|
 2016.09.30.
A mindent átható
hit
Simon Erika: Igéink édes hatalma – Huszonnégy szólamban
Különös kötetet
tart kezében az olvasó, melyben írók, költők, filozófusok,
polgármesterek, szerzetesek, püspökök, művészek – összesen
24-en – beszélnek életükről, megemlítve néhány érdekességet,
de mindegyik interjúban közös, hogy az alanyok életét áthatja
az Istenben való hit.
A
könyv első fejezetében Simon Erika írókat, költőket szólaltat
meg. Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke felidéz
egy rossz emléket: „amikor én gyerek voltam egy trolibusz
belegázolt a körmenetbe. Láttam a buszvezető arcát, igazán
attól ijedtem meg. Az arcától. Mert gyűlölet volt benne s ettől
a kitenyésztett arctól jobban féltem, mint attól, hogy a busz
esetleg valami nagy bajt csinál, bár megijedtek, sikoltoztak körülöttünk.
Másik gyerekkori emlékem: Mindszenty bíboros 1956. november 3-án
este beszélt a rádióban. Édesanyám hallgatta és sírt. Hét
esztendős voltam, s úgy éreztem, ha Anyuka sír az a fájdalomnak
a csúcsa. Iszonytatóbb nincsen annál a tehetetlenségnél,
amely összeszorítja az ember szívét. Azután hamar rájöttem,
hogy másfajta sírás ez… Megyek oda Anyukához, közben a rádióban
Mindszenty beszél, érces, kemény, pattogó hangon, Anyuka pedig
mondja, hogy nem szomorú, hanem örömében sír, mert a bíboros
atya már nincs a börtönben. Akkor megértettem, hogy mit
jelentenek az örömkönnyek. Mint sokak életében a hit, az enyémben
is biztonság, állandóság. A szerelemről, a hazáról és
Istenről nagyon nehéz beszélni. Inkább élményeket
tudok fölidézni, elbeszélni.”
Csukás
István író az anyanyelv fontosságáról beszél. Úgy véli,
hogy ajándék a magyar nyelv, minden embernek tulajdona. „A költőket,
az írókat azért érdemes olvasni, mert ők tudnak ebből
teremteni. Nagyon szerettem, és ma is szeretem a viszonylag még
feldolgozatlan magyar népmesegyűjteményeket, nincsenek stilizálva,
rögösen, darabosan befejezetlen mondatok, fantasztikus szavak
vannak bennük. Élő nyelv! Nagyon büszke vagyok a magyar
nyelvre. Biztos minden nép, nemzet büszke a nyelvére, de azt
hiszem, mi az időmértékes és egyéb versformákban
verhetetlenek vagyunk.” Csukás szerint a könyv a legnagyobb
varázslat, minden csoda benne van, ami eddig volt, s ami ezután
lesz. Amikor bekerült a gyerekirodalomba, és már csinálta, értette
is. Rájött, hogy nincs is a műfajok között olyan nagy különbség.
Mindig úgy szokta mondani: a jó mese olyan, mint a jó vers, tehát
elemelkedik a földtől, a jó mese csodákkal van tele, ha
akarom, költészettel, érzelemmel, a mese közelebb áll a
vershez, mint a prózához.
Czigány
György költő, akit legtöbben hajdani ismert komolyzenei vetélkedőjéről
ismernek, verseivel, mondataival is filozofál. Kimondja, hogy talán,
és úgy látszik, a lehetetlennel egyezkedünk, szeretnénk testi
létünket is öröknek adni s benépesíteni a mennyországot e föld
szépségeivel, emlékeinkkel, érzelmeinkkel, álmainkkal, az erdők
és a tengerek fényével.
Tarlós
István főpolgármester először Óbudáról mesél. Közli,
hogy bizony van a sok jó emlék mellett valami sajnálatos is
abban, ahogy elmúlik a gyermekkorunk világlátása. „Mégis jó,
hogy a földi életre korlátozódik az idő jelentősége: odaát
majd nyilván megismerünk számunkra jelenleg felfoghatatlan
dimenziókat. Szívesen haladok ebben az értelemben a
gyermekkorom felé. Szüleim már az örökkévalóságba költöztek,
én most nem találom őket, de hiszem, hogy a közelemben vannak,
nemcsak az emléküket őrzöm. Hiszek egy képzeletünkkel most
meg nem közelíthető találkozásban! Annak a kis csillaghegyi
templomnak a temetőkertjében nyugszanak, ahol 1947-ben oltár elé
álltak. Engem is ebben a templomban kereszteltek, itt voltam elsőáldozó,
itt bérmáltak.” A főpolgármester napi imádságába olykor
beleszövi a jól ismert gyerekkori kis könyörgések egyes
elemeit is, amelyeket először a szüleitől hallott. Hívő
emberek voltak. Jó barátságban voltak a plébánosokkal, káplánokkal.
„Mindenkinek sokat segíthet egy pappal kötött lelki barátság,
bizalmas kapcsolat. Hiszen a világ értékei nem csak azok,
amelyeket létezési formánkban érzékelni tudunk. Hitünkért
mindennap meg kell küzdeni, s ebben sokat segíthetnek a lelki
vezetővel történő beszélgetések.”
Sarbak
Gábor irodalomtörténész, a magyar pálos rend kutatója. Apja
jogász volt, de Pécsett a ciszterci gimnáziumban görögül és
latinul is tanult még. A klasszikus világ auktorainak művei is
ott sorakoztak otthon a könyvespolcokon. A jogi könyvekkel együtt
a jelenlétük természetes volt számára. A hetvenes években még
működött ott tanár, aki évtizedekkel korábban édesapját is
tanította. Bizonyára ez is inspiráló örökség. Pécsett
gyermekkora mindennapjaihoz tartozott a Pálos templom a Mecsek déli
oldalán. Apja jó barátja volt a templomigazgató, de persze
akkor még nem sejthette, hogy a pálos történet kutatása a
munkája szerves része lesz. A pálos rendtől kapta azt a
legmagasabb kitüntetést, hogy tagja lehet a nagy pálos családnak,
konfrátere, részese egy olyan spirituális közösségnek,
amelyben imáit mindenki a másikért ajánlja fel, „és amely közösség
javára szívesen dolgozom. Ez fölemelő érzés és ennek tudatában
egy kicsit a világot is másképp, talán egy pálos szerzetes
szemével kell – inkább kellene – szemlélnem.”
Bíró
László tábori püspök a családokkal és a katonasírokkal
foglalkozik. Az interjúban az utóbbiról beszélt. Egy év
leforgása alatt kétszer járhatott Voronyezsben, ami mélyen megérintő
élmény volt számára, hiszen egykor édesapja is ott volt a
Donnál. Újra meg újra hallotta: „amikor a Donnál jártunk,
amikor a Don-kanyarban…” Kisgyerekként nemigen tudta elképzelni,
hogy mit jelent ez. Egy folyó kanyarjára gondolt, vagy éppen
valamely szakaszára csupán: egyik parton mi, másikon az ellenség,
és lövünk egymásra. Most már tudja, mit jelenthetett a
Don-kanyarnál lenni, hogy az milyen hosszú frontvonal volt! Látta
tavaszodóban a tájat, ahol apja gyalogolt télvíz idején.
1942-ben „szerencséjére” láblövést kapott, így
visszahozták a mai Ukrajna területére, ott ápolták, hogy
hazajöhessen. Küldött haza fényképet: egy hármas halomnál
volt a kórház, rajta a kettős kereszt. „Apám úgy feküdt fél
kézre ott a dombocskán más katona kollégáival együtt, hogy a
beteg lábát előre tolta, az egészségeset maga alá húzta: az
itthoniak azt hitték, hogy azt már le is vágták. Kétségbeesett
az édesanyja meg a testvérei. Annál nagyobb öröm volt, amikor
hazajött, hogy mind a két lába megvan, csak egy csontkinövés
emlékeztette szüntelenül arra, amit szerencsésen túlélt. Ő
gyalog járta meg az utat, amit magam repülővel tehettem meg.
Első alkalommal, a Honvédelmi Minisztérium szervezésében, két
orosz és két magyar katonai temetőt látogattunk meg. Koszorúztunk
orosz és magyar sírokat. Ilyenkor már csak a meghalt ember méltóságára
gondolhatunk. Orosz vagy magyar, noha egymás ellen harcoltak,
mindegyiket méltán koszorúzza az ember: valami hősi szándék
vezette őket, még ha tragikus történelmi ideológiák vezérelték
is ezeket a szándékokat. Az ő szívükben a haza szeretete élt
csak. Érdekes volt szembesülni azzal, ahogy az orosz ember a
magyar sírokra tekint. Miért ment oda, miért támadta meg a
magyar katona az orosz falvakat, amikor azok senkinek sem ártottak?!
Egy orosz tábornok megvédte a magyarokat, mondván, az 1848-as
szabadságharcban az oroszok szövetségesként a császár oldalán
álltak, és leverték a magyar szabadságharcot – mi sem jószántunkból
jártunk ott…”
„A
hit és a zene – legalábbis számomra – valahogy szétválaszthatatlan.
Ahogy színre lépett az emberiség, a hitét is zenével fejezte
ki. Nem lehet másként a hálaadás, érezték rögtön: olyan
valaki uralkodik fölöttünk, akihez mi kevesek vagyunk, és Őt
dallal kell dicsérni” – mondja Medveczky Ádám Kossuth-díjas
karmester. Arra a kérdésre, hogy az alkotó fel tudja-e mérni
saját értékeit, így felelt: az embernek mindenekelőtt küszködnie
kell magával, hogy reálisan lásson, ne legyen álszerény, de
ne is legyen dicsekvő. Ezeket a veszélyeket vállalni kell. Magánéletemről
különösebben nagy értéket esendőségem miatt nemigen
mondhatok, de amire tényleg a hitem tanított meg, az az igazmondás,
a megbízhatóság és a pontosság. Vannak buktatói az életnek,
mégis az igazmondást kell vállalni mindenkor, nem örvendetes következmények
ellenére is. A zene előadásában is igazat kell mondani, nem
szabad másokat utánozva, őszintétlenül törekedni valami hatás
fölkeltésére. A pontosság és a megbízhatóság nagyon
fontos. Kínosan ügyeltem arra, hogy minden próbán és minden
előadáson időben ott legyek. Egyszer volt olyan életemben –
sose felejtem el –, elaludtam egy koncert előtt, s lekéstem
azt. Nagyon fáradt voltam, lefeküdtem délután és
elfelejtettem a vekkert bekapcsolni. Úgy törték rám az ajtót
a szálláson, hogy már vár a közönség, mindenki ül a helyén.
Nem olyan régen Győrben történt ez, talán tíz esztendeje. Azóta
sem tudtam kiheverni, iszonyú érzés volt. A megbízható
pontosságra valójában a zenekari munka szoktatott rá.”
Medveczky Ádám szerint a zenekari pontosság és megbízhatóság
segít a jellemformálásban is. Hangsúlyozza: az esendő ember
hite nem hibátlan, de fogságban tart, hála Istennek. „Gárdonyi
Géza Szent Margit életéről írt regényének címe: Isten
rabjai. Ebben az értelemben szólok én is a fogva tartásról.
Ami pedig önértékelésem szakmai részét illeti: nem tudom
sokszor megállapítani pontosan, milyen az, amit csinálok, de azért
érzem.” A Kossuth-díjas karmester vallja, hogy a hit nem morózus
valami. Az rossz, ha valaki, mikor szükséget szenved vagy nagyon
szenved, csak akkor próbál hinni a Jóistenhez fohászkodva.
Természetesen akkor is, de minden pillanatban a hit kell hogy éltesse
az embert: próbáljon meg azonosulni ezzel a csodával az örömteli
pillanatokban is. Minden nap észre kell venni, hogy ki formálja
ezt a világot.
Tudjuk,
hogy a hit és tudás különbsége sokak számára analóg a
racionális és az irracionális különbségével. De ne véljük
úgy, hogy a hit olyasvalami lenne, ami irracionális. Nem állhat
az ésszel hadban, nem zuhanhat a homályba. A filozófiai hit a
tudás szövetségese. Ahogyan a filozófia alapeleme, a megismerés,
a filozófiai hit is meg akar valamit világítani – önmagát.
A világ realitásának tovatűnő létezése van Isten és az
egzisztencia között. A megismert valóság csupán jelenség,
nem magában való, lebeg előttünk, a világ dolgait értelmezni
tudjuk, de magát a világot nem. A kötet interjúiból arra következtethetünk:
Isten abszolút transzcendencia a világhoz képest, amely Isten
nyelvén szólal meg. A világ az örökkévaló és az időbeli
metszéspontja, amely a világ időiségében merül el.
(Simon Erika: Igéink
édes hatalma – Huszonnégy szólamban; Hungarovox Kiadó,
Budapest, 2016.)
M.A.
|
