazott átalakításához nem
csupán egy-két piszkos tolvaj politikai figura elszámoltatására
van tehát szükség, hanem a teljes hátországuk felszámolására.
Te feldicsérsz engem, mi feldicsérünk téged, mindannyian
mindig dicsérjük és helyzetbe hozzuk egymást, a keresztény
magyarokat pedig elhallgatjuk vagy földig lefanyalogjuk. Így hiába
nyernek választást, a nép tahónak tartja őket, bennünket
pedig okosnak. Mindig az az okos, aki a zsűriben van. Ez régi
kahalszabály. Az SZDSZ-nek soha nem kellett a felelősséggel járó
hatalom, csak a zsűri és a zsűrielnökség. Horn Gyula azt unta
meg először, hogy Fodor Gábor a saját kormányát is zsűrizte.
Iskola, egyetem, média.
Mert nemcsak az volt a korrupció az elmúlt években, hogy egymásnak
adták a megbízásokat és egymás zsebébe csúsztatták a kenőpénzeket,
hogy túlszámlázták a beruházásokat, hanem még inkább az,
hogy kinevezték egymást. Ennek a szörnyű technikáját is
kialakították. Már észre sem vesszük, megszokjuk, hogy a fejünkön
ülnek. Mennyi dicséretet kapott Demszky, hogy húsz évig trónolhatott?
Hány legenda vette körül még akkor is, amikor már paradicsom
és tojás repült feléje? És mibe került a magyar kultúrának
az az ajnározási dömping, amivel az egyes kultúrbugrisok múltját,
teljesítményét feldicsérték az Olümposzra? Mit alkotott a
Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója? Mit adott a hazának
Farkasházy Tivadar? Hol nincs ott? Mit nem tagad le? Milyen pénzt
nem vesz fel?
Amíg az egyetemi
oktatás meg van mérgezve, különösen a magyar irodalom és a történelem
hamis előadása miatt, amíg a hamis történelem árad a médiumokból,
addig a középiskola sem képes megújulni és a régi rendszer
nem tűnik el. Itt van velünk, vele alszunk, vele kelünk.
A rendszerváltás
alapkérdése ez után a páratlan és egyedülálló győzelem után
is a hamis múlt kérdése. Amíg a hamis múltat állandóan és
folyamatosan hagyja termelni a magyarság, addig nem találhatja
meg a saját egyetlen, magyar jövőbe vezető útját. A hamis múlt:
méreg.
Hatvan-nyolcvan év
összefüggő hamisságát és a hamis történelmet nagyon nehéz
elviselni. Sérülés nélkül nem is lehet. Még mindannyian a
hamis történelem áldozatai vagyunk. Már vannak új és jó
kezdeményezések, de a tematizálási hatalom, az egyetemi, a
kulturális hatalom még kezükben van. Még ők a szépek és az
okosak, még ők zsűrizik a célzatosan összeválogatott népi hülyéket,
meg a kétségtelen tehetségeket is és ezzel azt üzenik, hogy még
ők vannak zsűrihelyzetben, mi pedig várjuk az ítéletüket.
Az egyetem mellett
a médiumokat is meg kell tisztítani. Téveszme az, hogy a médiatörvénynek
elsősorban csak a közszolgálati médiumokra kell vonatkozni.
Csak azok számára szabad előírásokat, követelményeket támasztania,
a kereskedelmi tévékre pedig csak a reklámarányok betartása
és egészen minimális közszolgálati kötelezettség hárul. Ez
a tévfelfogás maga a meghaladott liberalizmus. Ez a szabály a
piac mindenhatóságának megdőlésével együtt megszűnt létezni.
Amikor az összeomlott amerikai magánbankok a válságra való
hivatkozással belenyúltak az államkasszába és Obama enyhe
fejcsóválása mellett billió dollárokat emeltek ki belőle,
egyszersmind megszűnt az RTL klub és a TV2 kivételezettsége.
Mert már nem állnak magántulajdonban. Már az amerikai adófizető
pénze is beléjük került. Ha ugyanis az adófizető polgár
finanszírozza a hibás, csaló politikájú magánbankot, amely a
tévétársaságot tulajdonolja, akkor nem a banké a tévé,
hanem a közé. S tekintve, hogy globalizmus van, ez itt is érvényesíthető.
Amellett a magyar adófizető adózott pénze is bekerül ezekbe a
magántévé-társaságokba, mert minden fogpaszta árában benne
van az a reklámköltség, amibe a tévéreklám kerül.
Fogpasztavásárláskor tehát a nemzetellenes, romboló erkölcsöt
terjesztő magántévét tarjuk fenn. A magántévé pedig röhög
rajtunk és igyekszik mindenkit a nemzeti kibontakozás ellen
hangolni. Mondjuk ki tehát, akár alkotmány, akár törvény
erejével, kétharmados médiatörvénnyel, hogy nincsenek többé
kivételes jogú magántévék. Az erkölcsi rombolás joga, a
nemzeti akarattal való szembe menetelés joga semmiképpen nem
illeti meg őket.
Az egész egy nagy
szélhámosság. Az új magyar alkotmánynak és az új médiatörvénynek
ezt az állapotot nem szabad fenntartania, megengednie. Indoklás
pedig csak ennyi legyen: elég volt a történelemhamisításból,
elég volt a nemzetellenességből. Tiszta lap, tiszta képernyő.
***
Körülbelül eddig jutottam, amikor mellbe vágott a hír,
hogy kiöntött a zagy az ajkai timföldgyár tárolójából. Áttörte
a gátat és három Somló tövében elterülő községet öntött
el, s már két halottat is szedett. A vasárnapi választás
diadalmas narancsszínű térképére tehát a vörös zagy foltját
kúsztatta rá egy baleset. De itt megtorpanok. Baleset vagy
szabotázs? Ugyanilyen alkalomra, egy választási győzelem másnapjára
esett a móri mészárlás is. A timföldgyár privatizáció révén
került magántulajdonba. Van benne Gyurcsány-érdekeltség is.
De fontosabb ennél, hogy az egész privatizáció a hamis történelem
része. A rendteremtést ígérő belügyminiszter, akinek a szándékait
eddig két rendőrgyilkossággal keresztezték és egy rendőrbalesettel,
a helyszínre sietett: ez volna a negyedik ütés, amit rámér
egy ismeretlen hatalom, amely csak addig ismeretlen, ameddig a
hamis történelem hatályban van? A hamis történelem felszámolása
a nemzet megmaradásához szükséges. A privatizáció is a hamis
történelem része. A hamis történelmet és a terjesztését
nem a belügyminiszternek kell berekesztenie, hanem a győztes,
magasan felhatalmazott nemzeti akaratnak. Mindannyiunknak.
(2010.)
|