vissza a főoldalra

 2016.09.23. 

Csorja Gergely: A világból kiszakadt iskola

Az iskola mint a tudás, a nevelés, a közjó központja odaveszett. Az iskola ma gyerekmegőrzővé silányult. Igen, még a jobb iskolák is. A lesüllyedés, a társadalmi össztudástól történő leszakadás valamikor a 80-as évek elején kezdődött és ma már égbekiáltó. A magyar oktatási rendszer ezen, az egész Nyugatra, sőt az egész világra jellemző süllyedésén belül különösen nagyot zuhant. A tanár és tanítóképző szakokra évtizedek óta a legalacsonyabb pontszámokkal lehet bejutni. A tanár közmegbecsülése ugyan még él a társadalmi tudatban, de ma már különórák, tanfolyamok, komoly összegekbe kerülő kurzusok nélkül szinte lehetetlen használható tudásra szert tenni. Illetve az interneten megtalálható elképesztő ismeretanyaggal megjelent egy, a fentivel ellentétes folyamat, hogy tulajdonképpen ingyen is hatalmas tudáshoz juthat az átlagpolgár.

A nevelés olcsó szigorkodássá silányult vagy féktelen szabadossággá torzult. Százból egy tanárban vagy tanítóban él az áldott képesség, hogy a gyereket valóban tanítsa. Hogy érthető, elfogadható, beépülő ismeretekkel gazdagítsa. Itt, a Magyar Fórumban több kiváló tanár is ír. Kosaras Péter Ákos, mint iskolaigazgató, Märle Tamás latin–történelem szakos tanár és Kovács Attila földrajz-természetismeret tanár is a ritka, jó tanárok közé tartoznak – utánajártam –, mindkettőjüket szeretik a gyerekek, olyan tanárok, akiktől tanulni lehet és nem engednek teret a szabadosságnak, de nem is szigorkodnak. Csakhogy ők, a jó tanárok kevesen vannak. A rendszer, az oktatási rendszer pedig nem ösztönzi, nem képes megteremteni azt a keretet, mely a kevésbé meggyőző egyéniségeknek is megadja a lehetőséget, hogy jól tanítsanak.

Nem volt ez persze másként már a 30-as években sem, olvassuk csak Németh László idevágó gondolatait, de mégis, a 80-as évekig a közoktatás és különösen a felsőoktatás másként megismerhetetlen tudást adhatott a fiataloknak.

Azóta a tudomány hatalmasat fejlődött, a tudományos gondolkodást, az alapokat megteremtő intézmény azonban alig. Ma már tudjuk, komoly kutatások állnak rendelkezésre, hogy az emberi elme különböző életkorban hogyan terhelhető. Tudjuk, hogy 15 perces figyelemblokkokra osztott foglalkozásokat kellene tartani, tudjuk, hogy a gyerek elméje általában délelőtt tíztől egy óráig a legfogékonyabb. Tudjuk, hogy a gyerek alvásperiódusai általában rosszul tolerálják a reggel 6 órás ébredést és tudjuk, hogy 8 és 10 óra között sokkal rosszabb hatékonysággal tanulnak, mint 10 órától. És bár a törvény lehetővé tenné, az iskolák ma is háromnegyed nyolcra várják a tanulókat, hogy legalább 30, de inkább 45 perces figyelmet követeljenek meg tőlük.

A korábbi egyetemi tudás kikerült a világhálóra, az öreg prof elérhetetlen könyvei letölthetők az internetről. A tanterem, az előadóterem értelme megkérdőjeleződik, amikor az előadások otthon megnézhetők, sőt interaktívak is lehetnek. Az egyetem fizikai valója ma már csak mint kutató- és gyakorlótér értelmezhető.

Ugyanígy válik értelmetlenné az egyenes háttal, a padban szépen ülő gyöngybetűket író kisdiák ideája, akinek a tanító néni leadja az anyagot. A kisdiákot ugyanis millió impulzus éri, a tehetségesebbek némi szülői segítséggel könnyedén tanulnak meg írni, olvasni és érthetetlenül forgatják a fejüket, hogy ugyan minek tényeket tanulni, amikor az interneten bármi megtalálható, szinte azonnal. A gyerekek vagy végigunják, vagy végigszorongják az iskolát.

A tévé, majd az internet adta információdömpingről az iskola 30 éve nem hajlandó tudomást venni, illetve az egyetlen módosítás, hogy ugyanazokkal a módszerekkel, de fokozott tempóban terhelik a gyereket.

Még mindig ott tartunk, hogy a ma 40-50 éves aktív tanárok és egyetemi oktatók arról értekeznek egymás között, hogy milyen hülyék, figyelmetlenek, felületesek, neveletlenek a gyerekek, bezzeg a mi időnkben… És egyáltalán nem vetődik fel, hogy talán miattunk szülők, tanárok, oktatók miatt ilyen „hülyék” azok a gyerekek.

Ott tartunk, hogy miközben a zsugorodó magyar társadalomban a képesített, munkaképes emberekből, különösen a műszaki értelmiségből óriási a hiány, még mindig „szórótárgyakal” gyötörjük egyetemistáinkat, ahelyett hogy utánanyúlnánk minden hallgatónak, aki alkalmas a mérnöki munkára.

A gyerekek nagy része a számítógépet, okostelefont nyomkodja egész nap. Mi a megoldást erre abban látjuk, hogy – többnyire sikertelenül – megpróbáljuk eltiltani, korlátozni gyerekeinket az eszközök használatában. Pedig számtalan jó, érdekes, tudást adó szoftver létezik, melyek közül nem egy arra is alkalmas, hogy rávegye a gyereket a mozgásra, a szabad levegőn való időtöltésre. És alkalmasint további jó szoftvereket lehet fejleszteni.

A közösségépítés terén is csehül állunk, bár ezen a téren komoly sikerek is vannak, elsősorban az egyházi közösségek oldaláról. A Regnum Marianum Közösségből, a cserkészektől, a fiatalokat vonzó közösségé formáló egyéniségek – mint Pál Ferenc atya, Szűcs Balázs atya és a többiek – keze alól magukból sokat kihozó, a közösségért tenni képes emberek kerülnek ki.

A pedagógustársadalom pedig mintha bekötött szemmel járna a világban, észre sem veszi, hogy az intézmény, amiben tanít gyerekmegőrzővé silányult. Hallottam rossz ízű, politikai töltetű tiltakozást a KLIKK miatt, hallottam Wass Albert tananyagba emelése ellen felszólalni tanárokat, de egyszer sem hallottam, hogy ideje lenne átgondolni, hogy ki és milyen keretek között taníthat.

Hogy talán a pedagógusok is tarthatnának némi önvizsgálatot, intézményeik értelméről és működéséről.

A kormányzat próbált valamit tenni, az életpályamodell bevezetésével és a tanárok bizonyos fokú szűrésével valamiféle minőségi javulást akartak elérni. Az állami iskolákat egységes rendszerbe akarták, akarják foglalni. Azonban – mindenféle híresztelés ellenére – a problémák forrása nem a KLIKK szerencsétlen működése vagy a központosítási törekvés.

Az oktatási rendszer kiszakadása a társadalomból nem az Orbán-kormány idején kezdődött. Németh László 1932-ben írta: Gyermekkoromban még volt valami kis élet a tanári hivatásban, ma a tanár is tanterv-lebonyolító automata. Minden tanulás, képesítés haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli.

Ha az egyre zsugorodó magyar társadalom egy exponenciálisan növekvő világban nem képes használni a hihetetlen technológiai és tudományos fejlődést, nem képes kitörni a szellem teljes önmegtagadásából, akkor elvesztünk. Ehhez az egyik legfontosabb lépés, hogy gyerekeinket ne tanterv-lebonyolító automaták tanítsák egy 30 éve is avíttnak számító rendszer szerint. Hanem az oktatási intézmények végre ismerjék fel, hogy az iskolának kell alkalmazkodnia a változó világhoz, ha sikeresen akar bármiféle értéket plántálni a gyerekek fejébe.