2016.09.30.

Egy elfeledett mű

A múlt héten 56-os szabadságharcosokkal volt alkalmam beszélgetni, és a forradalmi események tárgyalása közben hozta szóba egyikük Kodály Zoltán Zrínyi szózata c. remekművét. A darabot, amelyet ihlethettek volna az 56-os események is, és amelyet a forradalom vérbefojtásával együtt eltüntettek.

Kodály Zoltán a művet 1954-ben írta, szövegét pedig csaknem teljes egészében a költő és hadvezér Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság c. tanulmányából válogatta. A darab bemutatójára ekképpen emlékszik vissza Ittzés Mihály, sorai az interneten lelhetők fel:

„Győri zeneművészeti szakiskolás diáktársaimmal a zeneakadémisták második emeleti erkélyén állva hallhattam a lenyűgöző előadást, s tomboltunk is rendesen, fergeteges tapssal köszöntve a pódiumon az előadókhoz csatlakozó zeneszerzőt. Visszagondolva fél évszázadot, úgy látom, több is volt az a lelkesedés, mint egy nagyszabású, új remekműnek és méltán tekintélyes szerzőjének kijáró tisztelet kifejezése. Kodály Zoltán személye és műve jelképpé magasodott akkor számunkra. Prófétát, szellemi vezért láttunk és tiszteltünk benne, akinek szavaira-hangjaira oda kell figyelni: nemcsak nekünk, jelenlévőknek szólt, hanem az egész nemzetnek – ostorozva és biztatva, tettekre sarkallóan és értünk perelve –, mint annyi más művében. Kodály éppen ezt a lehetőséget látta meg Zrínyi szavaiban.”

„Itt győznöd vagy halnod kell” – szól egyszer a darabban, és refrénként ismétlődik a „Ne a bántsd a magyart!” sor. Nem véletlenül lett oly népszerű a forradalom napjaiban, hogy azután felsőbb utasításra letiltsák a mű előadását, majd évekre eltüntessék a korábbi felvételt a Magyar Rádió archívumából. Hanglemezfelvétel is csak 1982-ben, a Kodály-centenáriumra készült belőle, és játszani azóta sem játsszák.

Aki szeretné, az interneten meghallgathatja a darabot egy 1954-es felvételen Ferencsik János vezényletével, Miller Lajos énekével és a Magyar Rádió és Televízió Kórusával. „Kodály Zoltán műve ostorozva és biztatva, tettekre sarkallóan és értünk perelve az egész nemzethez szólt” 1956-ban is, és ma is.

Kodály Zoltán: Zrínyi szózata

Sárdis városa megvételekor egy vitéz magára Krőzus királyra akadván meg akarja vala ölni. A király fia, ki egész életében néma vala, látván veszedelmét atyjának, megszólala mondván: Ne bántsd a királyt! Vajon nem hasonló-e az én mostani felkiáltásom édes nemzetem tehozzád. Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, elragadja s ölében viseli a magyar koronát. Én, csaknem mint egy néma, felkiáltok, ha kiáltásommal elűzhetném ezt a dühös sárkányt, kiáltván: Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet! Szegény, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden, hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon. Hogy senki utolsó, halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül én vagyok-e őrállód, vigyázód, ki megjelentem veszedelmedet? Nehéz ugyan e hívatal nékem, de ha az Isten hazámhoz való szeretetet rám tette, ímé kiáltok, ímé üvöltök, Hallj meg engem élő magyar! Ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz. Magyarok! Ti néktek szólok: Ez a rettenetes sárkány, a török, már Váradot, Jenőt tőlünk elvette, sok ezer magyar lelket rabságra vitt. Erdélyt, koronánknak legszebb boglárát felprédálta, fejedelmét eltiporta, nemzetünket, országunkat gázolja, mint egy vadkan a szépen plántált szőlőt! Elfussunk? Nincs hová! Sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk. Senki a maga országából ki nem mégyen, hogy minket helyeztessen belé. Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol nincs, hanem Pannóniában. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely. Itt győznöd vagy halnod kell! De miért kelljen elvesznünk, avagy kétségbe esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten mennyországban bizodalmunk lehet, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk. Ne bántsd a magyart! Teljesek a históriák nemzetünk dicsőségével, teli a világ azoknak emlékezetivel, és Európának egy szeglete sincs, aki a mi eleinkről becsülettel ne szólna: Ne bántsd a magyart! De meg kell vallanunk: csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak, ellenségünknek pedig, valahonnan jön ránk, prédájává. Miért? Vitézségünk romlásáért, a részegségért, tunyaságért, az egymás gyűlölésért és ezer ilyen vétkünkért. Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! Ne bántsd a magyart! Most, ha valami csak megrezzenik is a török részéről, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda. Minden remédiumunk csak a másoktól való segítségkoldulás. Nincs magunknak népünk, kivel szembe szállhassunk a veszedelemnek. Nincs egy emberünk, a’ kit hová tehetnénk. Boldog Isten, mely hitványság! S mi vagyunk a magyarok? De bár azoknak ne mondjuk magunkat, ha Váradot vissza nem vesszük, Erdélyt elvesztjük. Ne is hadakozzunk bár azután, hanem fussunk ki az országból! Úgy hallom, Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyol királytól egy tartományt, csináljunk egy kolóniát, legyünk parasztok! De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égbe Istenhez, énekelje velem ez Debóra énekét! Kik szabad akaratból adtátok magatokat a veszedelemre, áldjátok az Urat! Új hadakat választa az Úr, és Ő forgatá fel az ellenség kapuit. Ne bántsd a magyart! Így vesszenek el, Uram, minden ellenségid. Akik pedig téged szeretnek, mint a nap az ő feltámadásában, úgy tündököljenek! Ámen!

M.T.