2017.08.08.
A szín
varázslata
Mindenki egyénisége szerint ábrázolja a csodát
Emberismeret nélkül
felületessé válik az alkotás. Ha embert festek, tehát egy
portrét, és nem érzékelem az illető személyiségét, akkor
az csupán felület marad. Márpedig a művészet lényege a portréfestészetnél,
hogy az alany igazi lényét ábrázoljam.
Fazekas Magdolna festőművész Kispesten született.
Tanulmányait 1952–1958 között, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán
végezte. Mesterei: Bencze László, Fónyi Géza. 1958 óta
Szolnokon él, a Művésztelep alkotója. Férjével, Meggyes László
(1928–2003) festőművésszel a Mezőtúri Alkotótelepnek is
tagja volt. Inspiratív eleme a táj, képei olykor a látvány és
látomás határán jönnek létre, impresszionisztikus hangulatot
árasztanak. Fazekas Magdolna nagyszerű kolorista és főiskolás
korától figyelemre méltóan invenciózus, érzékeny arcképfestő.
1961-től kiállító művész.
Díjak, elismerések:
Szolnoki Festészeti Triennále I. díja (1975); Szolnok megye Művészeti-díja
(1977); Országos Tájképfestészeti Biennálék díjai, Hatvan
(1982); IV. Szolnoki Festészeti Triennále különdíja (1984);
Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótábor művészeti díja
(1987); Szolnoki Téli Tárlat díjai (1988, 1989); Ezüst Pelikán-díj,
VII. Szolnoki Képzőművészeti Triennále (1993); 41. Vásárhelyi
Őzi Tárlat, Képző- és Iparművészeti Lektorátus Díja, Hódmezővásárhely
(1994); Téli Tárlat, Szolnok Város Díja, Szolnok (1994); XI.
Országos Tájfestészeti Biennále, Bronzdiploma, Hatvan (1994);
43. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Munkajutalom, Hódmezővásárhely
(1996), 44. Vásárhelyi Őszi Tárlat díja, Hódmezővásárhely
(1997); Jász-Nagykun-Szolnok Megyéért Díj (1998); Szolnok
Megyei Téli Tárlat, a Szolnoki Művésztelepért Alapítvány díja
(1998); Országos Tájfestészeti Biennále, Diploma, Hatvan
(1998); 49. Vásárhelyi Őszi Tárlat-Díj, Hódmezővásárhely
(2002); Országos Tájfestészeti Biennále, Arany Diploma, Hatvan
(2004); Jász- Nagykun- Szolnok Megyéért Művészeti Díj
(2005); XI. Szolnoki Képzőművészeti Triennále Jász-Nagykun-Szolnok
Megyei Közgyűlés Díja (2005); Képző- és Iparművészeti Kiállítás,
Nagykörű Galéria – Különdíj (2009); Megyei Príma Díj
(2010); Magyar Arany Érdemkereszt (2013)
Köztéri művei:
Magyar Nemzeti Galéria, Irinyi János (portré, Debrecen, Hajdú-Bihar
megyei vármegyeháza tanácsterme).
Művek közgyűjteményekben:
Damjanich János Múzeum, Szolnok; Dunaszerdahely; Sárospataki Képtár;
Mezőtúr városi gyűjtemény.
Supka Magdolna Széchenyi-díjas művészettörténésztől
idézek: „Szinte azt mondhatni, megindultság nélkül nem nyúl
ecsethez, tollhoz, ceruzához ez a kéz – s hogy aztán ebből a
bensőséges indíttatásból nem csupán valamely szolid-szelíd
festői líra születik, hanem egy halk szavú, de határozott egyéniség
élet- és emberismerete is kibontakozik belőle, erről a művészi
megfigyelés élessége és karakteressége kezeskedik.” Valóban
annyira lényeges, hogy a művésznek legyen kellő emberismerete?
– Emberismeret nélkül felületessé válik az alkotás.
Ha embert festek, tehát egy portrét, és nem érzékelem az
illető személyiségét, akkor az csupán felület marad. Márpedig
a művészet lényege a portréfestészetnél, hogy az alany igazi
lényét ábrázoljam. Először a portréalany kissé feszeng,
majd idővel elengedi magát, és akkor kivetül a belső, a
szellemi lénye, amit meg lehet „ragadni”.
Egy portré mitől más, mint egy fotó? Kell a
felismerhetőségre törekedni, és mennyiben határozza meg az
alkotás folyamatát, hogy a művész hogyan látja alanyát?
– A fotó egy pillanatot örökít meg. A portréfestés közben
elmerülök abban, amit látok. Érzem a portréalany minden rezdülését.
Említette a fölfedezés fogalmát. Szükséges, hogy a
festő felismerje a tájban, az emberben a szépséget, és arra rácsodálkozzon?
– Hogy szükséges-e? Anélkül nincs művészet. Az nem művészet,
csak ábra. A művészet az, amikor én élményként élek meg
egy csodát – mert sok csoda vesz körül minket, csak észre
kell venni – és ha az megragad. Majd ezt megpróbálom
kifejezni. Ilyenkor szinte minden megszűnik, csak az a lényeg,
hogy ebben a csodás látványban elmerülünk. Csak akkor hat a kép,
ha valamit átadok az élményből, akkor ragad meg valakit, ha a
témát a művész átélte, és azt valamilyen módon kifejezte.
Ha csak kiötlünk, kiagyalunk valamit, az nem éri el a
kívánt hatást
Reményik Sándor Csendes csodák című költeményében
írja, hogy „A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb
csodák.” Viszont a hazai és külföldi képzőművészeti
iskolákban, egyetemeken sokszor azt mondják a hallgatóknak,
„ne a széppel törődj, hanem fessél rosszat, ami jobban
elborzasztja az embereket.” Hová jut így a festészet?
– Mindig is voltak, mindig is lesznek olyan képzőművészek,
akiknek fontos a szellemiség, az érték, a szépség. Lehet,
hogy nincsenek éppen az első vonalban, mert nem követik az aktuálisnak
kikiáltott divatot. De ők folytatják az évezredek előtt
kialakult, az ember szellemiségéből adódó tiszta ábrázolásmódot.
Az pedig katasztrófának tartom, hogy ilyen dolgokra irányítják
a diákokat. Hiszen, ha nem ragad meg engem valami, abból sosem
lesz művészet. Ha csak kiötlünk, kiagyalunk valamit, az nem éri
el a kívánt hatást. Az a művész, akinek megadatott a Teremtőtől
az a képesség, hogy valami megragadja, valami csoda, amit más
esetleg nem is vesz észre. Azt átéli, gyönyörködteti,
elragadtatja, és azt megpróbálja kifejezni. Mindenki egyénisége
szerint ábrázolja a csodát.
Az egyéniséghez elegendő a szaktudás?
– Nem, mert művészeti iskolákban elsajátított
ismeretek csak eszközként használhatók ahhoz, hogy ki tudjuk
fejezni azt a többletet, ami megérint bennünket. Természetesen
fontos a mesterségbeli tudás, mert csak úgy tudjuk elragadtatásunkat
kifejezni. Minden művészeti ágnál a képzettség az alap. Ha
egy zongorista nem tud igazán jól zongorázni, képtelen átadni
azt az értelmet, amit kifejezne. A szakmai tudás és az egyéniség
együttesen adja a művészet alapját. A főiskolán ezért
nagyon sok tanulmányt készítettünk. Tanulmányt és nem másolást!
Nemrég a televízióban egy főiskolás azt nyilatkozta, hogy
milyen rossz lehetett, mikor régebben másolni kellett. Ez nagyon
megdöbbentett! Hiszen minden egyes tanulmánykészítés óriási
élményt jelentett. Először rajzoltunk, majd festettünk, és
az évek múlásával egyre komolyabb feladatokat kaptunk. Nem másolás,
hanem minden egyes feladat alkotást jelentett számunkra. Ott van
előttünk a modell, és akkor minden megszűnik körülöttünk,
csak az ember arca, figurája ragad meg minket, s valóságos
csoda azt kifejezni.
Amikor elkészítette az Irinyi-portrét, akkor tanulmányozta
a világhírű magyar vegyész életét?
– Ez a portré Debrecenben, a Hajdú-Bihar megyei vármegyeháza
tanácstermében látható. Amikor elvállaltam a felkérést,
kaptam fotókat, így láttam Irinyi karakterét. Olvastam is róla.
A feladat rendkívül izgalmas volt, mert nagyméretű portrét
kellett készítenem.
Minden megbízást elvállal?
– Megbízóim ismerik a munkáimat. S ha egy feladatot
kapok, az számomra mindig izgalmas, kihívást is jelent. Először
vázlatot készítek, majd eljutok a teljes műhöz.
Mikor van kész egy kép?
– Ez nehéz kérdés. Előfordul, hogy festek egy képet,
majd félreteszem. Egy idő múlva újra foglalkozom vele, és
friss szemmel látom, hogy mivel kell kiegészítenem.
Az emberismerethez az is hozzátartozik, hogy ne éljenek
elzárva a világtól?
– Az csak látszólagos, hogy valaki elzárja magát a világtól.
Hiszen közben mindenre odafigyel. A tájképfestészetnél pedig
végképp nem lehet magamra zárni az ajtót.
A szabadban fest?
– Legtöbbször. Amikor megboldogult férjemmel Szolnokra
kerültünk, úgy éreztük, hogy festőnként egy földi
Paradicsomba kerültünk. Akármerre fordultunk, mindenhol a csodák
sorát láttuk. Az első impressziót, elragadtatást
felfestettem, és a műteremben folyattam a munkát.
A művészteleptől nem messze feküdt a Tabán?
– Az igazi, az eredeti, egy csoda volt. 1957-ben volt az
esküvőnk, de előtte már megkaptuk a szolnoki műtermes lakást.
A kertben nyugalom volt, az utca forgalmának zaja alig zavarta
meg a csendet. A vízpart külön élményt jelentett, főleg férjemnek,
aki a Duna mellett, Szigetszentmiklóson született. Számomra
eleinte szokatlan volt ez a vidék, mert szüleim révén Dunántúlról
származom. Valamikor csak átutaztam Szolnokon, és nem
sejtettem, hogy egyszer közöm lesz ehhez a városhoz.
Említette az impressziót. Supka Magdolna sem tudja művésznőt
besorolni egy stílusba. Nézem néhány képét az interneten, és
számomra impresszionisztikus hangulatot árasztanak. Mi a titok
nyitja?
– Ha valaki a természetből merít, azt impresszionistának
mondják, még akkor is, ha nem az. Egyetlenegy stílusba sem
skatulyáztak be. Ha azt kérdezik, mi jellemző rám, munkáimra,
a válasz egyszerű: a természetelvű festészet. Megragadnak a fák,
az alkonyat, a víz, a madarak, és még sorolhatnám.
Miért ábrázol embereket egyes tájképein?
– Izgalmas az embernek a természettel való együttléte.
Nem távolodott el az ember a természettől?
– Most már egyre inkább. Amikor Szolnokra kerültünk, a
folyónál horgásztak, halásztak. Még nem építették fel a gátat,
beáramlott a víz a kertbe és akkor jöttek a halászok nagy hálójukkal.
S még halat is vettek a helybeli művészek. Azt is megfigyeltem,
hogy a napok és évszakok változásával egy-egy táj mindig más
csodát rejt. A természet kifogyhatatlan gyönyörűséget kínál.
Gyerekkorában sokat nyaraltak nagyszüleinél Kálozon.
Már akkor felfedezte a természetet?
– A virágos mezőt, ahol játszottunk, a kerteket, az állatokat.
Számomra mindez sok csodát rejtett magában, amely meghatározta
éltre szóló vonzódásomat és a szemlélődés, a rácsodálkozás
képességét. Nyaranta két hónapot töltöttünk el nagyszüleimnél.
Persze adottsággal születik az ember, és azáltal tud később
hatni.
Már az óvónőképzőben éreztem, hogy művészettel
szeretnék foglalkozni.
Általában a művészek vagy családi hagyományt követve,
vagy egy meghatározó személyiség, tanár, példakép miatt választják
ezt a hivatást. Művésznőnél ez hogy történt, hiszen óvónőképzőbe
járt?
– Ezt a hivatást senki sem választja. Vagy ki van választva
valaki a művészetre, vagy nincs. Egyszer egy fiatalember azt
mondta rólam: „óvónőképzőt végzett, de ő ezt választotta.”
Nem választottam, hanem erre születtem. Az, hogy milyen iskolát
végeztem közben, és az mennyire segített, már más kérdés.
Már az óvónőképzőben éreztem, hogy művészettel szeretnék
foglalkozni. A Rózsák terén volt az óvónőképző, ahol nagy
hangsúlyt fektettek az úgynevezett készségtárgyakra: zenéltünk,
hegedültünk, rajzoltunk. Nyolc éven át zongorázni tanultam.
Rajztanáraink festőművészek voltak, akik igen komoly
feladatokat adtak. Akvarellel kellett festeni és agyaggal is
foglalkoztunk. Mikor megkérdezték az érettségi banketten, hol
szeretnék tovább tanulni, rögtön mondtam: a Képzőművészeti
Főiskolán. Rajztanárom erre azt mondta: minden képessége
megvan hozzá. Ő szinte előkészített arra, hogy a Képzőművészetire
menjek.
A zenében és a festészetben is lényeges a harmónia.
Egy tájképfestő azt nyilatkozta lapunknak, hogy kicsit lehet
csalni a tájképfestészetben. Ha az egyik oldalon valójában üresség
van, akkor oda bele lehet festeni néhány fát az összhatás érdekében.
Ön is így gondolja?
– Ez nem csalás! Kompozíció kérdése, hogy mivel
gazdagítom a festményt. Ez is bizonyítja, hogy nem másolom le
a tájat, hanem annak szépségéből „merítkezem”. Ha a
festménybe beleteszünk egy figurát, az már költészet és nem
csalás.
Nem volt elkeseredett, hogy másodjára vették fel a Képzőművészeti
Főiskolára?
– Dehogy! Az sikernek számított, mert voltak, akiket
harmadszorra, negyedszerre vettek fel. Az első felvételinél végigcsináltam
a feladatokat, és életemben először akkor rajzoltam aktot. A
felvételi két hétig tartott. Az első héten reggel nyolctól délig
csak portrét rajzoltunk. A következő héten aktot. Két hét
alatt több jelentkezőt kiraktak. A végére ketten-hárman
maradtunk. Ezt követte egy elbeszélgetés, és közölték, hogy
most nem vesznek fel, de ne adjam fel, próbálkozzam legközelebb.
S közben a Dési-Huber Körbe járt.
– Az egyik felvételiző lány ajánlására mentem oda,
ahol festő- és szobrászművészek tanítottak. Szinte felért
egy kis főiskolával. A problémát az jelentette, hogy nem
mindig értem oda pontosan a foglalkozásokra. Azért, hogy szüleimen
segítsek, elvállaltam Kispesten egy óvónői állást. Amikor délutános
voltam, akkor meg kellett várnom, hogy mindegyik gyerekért eljöjjenek.
Ezért többször elkéstem a Dési-Huber Körből, ahol 17 órakor
kezdték az oktatást. Hasznos volt az ott eltöltött idő, mert
a következő évben felvettek.
Igaz, hogy a festő-szakon először ceruzával, szénnel
kellett rajzolni?
– Igen! Ennek ez a rendje. A rajzolás az alap. Először
ceruzával, majd szénnel rajzolunk, és második év végén
festettünk.
Bencze László volt a mestere. Milyen tanár volt?
– Remekül irányított minket. Tanácsot adott, felhívta
néhány lényegi dologra a figyelmünket, bejárt korrigálni.
Barcsay Jenő pedig művészeti anatómiára tanított.
Éppen a szocreál tombolt, amikor elvégezte a főiskolát.
Sikerült kikerülnie az uralkodó izmust?
– A szocreál nem érdekelt, és a főiskolán sem erőltették
ránk, hogy ebben az izmusban alkossunk.
Már említette, hogy férjével Szolnokra költöztek.
Hol ismerkedtek meg?
– A főiskolán. Öt évvel idősebb volt nálam, felettem
járt, 1956-ban végzett. 1957-ben kötöttünk házasságot.
Nekem még volt egy évem a főiskolán. Így 1958-ban lettem a
Szolnoki Művésztelep tagja. A minisztériumnál megpályáztuk a
műteremlakást, amit kiutaltak nekünk.
Meg tudtak élni az alkotásból?
– Férjem az
egyik technikumban tanított, én egy évig ösztöndíjat kaptam.
1961-ben volt az első egyéni kiállítása. Izgult,
hogy milyen visszajelzéseket kap?
– Nem izgultam, de jó visszajelzéseket kaptam, ami motivált.
A szakma és a közönség véleménye is érdekel. Mikor festek,
eszembe se jut, hogy az alkotás kiállításon szerepel majd.
Vették is a képeit?
– A művésztelep évente két kiállítást rendezett
Szolnokon, a város vásárolt tőlünk és magánszemélyek is
megvették festményeinket.
Miként kerültek a Mezőtúri Alkotótelepre?
– Leszögezem, hogy bár néhány internetes portálon azt
lehet olvasni, hogy az alkotótelep alapító tagjai voltunk, ez
nem igaz. Mint vendégművészeket hívtak oda a ’80-as években.
Kihasználtuk, hogy új, más természeti környezetben
alkothatunk. A szobrászok Györfi Sándor vezetésével öntöttek,
és nagyszerű volt a négyhetes ottlét.
Szolnokon tanácsot is kérnek egymástól a művészek?
– Tanácsot főleg a csoportos kiállítás előtt kérek
Verebes György művészeti vezetőtől, hogy melyik képeket
javasolja, hiszen ő tudja a rendezési szempontokat.
Pályája elejétől változott valamilyen szinten ábrázolásmódja,
tematikája?
– Ugyanaz vagyok, mint pályám elején. Lehetséges, hogy
közben ábrázolásmódomhoz hozzáadódott valami többlet, az
idő múlásával egyre jobban belemélyedek egy témába, főleg
egy olyan környezetben, ami biztosítja a fejlődést.
Bosszant, amikor ilyeneket hallok: divat, modern, korszerű.
Vannak még olyan képzőművészek, akik a természetelvűséget
hangsúlyozzák? Azt, ami ma nem divatos?
– Soha nem érdekelt a divat, csak az, amit éreztem.
Bosszant, amikor ilyeneket hallok: divat, modern, korszerű. Többen
lenézik a hagyományt. Akkor vessük el az összes nagy művészt?
Néha egy korszerűnek mondott alkotáson néhány vonal van, és
egy műítész magyarázza, mit gondoljon a néző. Ez a művészet
módszeres fölszámolása…
Mi adja azt a hihetetlen erőt, energiát, hogy fáradhatatlanul
képes alkotni?
– A csoda, az élmény, hiszen nem tudok ellenállni annak
a sok szépségnek, ami hatással van rám.
Medveczky Attila
|